Az Eisenerzi Alpok Stájerország északi részén található a névadó Eisenerz várostól délre, Liezentől keletre, Trofaiach és Leoben városoktól nyugatra. Az Alacsony-Tauerntől délen a Murába ömlő Liesing, keleten a Hochschwabtól az Erzbach, északon az Ennstali-Alpoktól a Johnsbach és a Stubbach patakok völgye határolja. Legmagasabb pontja a 2214 m magas Gösseck, Trofaiach város mellett emelkedik. Sikerült március végén meglátogatnom, még téli körülmények között.

Trofaiach várostól nyugatra, Schardorf falu után a 47.4275197N, 14.9440372E koordinátán, kb. 900 m magasságban egy helyi gazda által üzemeltetett kis parkolóban hagytam az autót. Itt becsületkasszás parkolási díj van, 1 eu/nap/szgk.

Kék körben a parkoló

Innen a 693. számú könnyű, jól jelzett túristautat követjük egy ideig a Bechelbach partján.  Az erdőhatár után már a jobb oldali Geierkogel és a bal oldali Grieskogel közti völgy aljában emelkedünk, leküzdve néhány nem nehéz gleccserküszöböt.

A Geierkogel lába jobb oldalon

Ez pedig a Grieskogel hegyláb egy kiemelkedő pontja a bal oldalon. Mögötte halad a Jagasteig

A völgy legmélyebb pontján halad az ösvény

Se télen, se nyáron nem nagy kihívás, 6 km-en emelkedünk 1300 métert. Még segédeszközökre (hótalp, hágóvas, jégcsákány) se volt szükség, bár a hó nem volt fagyott, könnyű volt a lépéseket taposni. Szerintem sokkal szebb nyáron ez a mászás. Végül a 693. számú túristaösvény egy nyeregben egyesül a 690. számú úttal, ami jobbra felvisz a csúcskereszthez.

A Grieskogel hegyláb kb. 50 méteres letörése

Ott fenn a nyereg

A csúcsról szép kilátás nyílik északra az Eisenerzi Alpok központi részére, és délre-délnyugatra az Alacsony Taurn keleti részére, a Seckaui-Alpokra.

A Seckaui-Alpok

A Gösseck csúcskereszt

Háttérben az Eisenerzi hegyek

Vissza a 690-es ösvényen mentem elhaladva a Grieskogel alatt, leereszkedve a Kahlwandspitze jelzetlen csúcsára, majd innen a Grieskogel alatti másik völgyben le Mitteralm (egy kaszáló v. legelő lehet) felé a változatosság kedvéért. Csak eddigre annyira meleg lett, annyira felolvadt a hó, hogy térdig gázoltam a nedves hóban.

A Kahlwandspitze-n. Kb. 1000 m a szintkülönbség a Liesing völgye felé

Tavasz és a tél

Végül a Mitteralm mellett elfogyott a hó. Itt egy jópofa kis szépen rendben tartott tanya állt, ami zárva volt. Végül a Jagasteig-nek nevezett ösvényen vissza a 693. számú útra és az autóhoz. Összesen 13 km. 1300 szint.

 Tippek:

*könnyű, rövid, félnapos túra, a terep jól járható

*hóviszonyoktól függően még télen is egyszerű túraterep

Kora tavasz a Szárkő hegységben

A Szárkő (románul Muntii Tarcu v. Tarcului) a Déli-Kárpátok legnyugatibb tagja, a Temes folyó nyugaton, északon a Bisztra, délkeleten-keleten a Sebes (Raul Mare) és az abba torkolló Sík (Sesz) patak, valamint a Hideg (Raul Rece) völgye határolja. Délen a Csernai-havasok, délkeleten a valamivel magasabb Godján, keleten a Retyezát hegységekkel érintkezik, illetve azokban folytatódik. A Szárkő inkább legeltetésre alkalmas gyephavas jellegű, központi részén a 2000 méter feletti régióban egykori gleccserek nyomait őrzik a lépcsőzetes gleccserkatlanok, tompa, füves hegytetők, csak helyenként vannak sziklás részei (főként a Caleanu környékén). A főgerinc egyben vízválasztó a Temes (Szerbiában, Pancsova városánál ömlik közvetlenül a Dunába) és a Maros között. Alföldi szemnek mindenesetre üdítő Alpesi látvány, különösen télen. Területén 3 nagyobb víztározó és néhány szezonális tengerszem található.

Délkelet-Magyarországról a legközelebbi magashegység a Szárkő és a Retyezát Romániában. A battonyai nonstop határátkelőtől 2,5 óra autókázás (ennek kb. fele autópálya, a Rovigneta-t bármelyik benzinkúton megvásárolhatjuk kb. 15 leu/10nap áron) után a Caransebest elkerülő főútról tábla jelzi az irányt: Muntele Mic (v. Kis-Havas) síközpontjáig elfogadható itt-ott kátyús aszfalt vezet fel 1550 m magasságig. Jóval korábban, a szerpentinek közepe táján az egyik hajtűkanyarban jobbra található a Jigorea-nyereg 1200 m magasan (koordinátái 45.3365031 és 22.4843414), ahonnan gyalogtúránkat kezdtük, illetve előző éjszakánkat sátrainkban töltöttük. Kijelölt parkoló nincs, de széles lapos-füves gerincen több terepjáróval is járható út vezet fel a Cuntu meteorológiai állomásig, bőven van helye az autóknak. Téli látogatáskor érdemes hólapátot tartani az autóban, mert csak az aszfalt van takarítva, különben a könnyen összegyűlő 1-2 méteres hóban lehetetlen parkolni. Innen kezdtük túránkat, a piros sáv jelzést követve. Óriás lucfenyvesben lépkedtünk a hajnali órákban, lenn már zöldül a táj, fentről a még havas gerincek amfiteátrumszerűen néztek le ránk.

A fák között még szélcsend honolt, nem úgy, mint fentebb. Több párhuzamos erdei út halad, mindegy melyiket választjuk, mind ugyanoda vezet. Elértük az 1500 m körüli Cuntu meteorológiai állomást, melynek lábainál egy tengerszem, sátorozóhely, kiváló forrásvíz és egy félénk pásztorkutya található. A tóparton fapadok várják a fáradt turistákat.

Itt saját készletből megreggeliztünk és folytattuk az egyelőre hómentes túránkat. Feljebb haladva megjelentek a hófoltok, és a Szárkőre szinte nonstop jellemző erős széllökések. Nem is érdemes a szél miatt előrejelzést bogarászni, mert itt mindig viharos széllel találkoztam, érdemes úgy készülni. Úgy is lett. Előkerültek a kesztyűk, sapkák, kabátok. A névadó Szárkő 2190 m magas csúcsáig és az itt lévő impozáns másik meteorológiai állomásig - a havat leszámítva - lényeges tájelem nem igazán akadt.

Azért a szomszédos Godján és Retyezát csúcsai pár fényképet kívántak. A mindössze kb. fél-1 m hó a szélnek jobban kitett nyergekben jegesebb volt, de hágóvas és hótalp nélkül simán vettük az akadályt e kései tavaszi időszakban.

A fenti állomáson két Husky fogadott, szerintem ők lehettek a meteorológusok, de nem álltunk meg, a ház mögött néhány száz méterre az útvonalon található kitáblázott Szárkő csúcson csak egy fotót lőttünk, pont felhő ült rá a csúcsrégióra.

A tervezett körtúránkat a hegység legmagasabb pontja, a 2196 m magas Caleanu felé folytattuk, a jelöletlen és jellegtelen Bodea-csúcs után már a piros kereszt jelzésen.

