A Hochschwab az Osztrák-Mészkő-Alpok azon csoportja, melyet Eisenerz, Mariazell, Kapfenberg, Leoben és Trofaiach városokat összekötő utak fognak közre. Az Alpok viszonylatában alacsony hegységnek számít, de látványos déli leszakadásaival, fehér mészkőfalaival és viszonylag nagy kiterjedésével elsőrendű és könnyű kirándulóterep. Múlt héten 2024.10.05-08 között meglátogattam.

Nem utolsó sorban hozzánk viszonylag közel található, Budapestről autópályán Sopron érintésével 4-5 óra alatt elérhető. A gerincek széles füves platókban „tetőznek” néhány szakaszt leszámítva, ilyen kivétel a Feistringstein is. Seewiesen faluból indulva a hegység keleti irányban a Seetal nevű látványos mészkőfalakkal határolt völggyel ketté nyílik, ennek déli falát adja a Feistringstein gerinc.

Kékkel jelöltem az útvonalat

Kl.F=Kleiner Feistringstein, F=Feistringstein, V=Via ferrata (Google Earth-ből fotózva a Seetal felől)

A címben használt „ritkán” jelző hamarosan elhagyható lesz, talán e cikknek köszönhetően is, mindenesetre több dolog arra utal, hogy a kiépítése most zajlik: Először is az általam használt mapy.cz applikáció online verzióján még nem végig jelzett a gerinc útvonala, ellenben a frissített offline térképeken már igen, de festett turistaút nincs, csak jól kitaposott ösvény néhány jelzéssel az erdei szakaszon. Másodsorban a nehezebb sziklás szakaszokon csillogó, láthatóan frissen felszerelt drót és láncos szakaszok biztosítják az utat, néhány lánckupac pedig még a felszerelésre várakozott a kövek között. A gerinc északi oldala végig vad csipkékkel és merész falakkal szakad le a Seetal irányába, a déli oldal kezdetben még menedékes erdei terep.

Lelátás a Seetal felé

Seewiesen faluban 900 méter magasságból – ha délről támadunk akkor még a Mariazell felé tovább haladó szerpentinek előtt – a Seetal felé egy murvás út indul a völgyben, a bejáratnál egy kicsiny kápolna és információs táblák őrködnek.

A Seetal kápolnája

A völgy bejáratától kb. 100 méterre délre az aszfaltút mellett szokásos sárga túratábla a Dürrsee felé indul, ezen kezdjük utunkat. Egy szép kaszálón áthaladva fahídon kelünk át a lassú folyású Seebach-on, majd elengedjük a Dürrsee balra tartó útvonalát, és tovább haladunk a Hackentörl/Schiesslingalm irányába. További 500 m táv és kb. durván 200 m szint után egy tágas erdei úton indul a jelzetlen gerincünk alig észrevehető ösvény formájában.

A jobb oldali kis csapást kell követnünk

Néha ehhez hasonló jelzések megerősítenek: jó nyomon vagyunk.

Ezt kell követnünk unalmas bozótosban, közben mindkét oldalon lentebb erdei út kíséri léptünket. 1,5 km megtétele után kb. 1400 méter magasságban végre elérjük a látványos sziklás szakaszt, innentől már a gerincet követjük.

Pazar látvány a Seetal felé, a völgyben található ingyenes parkoló kb. 1 km-re található Seewiesentől, a Hochschwab csúcstámadáshoz ott érdemes parkolni

Az út többé kevésbé a gerincet követi, néhol csalunk csak a kitettebb szakaszokat a déli menedékesebb oldalon kerülve.

Drót és néhány fogás könnyíti a felszökést a Kis-Feistringsteinre

A Kis-Feistringstein csúcskarabinere

Seewiesen szerpentinjei 10x optikai zoommal

A Kis-Fesitringstein csúcson csak egy óriáskarabiner, a fő csúcson kereszt és csúcskönyv a jutalmunk. A legnehezebb rész a Kleiner Feistringstein 1710 méter magas csúcsáról való leereszkedés egy füves nyeregbe.

A kép alsó harmadában a füves nyereg a Kleiner Feistringstein alatt. Itt nincs beépített segédeszköz, talán ez lehetett az egyetlen II nehézségi fok, de farolva abszolválható. A kép többi részén az út legélvezetesebb része.