Na számomra innen lett élvezetesebb a túra: a felhők felszálltak, néhány hópárkány az itt-ott sziklásabb részeken egészen magashegyi hangulatot teremtett.

A Caleanu szintén jelzett, kitáblázott csúcs, mellette hótarajos sziklapárkány, kuloár, aminek bal szélén egész kellemes ereszkedéssel a jelzetlen Brustura csúcsra értünk. Így összesen 4 púpocskát sikerült kimászni, indulva 1200 méterről, a legmagasabb 2196 m magasságig sikerült több mint 1600 m szintet összeszedni.

A Brustururól lefelé már jelzéseket sem találtunk a törpefenyők útvesztőjében, de közvetlenül az élen haladva gyorsan lejutottunk a tavaszba.

Egy széles füves platón az illegális, bontásra ítélt, de pazar minőségű és állapotú, igényes, nyugati hüttékre emlékeztető Cabana Dunca mellett rövid pihenő után egy 1 km-es kitérővel köves erdei úton még megszemléztem az Oltenei vízesést, de ez kihagyható.

Végül a sárga sáv jelzésen zártuk a körtúrát: valamivel több mint 26 km-t, két évszakot, több mint 1600 m szintet hoztunk össze.

Tippek:

*első magashegyi túrának ideális, a lavinaveszély a kijelölt utakon és a gerincen haladva minimális

*télen a legkönnyebb terep a hótalpak, hágóvasak kipróbálására

*mindkét meteorológiai állomáson állandóan van személyzet, ahol élelem is beszerezhető, illetve szállást is találunk

*a szél az kegyetlen, borotvál, ennek megfelelő öltözettel készüljünk

Karcmar-folyosó (Krcmárov-zláb) 

A Magas-Tátra leghosszabb kuloárja (francia szó, a hegymászók nyelvezetében szikla vagy hófolyosót jelent), a Gerlachfalvi-csúcs alatt található, mely a Felkai (Velická dolina) völgy felé szakad le. Kb. 40-50 fokos dőlésszögű rézsútos lejtő, felső vége a hasonnevű Karcmar-csorba. Kb. 800 m hosszú, ezalatt 500 méter szintkülönbséget hidal át.

Ezt a képet egy korábbi túrán, idén februárban készítettem

Névadója egy erre tevékenykedő XIX. századi orvvadász, akinek foglalkozása kocsmáros volt, és hivatása után kapta nevét a kuloár (forrás: magas-tatra.info). 10 éves turistáskodásom utolsó 2 évében kerültem hegymászók társaságába, tőlük egyre többször hallottam már, hogy télen kimászása kellemes kaland. E csodás áprilisi első hétvégére Attila barátom – aki megismertetett a hegymászással, és akinek első komolyabb hegymászóélményeimet is köszönhetem – beszervezett egy prominens hegymászótársaságba, akikkel tervbe volt a kuloár mászása. Közülük kiemelném Bácskai Gusztávot, kinek könyvét mind a mai napig bibliaként forgatom, ha a Fogarasokba tervezek túrázást, illetve Guszti idén februárban másodmagával a magyarok közül elsőként mászta meg téli körülmények között a grúz Kazbek délkeleti falát (tehát nem a normál úton!). És ő az, aki a Trianon után szétrobbantott Gerlachfalvi-csúcs emlékkő darabjai után kutatott és rá is akadt. Így külön megtiszteltetés volt, hogy részese lehetek a csapatnak és a kalandnak. Előző este Guszti felkészített bennünket egy esetleges lavinabalesetre, szonda, hólapát, jeladó kiosztása és néhány gyakorlat után izgatottan hunytam le szemem. Meglepően jól aludtam. Reggel 3:45-kor kipattantunk az ágyikó melegéből, öltözés, reggeli, majd a kb. fél órára lévő, 1000 m magasságban fekvő Tátraszéplak (Tatranská Polianka) feletti parkolóból neki indultunk a kirándulásnak. A parkoló (gps: 49.12579 és 20.18449) szezonon kívül ingyenes, de emlékeim szerint nyáron néhány euróért parkolhatunk az ekkor őrzött placcon.

A zöld jelzést követve első állomás a Sziléziai-ház volt (Sliezky Dom). Ha a kedves vendég itt száll meg, akkor a hotel saját taxija 5 eu/fő ellenében az 1660 méteren fekvő házig fuvaroz, megspórolva a kb. 6 km-es utat. A háznál felszerelkeztünk és folytattuk utunkat a Lengyel-nyereg felé tartó turistaúton. A hóhatár kb. 1500 méteren lehetett, de a háznál már mutatkoztak a tavasz jelei: körvonalazódott a ház melletti Felkai-tó és az azt tápláló vízesés is félig kiszabadult már a hó fogságából. Az időjárást már két-három nappal előtte figyeltük, egészen az indulás napjáig jó időt jósolt, de azután a mászás napjára gyakorlatilag egész napos esőt jósolt, a csúcsra viharos, 40-50 km/h-s széllel. Az ég egyelőre felhős volt, esőnek semmi jele, de az intenzív olvadás így is nehezen járhatóvá, süppedős kásává varázsolta a hótömeget.

Itt még teljes a csapat. Felszerelkezünk.

A viszonyok tekintetében az utolsó utáni alkalmat választottuk, de egyszer csak az 1950 méteren fekvő Felkai-Hosszú tó (Dlhé Pleso velické) mellett találtuk magunkat, innen jól látható volt a kuloár lavinákkal borított törmelékkúpja, ami évről évre beszűkíti a völgyet. Itt Mátyás jelezte, hogy már reggel óta nem érzi jól magát, visszafordul, így hármasban vágtunk neki, direkt a törmelékkúpon közelítettük a bejáratot.

A törmelékkúpon közelítünk

Ráfordulva a folyosóra úgy ítéltük vállalható, hiszen a lefolyt lavinák kellően tömörítették a havat, jól taposható volt a terep. Összekötözködtünk, a leggyengébb láncszemet középre kötöttük, és előttem Gusztival, mögöttem Attilával megkezdtük a menetelést.

Guszti méricskéli a sziklabetétet. Lapjával talán én is elférek.

Végig Guszti rugdosta lépéseket, így is nehezen tudtuk tartani vele a tempót. Aki a Kaukázusokban edzett annak persze könnyű...Elértük az alsó harmadban lévő sziklabetétet, de akkora lavinahótömeg volt, hogy egyszerűen csak átsétáltunk rajta. Pedig Guszti – aki nyáron is kimászta - elmondása szerint ez kb. 40 m magas! E betét után valamivel meredekebbé, és persze a magassággal párhuzamosan keményebbé vált a hólejtő, de ez utóbbi csak az előnyünkre vált.

Attila a hátvéd

Végül egy szuszra kimásztunk a 2550 méteren lévő csorbába, ahol kellemetlen meglepetésként észleltük, a hó még rosszabb, mint lent a völgyben, térdig süppedős nedves, alig járható a terep. Guszti a visszaereszkedést preferálta, míg Attila a csúcsot is szerette volna, végül a matematikai gerinc mentén neki indultunk a csúcsnak, de a hó továbbra is hasonló kellemetlen volt.

A csorbában. Csorbaleves nem volt.

Legalább a nap kisütött egy időre, és egy kis panorámában is volt részünk. Itt Attila az élre állt és több púpot kimászva fel-le fűrészeltünk a jeges, de közben olvadó kásás havas gerincen, itt még kötélereszkedésünk nem volt. Jött a 2601 m magas Kis-Gerlachfalvi-csúcs (Kotlovy stít), ahonnan már látszott a főcsúcs keresztje. Innen annyira lassan haladtunk, hogy végül kénytelenek voltunk elengedni a csúcsot. A 2642 méter magas Középső-Gerlachfalvi-csúcsot (Gerlachovská veza) már ki se másztuk, előtte 2620 m körül nekiálltunk ereszkedni. Jól tettük, itt már át kellett szerelkezni ereszkedésbe, és mivel hárman voltunk egy kötélre, ez jelentősen lassította a haladásunkat. Ráadásul a beígért eső megérkezett csendes, alattomos áztató formában, de legalább szél nem kísérte. Örültünk tapasztalt vezetőnknek, minden ereszkedő standot Guszti biztosított. Elértük a Batizfalvi főszakadékot, majd a próbát a kapcsokkal, de a láncok még hó alatt voltak. Én javarészt arccal a vasút felé tolattam két jégcsákánnyal kalapálva, míg a többiek nyugodtan lesétáltak, Guszti még hegymászó nótákat is eleresztett közben, míg én az életemért küzdöttem. Ezt (is) még gyakorolnom kell (nem a nótákat!).

A Batizfalvi próba.

Azután a Batizfalvi tónál már levettük a kötelet, vasakat és visszasétáltunk a rövidítő sárga jelzésen a parkolóhoz, közben az eső egyre jobban rákezdett.

Singing inda rain

Közben a szemközti Koncista felől óriási robajjal több lavina is lerobogott. Ez így volt jó, így volt megírva. A kuloár felengedett, a csúcs dölyfösködött: „Az a középső az nem tetszik nekem, nem készült, leülni, egyes!” Így UV lesz valamikor a nyáron, ha kell soloban. Összesen 21,5 km távot és kb. 1600 m szintet tettünk meg 12 óra alatt.

A tó kezd kiolvadni. Itt már én is.

Tippek, vélemények:

Számomra ez nehezebb, mint a Glockner, még a Stüdlgraton is, persze az végig nittelt. Igaz most téli körülményeink voltak.

Pótkesztyű feltétlenül legyen télen.

Nem véletlen, hogy ide turisták nem járhatnak, csak vezetővel.

Hegymászóknak is kötelező az érvényes Hegymászóigazolvány, egyesületi tagság, biztosítás és a helyi HZS applikációban regisztrálni kell a mászást.

2024.03.15-én pénteken este a romániai Rausor nevű üdülő vagy síközpontban találkoztunk Isi barátommal, és haverjával Benedekkel. Mindketten „harcedzett” gyakorlott hegymászók/túrázók sok-sok kilométerrel a lábukban. Rausorba tűrhető aszfaltút vezet fel a Hátszegi-medence felől.

Az út a Colt várrom és a szemközti kolostor között sunnyog fel csendesen, az itt csordogáló Rausor patak csobogása pedig elfedi az itt közlekedők zaját.

A Colt kolostor a szemközti várból fotózva

A patak végül a Strei segítségével a Marost termékenyíti. Korábbi kirándulásom alkalmával volt szerencsém mind a romot, mind a kolostort körbejárni, egy levezető túrát mindenképp megér.

Retyezát uralja a horizontot. A várból fotózva.

Az üdülőtelep túlsó végébe csak kavicsos-murvás út vezet, de személyautóval is teljesíthető. Na mi itt parkoltunk, ahol az ősfenyves és a túraútvonalak is kezdődnek, hivatalosan a közelben iható forrásvíz nincs. Erre készültünk is. Egy teremtett lélekkel nem találkoztunk. Tervünk az volt, hogy reggel hatkor megindulunk a piros sávon, a Stevia tengerszem katlanából annak bal szélén egy direkt kuloáron mászunk fel a Retyezát csúcsra, majd a piros háromszögön a Prelucele gerincen vissza. Begyütt. Isi transzportere hármunknak éppen elegendő apartmant biztosított, tűrhető éjszaka volt, reggelre 66-os body battery-vel keltem. Éjjel kettőkor egy zajos több fős társaság kezdte túráját, mi még visszaaludtunk. 6-kor egy darabig az ő nyomaikat követve haladtunk egyre feljebb az ősfenyvesben. Először a lucok átmérője, majd magassága is alábbhagyott, feljebb megjelentek a tekintélyes cirbolyafenyők is. Az erdőhatáron egy kis kitérővel megszemléltük az 1750 m magasságban lévő Kondor menedékházat, ahol egy kandallóbetét kéménnyel, baltákat, kb. 5 főnek kialakított fekhelyet matracokkal, és egy kis konyhát találtunk.

Ez egész évben nyitva áll, ingyenes szükségszállás, de utána olvasva egerekkel és pelékkel kell osztozkodni, ha itt szállsz meg. Ezután jött a nagyrészt még hótakaró alatti törpefenyves, ahol a hajnali csapat nyomait követve bolyongtunk el-eltévedve a hivatalos ösvénytől.

A törpefenyők tetején sétálva

De a Retyezát csúcs már uralta a horizontot, a Lolaia felől másodjára is felkelő nap melege újabb lendületet adott csapatunknak.

A második napfelkelte és az utat taposó Isi épp megpillantják egymást. Mehetünk.

A hajnali csapat nyomait elhagytuk, és jobbra a Stevia-katlant céloztuk meg toronyiránt, az ösvényt már nem is követtük. Közben egy csapatot láttunk leereszkedni a Lolaia nyereg felől, talán a hajnali társaság lehetett. Innen már magunknak törtük az utat, illetve Isi taposott végig elöl.

A Stevia katlan felé. XXI. századi szépia

A katlan aljában fölszerelkeztünk, és a Retyezát bal oldalán egy kb. 30 fokos, tágas kuloárban küzdöttünk le kb. 200-300 méter szintet.

A kuloárból visszafotózva vettük észre a középtájt kis pontnyi emberkét, akinek megtetszettek a nyomaink

A hó ideális volt, talán a teteje felé volt kissé firnes, ahol alaposabban kellett a lépéseket rugdosni és csákányozni.

Az alak egyre közeledik

És csak közeledik

Lassan kiérünk a katlanból

Felérve, a látvány csodálatos, pedig annyiszor láthattam már, de mindig tátva marad az ember szája. A Magas-Retyezát hófödte csúcsai, a porcukorral behintett hegylábak, a kellemesen csípős kristálytiszta levegőn áthatoló napsugarak cirógatása, közben az izmaim kellemesen zsibognak.

A Magas-Retyezát. A felhőben a szégyenlős Peleaga

A katlan peremén aztán felhágtunk a csúcsra, de most a csúcsplatót egy kb. 1,5-2 m magasságba tornyosuló hópiramis fedte, a csúcsjelző tábla teljesen hó alatt volt.

A csúcsrégiót hópiramis fedte

A Zsudele-csúcsa

A csúcson. Balról jobbra: a szájtáti én, Bendzsó, Isi

Az utánunk jövő srácnak is ínyére volt a Zsudele látvány

Lemenet a Bukura-nyereg felé. A jobb alsó sarokban egy útjelző karó mutatja az irányt.

Lemenet a Prelucele gerincen. Háttérben a Szárkő-Godján

Végül a túloldalon lefelé vettük az irányt, a Prelucele csúcs alatt harántoltunk, majd jött az erdő. Itt a fák alatt meredekebb a terep és az árnyék miatt fagyos-jeges lejtőkön többet voltunk fenéken, mint talpon. De végül leértünk. Összesen 12 km, 7,5 óra menetidővel.