A gerinc jól járható, annyira nem kitett, kényelmes a haladás

A hátralévő rész a Feistringsteinre szinte ajándék

Közben a völgy felé HALO-ztam, mintha angyalt látnék, de nem jött válasz

Közeledve az utolsó gerincszakasz felé a felhők utat engednek

Visszatekintve a Kleinerre szépiában is jól mutat

Már csak néhány lépés/fogás a csúcskereszt

A csúcsról szemben a Seetal északi magasabb fala, ő már megadta magát a télnek

Kilátás északi irányban

Kilátás déli irányban, valószínűleg a szélkerekek kergették el a felhőpaplant

Ezután jön a ferrata, amihez teljes felszerelés (sisak, beülő, kantár) elengedhetetlen hiszen C-s falon ereszkedünk le egy meredek szakadékba és B-s falon mászunk ki a másik oldalon.

A ferrata ebbe a kis kanyonba ereszkedik le, a kép alján a drót kezdete kivehető

Végül a gerinc déli oldalán a Zlackensattelen át a 865-ös túraúton visszajutunk a kiindulási ponthoz. Összesen 14 km, 1100 szint.

Majdnem azt a címet adtam e bejegyzésnek, hogy "Egyiptomi napok a Hochschwabon" a következő képek miatt, de nem voltam benne biztos, hogy élnek e még ott elefántok:

A Kleiner-Feistringstein a túloldalról szomorú elefántra emlékeztetett. Az orrmányán sikerült leereszkednem, lehet az volt a baja. A szemébe is beleléptem.

A szemben lévő falon Ré alszik

Ehnaton eretnek fáraó profilból, a jellegzetes megnyúlt koponyájával

Lent a völgyben pedig egy Szfinxre lettem figyelmes

A Klettersteig topo-ja:

feistringstein-klettersteig-buergeralm-topo.jpg (2483×3508) (bergsteigen.com)

Tippek:

• nem kell korán kelni, kb. félnapos kirándulás
• úgy kalkuláljunk, hogy ivóvíz, hütte nincs az útvonalon
• a Zlackensattelből érdemes kiugrani a közeli Höchstein csúcsára is, ahol ismét egy csúcskeresztet és egy csúcskönyvet zsebelhetünk be
• minimális sziklamászógyakorlattal akár egyedül is biztonsággal teljesíthető, a gerincen minden izeg-mozog és omlik, jól válasszunk fogást

Semmit nem aludtam. Annyira fulladtam, hogy féltem elaludni. Néha elbóbiskoltam, de mindig felriadtam arra, hogy zihálok. Gyakran felültem és szándékosan hyperventilláltam, kockáztatva a hypocapniát. Állandóan az órát lestem, hajnali 4 órás indulást terveztünk, 3-kor már kelni kell. Rápillantva a mutatókra csak a frászt hoztam magamra: Úristen már éjfél, már csak 3 óra van hátra; úristen már hajnali kettő, hogy fogom én ezt bírni. Mértem egy szaturációt is okosórámmal: 87%!!! Pánik, stressz, és persze a fulladás. Pedig nyitott ablak mellett aludtam a Hörnlihütte 2. emeletének 24-es szobájában 3260 m magasságban. Átfutott a fejemben, hogy a hütte által ingyen osztogatott hiking teában van valami gyógynövény, ami ezt okozhatja, de gyorsan elhessegettem ezt a marhaságot. Hát hiába volt a két nappal ezelőtti Ortler mászás és a 3318 méteren a bivakban alvás?

Hörnlihütte, a hegy vámszedője

Egyszer csak ismerős telefonos ébresztőhangra riadtam, de nem az enyém volt, pedig pont nekem is ez van beállítva ébresztőhangnak. Ugrás ki az ágyból, bevetés. Összekaptam motyómat, irány lefelé. Attila már felöltözve téblából, nyugtázom ő is hasonlóan aludt, de a lelkesedése megvan. Érdekes, most nem fulladok. Gyors reggeli, kómásan kétszer is átpakolom a zsákomat, hogy minden meg van-e, mert nem bízok magamban. Mint aki delirál.