2023.12.08. Kiruccanásom utolsó napjának reggelére friss hó már nem esett. Helyette derült égbolt, szikrázó napsütés és -16 C köszöntötte tettrekészségemet. De legalább szélcsend volt. A csontszáraz hidegben, összetapadó orral csak a jeget kellett levakarni az autóról. Start ugyanott, mint az előző nap, Bodenbauerben a Hochschwab múzeum mellett okosan már hótalpat is csatoltam. Már többen is sítalpakat csatolva túrasízéshez készülődtek, gondoltam ez lesz az én napom. Úgy is lett, annak ellenére, hogy megint jelzetlen túrautat választottam, de okulva az előző napokból jóval alacsonyabbra helyeztem a lécet: cél az 1582 m magas Pillsteiner Höhe. Ez tulajdonképpen egy erdőhatáron lévő gyephavas, a valamivel magasabb Messnerin keleti szomszédja. Bodenbauerből nyugati irányba, a Grüner See felé tartó úton indultam, majd követve a gps útvonalát kb. 1,5 km múlva letértem, balra kereszteztem a Joserbach patakot, és a túloldalán lévő erdei úton folytattam. Nézegetve a térképet egy rövidítést választottam, mert az erdei út jó nagy hurkával vissza szerpentinezett kelet felé, de kár volt! Olyan meredek kaptatóba futottam, hogy kettőt előre, egyet visszacsúszva lassan haladtam. Gyorsan kimelegedtem a -16 fok ellenére is, innen már csak póló + két pulóverben folytattam és maradtam végig.

Néhol - a lavinaismerettel ellentmondásban - meredek lejtőkön harántoltam, néha hópárkányoktól megterhelt gerinceken kaptattam.

Az út 90 %-ban lucfenyvesben tekergett, így néhány hóformációt is sikerült lencsevégre kapnom.

Néhol a telefon emberként, vagy arcként azonosított egy-egy hó alá temetett kisebb fenyőfát.

Egy-egy tisztáson a szemben lévő Hochschwab csúcsok látszottak.

Végül kiérve egy nevenincs nyeregbe, jobbra távolban a Messnerin került látótérbe, Balra haladtam tovább, szinte már csak szintben folytatva az utat, majd egy gyephavas jellegű, fenyőfákkal szegélyezett platóra érkeztem.

Az előző napi hóvihar keményre fújta a gerincen a havat, csak úgy kopogott a hótalpam.

A szemben lévő Hochschwab büszke vonulatai, csipkéi szemet-lelket gyönyörködtető látványt nyújtottak.

Ellenkező déli irányban, pedig a Gleinalpe és a Graz környéki hegyek szinte csak dombságként hatottak.

A filigrán kis csúcskeresztnél kis pihenőt tartottam, forró tea, csúcscsoki, írtam pár sort az emlékkönyvbe, majd ugyanezen az úton vissza túráztam. De míg felfelé az erdei út helyett rövidítettem, lefelé - mivel annyira időben voltam - az erdei út szerpentinjét választottam. Felfelé is ezt kellett volna.

Tippek:

*a szélcsend a nagyobb hideg ellenére is kellemesebb, mint akár a jóval melegebb, fagypont körüli hőmérsékleten az erős szél, amikor pár másodperc kesztyű nélkül gyorsan megmarja az ujjakat

*ennél a túránál érdemesebb az erdei utakat igénybe venni (már ahol van), télen nem mindig a rövidebb a jobb választás

*szélcsendben, napsütésben gyakori jelenség a hőinverzió, amikor a hegytetőkön melegebb van, mint lenn a völgyekben a tengerszintfeletti magasság ellenére, akár le is éghetünk a napon

2023.12.07. A második napon reggeli közben a szállásadóm közölte, igen nagy lesz a szél, ha lehet ne tervezzek nagy magasságokba túrázni. Megköszöntem, és az eredetileg eltervezett 1926 méter magas Zinken csúcshoz készültem. Na nehogy már! De gondolhattam volna, ő lakik itt, ráadásul kellően koros volt már ahhoz, hogy akár az ég színéből is következtetéseket vonjon le. Nyilván sejtette, csökönyös magyarral van dolga, mert csak egyszer figyelmeztetett. Teljes felszerelésben kiléptem a házból, és megdöbbentem: az éjjel lehullott kb. 30-40 cm hó amőbaként endocytálta az autómat. Épp emésztett, egyet-egyet böffentett is. Egy seprűvel elhessegettem, majd újabb értékes percek alatt a jeget is lekapartam szegény kis Suzukimról. Emiatt legalább fél óra késéssel kezdtem a napot, mert persze hogy a nagy munkálatok közben jött rám a szapora. Ne vihettem magammal potyautast, úgyhogy vissza a szobába. Ezután már gond nélkül elautóztam Bodenbauerbe, ahol a Hochschwabmuseum mellett parkoltam kb. 850 méter magasságban. Innen már csak alig 1100 méter a szintkülönbség. Mondjuk az feltűnhetett volna, hogy csak egyedül én parkolok és indulok túrázni, de azzal nyugtattam magam, hogy munkanap van. Csípős, erős 30-40 km/h szél lengedezett, jelentősen rontotta a kb. -4 C fokban a hőérzetet. De hát nem olyan "családbú" származom én, kaptam már nagyobb szelet is a Szárkő-hegységben. Igaz akkor is vissza kellett fordulnom, mert megállni nem tudtam a szélviharban. De a múlt mindig megszépül. Okos ember más kárából tanul. A hülye a sajátjából sem.

A parkolóban még kecsegtetett némi remény, hogy lesz értelme, a fenti képen valamelyik talán a Zinken

Itt három felé ágazó főútvonalak közül a középsőn indultam, az 1520 méteren lévő Hauslalm hütte felé, ami ráadásul nyitva tartott.

E tábla szerint a környező hütték fele nyitva, köztük a nekem útba eső Hauslalm is.

Magas öreg lucfenyvesben indultam, de az első kilométeren meg kellett állnom, hogy hótalpat csatoljak, mert már induláskor 60-70 cm volt a hó. Sebaj, készültem. Így jóval könnyebben folytattam. Áltattam magam, nem is olyan vészes a szél, pedig még a sűrű erdőben és völgyben is oda-oda tette magát egy-egy lökéssel.

1300 méteren el-elmaradoztak a fák, néhány eltévedést leszámítva eddig jól ment, a fákon a jelzések sokat segítettek. A fenti képen már kivehető, hogy a gerincen a látótávolság a szél erejével egyenesen arányos, ami már itt lenn az erdőt elhagyva is éreztette hatását. Végül elértem a Hauslalm hüttét, ami egy igen szeles nyeregben több épületből álló komplexum.

A ház körül már 40-50 km/h-s széllökések borzolták a kedélyemet, előkerült a símaszk, síszemüveg és a kézmelegítő párnácskák is, de -4 kötőjel -5 foknál nem lehetett hidegebb. Úgy tűnik Aiolosz király ajándékát valaki kiengedte a zsákból. A hüttébe nem mentem be, pedig kellemes meleg és ételek illata áramlott ki, nem mertem megkockáztatni, hogy átmelegedjek. Kilépve arcon csapott volna a klíma. Úgyhogy néhány korty forró tea után folytattam utam.

Innen karók jelezték az utat, de vagy senki nem járt még erre idén, vagy az őrült szél belepte a nyomokat, gyakorlatilag úttörő üzemmódban folytattam botorkálásomat. A hóvakság miatt néha azt sem tudtam felfelé, vagy lefelé lépkedek a síszemüveg ellenére. Nagyobb széllökések alatt hátat kellett fordítanom, mert az apró hó és jégkristályok tetoválni szerették volna az arcomat. A símaszk rájegesedett az orcámra, míg végül ezt a napot is elengedtem: az órám szerint 1740 m magasságban a hegyek összeszűkülve egy viharos nyeregbe vezettek bele. Élvezeti értéke: nulla. Egy szikla mögül ki-kibújva kétszer is próbát tettem, de ez nem embernek volt való.

Visszafelé szélárnyékban a nyomaim segítettek, de kitett helyeken ennyi idő alatt nagyrészt már betemette a hó.

Visszakeveredve a hüttéhez, legalább itt az 1520 méteren lévő kis csúcskeresztecskével csillapítottam bánatom. Az erdőhatárig a szél továbbra sem viccelt, sőt, így megint kihagytam a hüttét és visszaballagtam vesztesen az autómhoz. Azért egy-egy fotó lefelé menet is készült:

Tippek:

*érdemes hallgatni a helyi erők véleményére (bár, ha mégis sikerül a csúcs, akkor ennek ellenkezőjét írnám)

*szerencsés az elején hótalpra szerelni, még ha az elején a hómennyiség nem is kívánja, mert nagyon kellemetlen átfagyott kezekkel csatolgatni a hevedereket, különösen ekkora szélben

2023.12.05-09.Soha nem voltam a punnyadás híve. Egyszerűen még nem tartok ott, hogy a szoba melegében TV előtt zabálva töltsem a szabadidőmet. Ráérek még azzal. Közeledik az év vége, és miután szabadság nem maradhat benn, gondoltam megnézem, milyen is az igazi tél. Jóval közelebb lett volna Románia, de nem hiszek a medvék téli álmában, ezért egyedüli túrázóként inkább Ausztriát választottam. Bújtam a lavinajelentéseket, hóvastagság térképeket, így esett a választásom a stájerországi Hochschwab hegységre. "Csak" 1-es és 2-es fokozatú lavinaveszélyt prognosztizáltak, és már 1 méteres volt a hó. Még itthon megterveztem a túrákat, és maximum közepes nehézségű útvonalakat kerestem, a lehető legközelebbi (és legolcsóbb) szállást lefoglaltam. Megérkezésem napján a szálláshelyem, Etmissl szomszédságában lévő Thörl településen haladtam át, mikor a kereszteződésben egy várromra lettem figyelmes.

Leparkoltam, és döntöttem: Legyen tánc!. Ez a nap se teljen értelmetlenül. Térerő itt már nem igazán volt, de mobilnetre még éppen futotta: ez a Schachenstein kastély, amit a Google Maps nem is jelöl. Annál inkább úgy gondoltam felsétálok hozzá. Thörl település a Thörlbach partján fekszik, mely délre, tart, majd a közeli nagyváros Kapfenbergben torkollik a Mürz folyóba, és később a Murába (ami azután a magyar-horvát határon ömlik a Drávába). Ergo hozzájárul a magyar vízkészlethez is. A kastély 1464-ben II. Schachner János lambrechti apát nyári rezidenciájának épült. Érdekes, hogy akkoriban csak a hűbérurak és az egyház engedhetett meg magának hasonló luxust (illetve kishazánkban találkozni még ma is hasonló anakronizmussal). Egyébként a várat körbe túráztam, sajnos zárva volt, már az udvarba sem lehetett bemenni, és nem láttam belőle többet, mint a parkolóból.

Másnap a Fölzklamm volt betervezve. Nem mertem remélni, hogy szinte a szurdok bejáratánál lévő parkolók is fel vannak szabadítva a hó fogságából, ezért terveztem eredetileg úgy, hogy Palbersdorfban leparkolok, és onnan támadok. De az osztrákok nem viccelnek! A legutolsó parkolóig, szinte a klamm szájáig el tudtam autózni.

A parkolás május 1-ig ingyenes. A Fölzklamm egy igen rövid, kb. 100 méter hosszúságú, a Fölzbach vájta, igen szűk szurdokocska, felette fahíd húzódik.

Megcsodáltam a szurdok jégcsapjait, és rögtönöztem: a felszabadult idő alatt megpróbálkoztam a Stoamandlweg nevezetű jelzetlen erdei ösvénnyel, ami szurdok mögött a Nadelsteinriegel hegylábon, annak gerincén visz fel a Fölzstein csúcsára. Bár max. 2-es volt a lavinaveszély, gondoltam jobb, ha egy gerincen túrázok, bár itt meg a kicsúszás veszélye fenyeget. "Lenn" a patak mellett 800 méter magasságban még nem kellett a hótalp, kb. 30 cm volt "csak" a hó. Feljebb vastagabb volt a hótakaró, a kisebb fenyőfák fura alakzatokba torzultak a teher alatt.

Jelzés, festés itt egyáltalán nincs, de azért nagy vonalakban a terepviszonyokból ki lehetett következtetni az útirányt, no meg a gps is sokat segített, és a vadak is a könnyebb helyeken közlekednek, ami nagyjából egybe esett a túraútvonallal. Persze néha így is zsákutcába futottam.

Fura fagyott fenyőfák fokozták feelingemet, félig fehér, félig fakó faarcukkal feszülten figyeltek.

1200 méter feletti magasságban már jó 50-60 cm volt a  hó, de a szűk ösvényen, sűrű fenyvesben nem sok értelme lett volna a hótalpnak, ráadásul fagyott porhóban poroszkáltam. Itt már kezdett kinyílni a táj, szemet-lelket gyönyörködtető alpesi sziklavilág kísért utamon.

Ám egyszer csak, kb. 1350 méteren egy kikerülhetetlen, jégcsapokkal tarkított kicsiny, kb. 20-30 méteres sziklafalba ütköztem, amit egyik oldalról sem tudtam kikerülni. Letettem zsákomat és a túrabotokat, jégcsákányra kaptam, és megpróbáltam kimászni. Ám közepetáján a jégcsapok felett olyan csúszós és kitett volt a szakasz, hogy inamba szállt a bátorságom, és óvatosan visszafaroltam. Ennyi, ezt inkább elengedtem. Ilyenkor mindig eljátszom a gondolattal, milyen csúnya vég lehet, ha így egyedül kicsúszik az ember, elég egy törés, térerő híján biztos a hypotermiás delírium, hallucinációk, fagybullák, és a soha véget nem érő álom.

Egy szelfi után visszaindultam.

Fentről nézve jobban kirajzolódott az ösvény, persze ezt nagymértékben segítette az eddigi nyomvonalam. Ereszkedve vissza a völgy felé, már felhallatszott a patak távoli, visszafogott csobogása. Mintha a fagypont közeli víz viszkózusabb lenne, vagy mintha a hidegben nem akarna vadul csapkodni. Csak szelíden csordogált a hó fogságában.

Innen - a fenti képen - már csak pár méter volt a patak szintje. Még sötétedés előtt leértem. Tanulság: nincs. Talán ha ketten vagyunk, kötélbiztosítás mellett kimászva a falat, elérhető lett volna a Fölzstein 1946 méteren lévő csúcskeresztje, bár a visszafordulás pontjától még 600 m szint volt hátra. Kitudja. Legközelebb. A másnapi, szintén sikertelen csúcstámadásomat a folytatásban igyekszem közszemlére bocsájtani.

Tippek:

*télen ajánlott fele akkora távval és szinttel kalkulálni, mint amit nyáron bír az ember

*ha jelzett úton vagyunk, egyértelműen könnyebb a túra, hiszen népszerűbb és az út talán már ki van taposva, nem mellesleg a jelzések könnyítik a haladást, nem kell folyton a gps-t bámulni (nem úgy, mint itt)

*termoszban forró ital mindenképpen legyen, felesben hóval hígítva nem is kell annyit cipelnünk

*fejlámpa, feltöltött powerbank és kábel legyen a tarsolyunkban, ha véletlen ránk sötétedik, ne essünk pánikba, szakadékba meg Pállne

*Ausztriában nyugodtan tervezhetünk az utolsó erdei parkolóval is, téli gumival járható, úgy tűnik sógorék a közforgalom számára használható erdei utakat is letakarítják

10.06. A Totes Gebirge kirándulásom harmadik, egyben utolsó napja. Kár. Már kezdtünk összeszokni magammal. Nem is rossz ez az egyedül túrázás. Kiadós svédasztalos reggeli után ismét kerékpárra pattantam, az első napi útvonalon ismét a Prielschutzhaust céloztam meg. A Schiederweiher tavacskát most világosban értem utol.

A háttérben az 1823 m magas Ostrawitz illegeti magát a víztükörben

A tó a Krumme Steyr patak felduzzasztásával született

Jóval gyorsabban haladtam, hiszen az első napon is a hüttéig ezt az útvonalat toltam.

Steyr még a felhők fogságában

Negyed 8-kor kezdtem, 9 körül már a ház mellett nyargaltam tova. Szikrázó napsütés, szinte semmi felhő, ajándék e késő őszi nap. A ház után kb. megint hasonló távon értem el a beszállót, mint amit a hüttéig megtettem. De a táj az csodálatosabb! Költészet! Isten nem fukarkodott az ecsettel, mikor megfestette ezt a csodálatos világot. Nem is tudom mivel érdemeltem ki, hogy mindezt láthattam.

Közeledik

Megint az Ostrawitz. Gyakorlatilag a Spitzmauer keleti lába

Ahogy közeledtem végig szemmel tartott

A törpefenyvek gyorsan elmaradoztak, és a kietlen táj kopársága ellenére - vagy éppen azért - szemet és lelket gyönyörködtető volt.

A Klinserscharte keresztje méltóságteljesen őrzi a Klinser kanyon (Klinserschlucht) bejáratát.

A kanyon két oldalán mint Skylla és Kharübdisz meredezik a Priel és jóbarátja a Spitzmauer. A 2000 m magasságban lévő beszállóig kőfolyáson kell felszerpentinezni, amit piros festékkel jól láthatóan felfestettek.

Azért jó közben a fotózás, mert annak ürügyén többször is meg lehet állni pihenni. Persze nem volt kinek ürügyet keresni, maximum saját magamnak. Az út kapcsok és drót, e két elem vegyülete, s esszenciája: a kövek. A sziklák, melyeket nem lehet megvesztegetni, sértegetni, nem érdeklik földi javak. Meg sem érdemlem, én a kis hangya, hogy ezt láthatom.

Mikor már nem leszek,

a sziklák akkor is itt lesznek.

És ha emlékeznek rám,

egy-két könnycseppet elmorzsolnak majd talán?

Néhány emelettel feljebb

Stodertaler pillanatképek

Nem hiszem. Emelkedett hangulatban sajnos gyorsan elfogyott a steig, és kiértem a 2200 méteren lévő nyeregbe. Innen a 2446 méteres csúcsra kezes lábas mászás következett, beépített segédeszközök nélkül. A csúcson kis emlékmű és csúcskönyv. Pár sort megint írnom kellett. 

Mindenhatóm! Most múlik, megérzem.

Megköszönöm, mert megmutattál magasságot és mélységet.

Megköszönöm mindenkinek, mikor megmart,

mert megtanulhattam jobb magányosan.

Melengető magányomban mélázok: Megérte?

Mikor majd meghalok, muszáj lesz megérje!

A visszaútnak a normalweget választottam, ami jóval hosszabb, de hasonlóan látványos. A pleisztocén alatt itt tuti az alpi jégtakaró rendetlenkedett. Már csak azt nem tudom hogy a rétegek a sziklákon a tengeri üledék rétegei, csak a kontinentális kőzetlemezek ütközése emelte ilyen magasságokba az egykori tengerfeneket, vagy a pleisztocén gleccserek hordaléka karcolta, karmolta bele a csíkokat. De hadd beszéljenek a képeim:

A kerékpárom hűségesen várt, felpattantam, és mental and physical well being birtokosaként direkt lassan, hogy jó sokáig tartson, hazatekertem. Valószínűleg, ha mindennapomat túrázással tölteném, vagy ebből élnék ennyire nem elégítene ki. Pont jó, hogy ennyit kell várni, spórolni rá, de nem hiszem, hogy meg lehet unni. Azt hiszem ez tart életben, mindig két túrázás közt vagyok.

Tippek:

*a biztos léptűeknek szett nem is szükséges, B-nehézségű útvonal, bár kitett

*jóval rövidebb, ha visszaútnak is ezt választjuk, de akkor lehet, hogy érdemes ferrata szettben lefarolni

*a ferrata után a csúcsra vezető út csúszós kőfolyás, itt örültem a túrabotoknak, néhol I. fokú sziklamászásnak éreztem

*forrásvíz szintén nincs a háztól a csúcsig

Előző bejegyzésemhez szervesen kapcsolódva folytatom múlt heti wellness kirándulásom beszámolóját. A Totes Gebirge egy - térképeken - jellegtelennek tűnő kis kétezresét céloztam meg. Ő a Brandleck. "Csak" 2247 m magas, folyásiránnyal szemben a Steyr völgyfő jobb oldalán található. Pihentetőnek szántam két ferrátás nap között, de végül ez bizonyult a legkeményebbnek. A térképek az oda vezető útvonalat piros pöttyökkel jelzik, ami nehéz utat jelöl, de nem ferrata, tehát az ilyen utak nem tartalmaznak beépített segédeszközöket. És nem is volt. Könnyű napnak ígérkezett, ezért bevállaltam a kifizetett reggelit: 6:30-kor már az étterem bejárata előtt toporogtam. Az eldördülő startpisztoly után a lehető leggyorsabban, visszafogott magyarsággal igyekeztem elfogyasztani a svédasztalról amit csak lehetett. Kiadós reggeli után az előző naphoz képest ez 1,5 óra csúszást jelentett. Ráadásul tele hassal "dolgozni" jobban megizzasztja az embert, cserébe délig nem nyúltam ételhez. Viszont a vízfogyasztásom hatványozottan megnőtt. A távolságra való tekintettel a 700 m magasságban lévő Almgasthof Baumschlagerreith parkolójáig autóztam. Logopédust nem vittem magammal, így csak magamban próbáltam kimondani. Itt a CSAK készpénzes automatából megváltottam a 4 eu/nap jegyet, majd előrántottam kerékpáromat. Akkor lettem figyelmes, hogy a ház mellett karámos gímszarvas tenyésztés zajlik. A hormonoktól felajzott bikák veszettül óbégattak, mind teheneket akartak, és a közelből mindig volt rá válasz a vadonból is. "Nyugi" - mondtam a bicajomnak, "csak először fog fájni. Majd igyekszem".

A ház mögött jópofa murvás út szerpentinezett, amit szégyenszemre nem tudtam kitekerni (remélem Csúcs Zoli barátom ezt nem olvassa, mert kikapok!). Így az egyik vadászkunyhó mögött letámasztottam a bicajt, és kb. 850 m tengerszintfeletti magasságból megindultam. Közben egy tábla valamire figyelmeztetett, de német tudás híján vállat rándítottam. Legrosszabb esetben vadásznak, majd mátrixosan elhajolok a golyók elől. De nem vadásztak. Sokkal rosszabb helyzetbe cseppentem. Ahogy haladtam, a murvás út elfogyott és egy gazzal rendesen benőtt alig követhető ösvényt találtam, ami az applikáción megfelelt a túraútvonalnak. Közben egy rendetlen friss erdőirtás következett, gondoltam ezért nincs túratábla és jelzés sehol. Majd fentebb biztos rálelek. Átkecmeregtem a gyökerek, tuskók, vadmálnák között, és felértem a Hals nevezetű nyeregbe 1100 méterre. Az erdőirtásnak már, de sajnos a jelzéseknek még nincs nyoma. Nem akaródzott visszamászni a susnyáson keresztül, ha már idáig feljöttem. Jobb oldalon az 1190 m magas Scheiblingstein kis csúcsot kimásztam, hátha onnan jobban rálátok az útvonalra. A nyeregből, jobb oldalon a sziklafal mögé vezető ösvényről megtaláltam a szintén járatlannak tűnő ösvényt ehhez a kis csúcshoz, hagyományos egyszál kerítésdróttal biztosítva. Ilyennel még sehol nem találkoztam.

A kép jobb szélén a Scheiblingstein "fakeresztje"

Úgy néztem évek ót én vagyok az első kalandor, ki erre merészkedik. Kiálltam a csúcsocskára, és onnan fentről határozottan kirajzolódott az eredeti ösvény, ami a térképeken Hundspfad néven szerepel.

Kilátás a kis Scheiblingsteinről, alig, de kivehető az ösvény a jobb alsó sarokban

Lemásztam de benne állva már nem volt könnyű megtalálni.

Az ösvény sehol. Bal szélen a kőfolyás, ahol lennie kellett volna.

Gyakran az applikációra tekintve, illetve a "józan" eszemre hallgatva egy meredek kőfolyáson, kettőt előre lépve, egyet hátra csúszva felértem egy kb. 1700 méteren kezdődő sziklavilágba. A térkép ezt Turmtal-nak (toronyvölgy) jelölte.

Le/kilátás a kőfolyásról

És 10x zoommal

A Velebit sziklakarrjaira emlékeztető, bakancsot - és eleséskor garantáltan a térdeket, kezeket sem - kímélő pengeéles sziklatarajokon, csipkéken, repedéseken vezett az út tovább. Ha nincs az applikáció, könnyen el tévedtem volna. Sőt, így is néha a törpefenyvek tengerében zsákutcába futottam.

A dolinákat kerülni kellett

Végül egy kőfolyásos katlanba jutottam, melynek záróakkordja maga a Brandleck volt. Onnan az a 300 méter szintkülönbség nem tűnt leküzdhetetlennek, de jelzések végig sehol.

Az applikáció alapján az ösvény a katlan jobb oldalán a csúcsra kifutó lemezes, lépcsős rétegeken vezetett fel. Lentről könnyebnek tűnt. Annyira csúszós volt, hogy a túrabotokat elrakva két kézzel kellett a párkányokba kapaszkodni. Egyszer-kétszer meg is csúsztam. Minimum I fokozatú sziklamászásnak éreztem. És az út fel-le váltogatta a párkányokat, mint lépcsőfokokat, észen kellett lenni.

A fenti két kép nem igazán adja vissza a megdőlt párkányok meredekségét

Végül a csúcs maga jellegtelen, omladékos rendetlen törmelékhalomból állt, de a mögötte bújó Hochkasten csúcsok belém égtek, mint jövőbeni célpontok.

A fenti három képen a kilátás. Az alsón talán a Dachstein látszik.

A lemenet ugyanitt, csak sokkal lassabban. Lefelé mindig nehezebb és veszélyesebb ereszkedni. Visszafelé az utat már könnyebb volt feltalálni. A kerékpárom megvárt, a bikák nem bántották, mégis csak egy kecske, ráadásul bak, mit is kezdtek volna vele.

Tippek:

* nem javasolt, elfeledett útvonal, egyáltalán nincs jelzés, az ösvényt is kezdi benőni a gaz és a szúrós vadmálna

* nem egyszerű gyalogtúra, feljebb inkább már sziklamászás, még ha annak legkönnyebb fokozata is

* ivóvíz az egész útvonalon nincs

* térerő elvétve volt, a völgyben a GPS jelre is jócskán várni kellett

* a Brandleck csúcs túloldalán, a térképeken jelzett út III sziklamászás, az ún. Nordostgrat és a Südostgrat, tehát ugyanitt kell visszamászni is

* a hómezők megközelítése veszélyes, mert alattuk mély dolinák húzódnak

* a Hundspfad-on érdemes az applikációval ellenétben nem a sziklafal tövében, hanem a törpefenyvesek mellett, azokba kapaszkodva kaptatni

* lefelé a kőfolyásokon némi rutinnal sarkazó technikával viszont gyorsabb

* a kerékpár a meredekség miatt itt nem előny, kivéve ebike (de ősszel sok az abika!)

A Grosser Priel Ausztria szívében található, a Totes Gebirge (magyarul Halott hegység) legmagasabb pontja, mindössze 2515 m magas. Nevét talán a kaotikus karrjelenségek miatt kapta, ami 1600 méter felett már megjelenik pengeéles sziklatarajok formájában, ami nem sok vegetációt tűr meg. A hegység az osztrák mészkőalpok vonulatához tartozik, a Dachstein csoporttól északkeletre. A Salzkammergut néven ismert nagytáj keleti részén fekszik, Dachsteini mészkő alkotja (ez nekem annyit jelent, hogy kékes-szürkés színű, réteges kőzet, hatalmas törmelékmezőkkel, csúszós kavicslejtőkkel, forrásvíz nélkül).

Ismét nem bírtam magammal, kedvező időjárást is jósoltak, így 10.03-án maradék szabadságaimat kurtítva nekivágtam. 7 óra autókázás után, az M1 autópályától kifacsarva kedd este megérkeztem a szálláshelyemre, a Steyr patak partján lévő Hinterstoder nevű kis faluba. Ez Liezen várostól északra található. Gyors regisztráció, kipakolás. Az árban benne foglaltatott a reggeli is, de latolgattam - október lévén - kb. 11 óra világossággal számolva, azt érdemesebb kihagyni. Pedig már fél 7-kor lehetett kezdeni az étkezést, de nem bíztam magamban. Három naposra tervezett wellness hétvégém első napján mindjárt a fekete levessel kezdtem. Hajnali 5, síri csend, koromsötét, és köd ülte meg a tájat. Gyors reggeli a saját felszerelésemből, előző este vízzel, élelemmel megpakolt hátizsákomat felkaptam és 5:50-kor kiléptem a mindössze 4 fokos levegőre. Térképeken úgy kalkuláltam, hogy érdemes kerékpárral támadni az elején, hiszen - mint Ausztriában oly gyakran - az autóforgalmat kitiltják a völgyekből, de a parkolóktól még gyakran aszfalt, vagy murvás út vezet a turistautakig. Előkaptam a kerékpáromat - no nem a zsebemből, hanem az autóból - és azzal közelítettem. Bíztam az applikációban, és jól elkalauzolt. Setétben a patak mentén, majd a Schiederweiher tavacska (szerintem ezt az osztrákok sem tudják kimondani) mellett tekertem tova.

Kézből, elég alacsony zársebességgel készült a kép, de odapakoltam az ISO-t is, hogy látszódjon valami

A csillagok és a félhold misztikusan bújt elő a ködfelhő párájából, és mesébe illően csillant meg a tó víztükrében. A néma csendben a kavicsokon csikorgó kerékgumi, a lihegésem és az üzekedő, viaskodó gímszarvasok bőgései hallatszottak. Néha elég ijesztően közelről. A túraútvonalon még tekerhettem volna pár száz métert, de ne legyünk mohók. Így is oda-vissza megspóroltam 5 km-t. 6 óra után pár perccel 650 m magasságról nekivágtam a sötét erdőnek, közel 2000 m szint várt még reám. A kerékpározásban megizzadtam, így fél km után már vetkőznöm kellett a fejlámpa fénye mellett. A völgyből még fel-felhallatszott a szarvasbőgés, de lassan elmaradozott, miközben a nap kelet felől már lilásra színezte az ég alját. Egy idő után már a fejlámpa sem kellett, hozzászokott a szemem a félhomályhoz. Alant a völgy még felhőpaplanja alatt duzzogott, próbált még visszabújni pár órácskára.

A felhőpaplan szintjében trópusi a táj

A felhőpaplan felett

7 órakor már feljött a nap, és októbert, valamint a tengerszint feletti magasságot meghazudtolva rendesen melegített. Elhaladtam egy visszafogott vízesés mellett, majd a teherlift drótja alatt 8 órára az 1420 m fekvő Prielschutzhaushoz értem.

Itt néhányan már készülődtek a túráikhoz, vagy a lementhez, hétköznap ellenére elég nagy volt a forgalom. Gyors reggeli után már kerestem is az útbaigazító táblát, az ún Priel-klettersteig volt a cél, a kezdőpontja további 40 percre volt. Erről elöljáróban annyit, hogy Ausztria egyik legnehezebb és leghosszabb vasalt útja, 2100 méter hosszú, három ferrataból tevődik össze: az SO-Sporn, a Verbindungs és végül a létrás Bert-Rinesch szektor.

Topo a bergsteigen.com oldalról

Noha a legnehezebb szakaszai D (A a legkönnyebb, E és az F a legnehezebbek) nehézségűek, hossza és kitettsége miatt több figyelmeztetés is fogad a beszállónál. De nem olyan családbú származom én, úgyhogy felvettem a beülő hevedert a kantárokkal, sisakot húztam és fülig érő szájjal megmarkoltam a végét. Mármint a drótnak. Általában nem nagyon szoktam a karabinereket akasztgatni, de itt szinte végig használnom kellett.

Kezdetben e ködbe vésző gerincen vezet az út

Az első métereken mindjárt egy áthajlást kellett kimászni, utána néhány méter séta következett. Aztán jött a fekete leves. Kis táblák 25 egyenlő etapra osztják az utat, a beszállónál a 25-ös, a csúcs alatt az egyes tábla. Mindegyiken segélykérő telefonszám olvasható. Hál'stennek nem kellett, de végig volt térerő.

Összesen 2 helyen észleltem kiszállót a ferrátából, illetve a nehezebb szakaszokat és a két függőhidat kikerülő könnyített variánst, de ezekre sem szorultam rá. Annál inkább a függőhidak drótjaira. Ezek két drótból álltak: az egyiken kötéltáncolunk a mélység felett, a másikba kapaszkodva a beakasztott karabinerjeinket terelgetjük magunk előtt. De ezek olyan laza drótok, hogy a feltámadó szellőben így egyedül túrázva azért összeszorult mindenem egy-egy nagyobb kilengésnél. Nyilván, ha ketten vagyunk sem könnyebb. Két barlangnak titulált kőlyukon is átvezet a drót, a második nagyon élvezetes, a plafonon csüngünk lefelé, ez akár lehetne E-s szakasz is. De nem az.

Az első kőlyuk (Höhle)

Az első höhle utáni felszökés...

...és a tetején

Beereszkedés a második barlangba

A második höhle

Kíméletlen köd kavarog kusza karszton, kopogó kavicsok koptatják kék bakancsom.

Az út néhol a matematikai gerincen vezet

A Bert-Rinesch szektor előtt figyelmeztetés, innen már nincs kiszállás, visszafelé dőlő létrák és kapcsok könnyítik a haladást.

Az áthajlásoknál a kapcsok sokat segítenek

A Bert-Rinesch létrák

Egy helyen elsősegély doboz van elhelyezve, benne kötelekkel, mászófelszerelésekkel, mellette emlékkönyv, melybe írtam pár sort.

Az út csúcsra vezető utolsó harmada már szelídebben fűrészel

Gerincre hágva

Felbukkan a harmadik napom célpontja, a Spitzmauer

Végül a csúcs alatt szelídült a gerinc, és a csipkéket kerülgetve hirtelen arcomba robbant a Dali képekre illő, szürreális, vörös, hatalmas csúcskereszt.

Annyira nem oda illő, hogy lenyűgöző. A csúcson rövid pihenőt tartottam, annyira agyonfotóztam a csúcskeresztet, hogy meg is kopott. Kajálás közben cuki kis kormos varjak kuncsorogtak néhány falatot. Jól beszalonnáztam, pótolni kellett az erőt, a nápolyi itt nem elég. Jól megdolgoztattam karjaimat, bedurrant az  alkarom, a kézujjaim görcsben. Egy elég közel keringő helikoptert leszámítva idilli volt a magány, az egész út csak az enyém volt. Nem vesztünk össze egyszer sem, jól megértettem magam.

A lement könnyebb, és gyorsabb is. Alant a másik oldalon a Welser hütte

A lemenet is gyönyörködtet. Középütt a Spitzmauer. Majd holnapután.

A csúcskereszt emlékkönyvét is szignóztam, majd a lemenet egy A nehézségű, a kényesebb részeken kidrótozott ún. Normalweg, ezen vissza a Prielschutzhaushoz, majd megállás nélkül le a kerékpáromhoz. Reggel kicsaptam legelni, de megvárt. Este 6-ra értem vissza a szálláshoz, a lejtőkön lefelé suhanni már csak ajándék volt. Összesen 27 km, 1900 m szint, 12 óra. A második napról is tervezek egy beszámolót, ha másért nem, legalább önmagam szórakoztatásáért.

Tippek:

*nyáron a hosszabb nappal miatt kényelmesebb lehet

*a hüttével számolva könnyebbé tehető a túra, szezonban érdemes lehet előre foglalni

*munkanap, iskolaidőben nem kell sok turistára számítani, annak minden előnyével és hátrányával

*esőben vagy közvetlen eső után brutál nehéz lehet, az út vonalvezetése olyan, hogy sok helyen alkarból kell mászni, ha a láb csúszik akkor meg Pállne

*a kötélhidak kikerülhetők, de tériszonyosoknak ne ez legyen a deszenzitizáció eszköze

*forrásvíz a háztól disztálisan már nincs, kalkuláljunk egész napos vízmennyiséggel

*sisak, kesztyű kötelező, bár a drótok újak, nem úgy az ujjak

*vegyes társasággal a gyengébbek a normalwegen könnyedén elérhetik a csúcsot, felmenetben közel egyforma idővel lehet számolni

*kerékpárral az erdei utakon oda-vissza 4-5 km-t rövidíthetünk

*aki karerő híján van az ne itt gyakoroljon, vagy bőven vigyen magnéziumot és energia zselét