Most egy porcikám sem kívánja azt, ami előttünk áll. Hát hülye vagyok én, hogy kínzom magam, és még fizetek is érte? Hátizsákom legalább pehelykönnyű, nem úgy, mint az Ortleren. Elég volt 2 liter víz, néhány csoki és magvak, meg a hágóvas. A földszinten őrületes a tolongás, a fizetős partik már az ajtónál dübörögnek. Kiáramlunk a hüttéből, mint Petőfi Tiszája. Kómásan olyan szerencsétlenül öltöztem fel, trógernek érzem magam. A teraszon összekötözködünk a kötéllel, legalább ezt sem kell cipelni. A kezem elgémberedett, alig mozognak ujjaim, Attilának kell bekötni a karabinerbe. 4 óra 23 perckor uccu a tömeg után szinte loholva. A kialvatlanságtól és a stressztől didergek, pedig nincs hideg, vacognak a fogaim. Haza akarok menni, anyukámat akarooom!

A beszálló falhoz érve sorban állás közben tyúklépésekkel közeledünk a fal felé a korom sötétben, a fejlámpák fényénél olyan a hegy, mint a karácsonyfa. Mi vagyunk a csokidíszek, amiből majd kénye-kedvére válogathat a hegy. Földöntúli jelenet: tolongunk a vágóhídhoz. Szakvizsga műtét előtt éreztem valami hasonlót. Csak ott más élete volt a tét, nem az enyém. Itt mindkettőnké.

Valaki piros ruhában nagyon bénázik, percek telnek el, látom nem tudja mit kezdjen a kötéllel, alig van ereje a kapcsokon felmászni. Erre a részre emlékeztem: ritmusosan elhelyezett kapcsok között trükkös hézagok vannak, ahol egyszer csak a sziklában kell fogásokat és lépéseket keresni, miután a fokok elaltatták aggodalmadat. Most ketté szakad a tömeg, a piros ruhás után már senki nem látszik, pedig a guide-ok tudják az utat még sötétben is, nem kellene lemaradni. Egyszerre sajnálom is és dühöt is érzek, de senki nem teszi szóvá. Egyszer csak a falnál vagyok, delíriumomból arra eszmélek, hogy feszül a kötelünk, Attila már a falban van. „Akkor elkezdődik” – gondoltam. Megragadtam a fémkapcsokat és nekiindultam. Gyorsan bemelegedtem, már nem fáztam. Feljebb már a hajnal első sugarai 3500 m körül találtak.

Hirtelen jó érzés fogott el. Mint mikor nagyon csúnya másnaposságból gyógyulsz és érzed, tuti megmaradsz. Rátapadtunk egy párra, nagyon kellemes ritmusban haladtunk. Gyorsan korrigáltuk, ha eltévedtünk. Mindig szóltam Attinak, hogy pl. már a Venediger, a Glockner vagy az Ortler magasságában vagyunk már. Néhányan ránk előztek, de lényegében tartottuk a pozíciónkat a Solvay alatti III-as részig.

Itt mi előztünk, míg ismét a piros ruhás alakba nem botlottunk, egy 70 év körüli idős úr volt guide-al. Rögvest elszállt a haragunk, hogy megint feltartja a sort, és respect fogott el bennünket. Legalább rápihentünk a közvetlen ház alatti és feletti legnehezebbnek mondott részre.

A 4000 m magasságban lévő háznál büszkék voltunk magunkra: 2,5 óra alatt elértük (persze vannak UFO-k, akik Zermattból ennyi idő alatt a csúcson vannak!!!). Rövid pihenő és reggeli után megnyugodva láttuk, az öreg itt feladja. Ez is szép teljesítmény az ő korában.

Magasztos fennkölt hangulatban, mint aki szentélyben lépked folytattuk, immár számunkra ismeretlen terepen: tavaly csak eddig, a Solvay hüttéig jutottunk. Valamivel nehezebb, de rövidebb szakasz következett, mint a Solvay alatti etap, mindkettőt III mínusz nehézségűnek mutatta a topo. Néhány rafkós guide ezt kikerülve balra harántolt alattunk kuncsaftjával és feljebb csatlakoztak be a helyes ösvénybe, ahol – mivel ők hivatásosak – „engedem hadd menjen, szaladjon kifelé belőlem gondoltam egyetlen. Nem vagy itt jó helyen, nem vagy való nekem”. Ezután az eddigiekhez hasonló II nehézségű közel függőleges mászás jött kusza kőhalmokon, de itt eltévedni már nem lehetett.

Mászás közben a kilátás

A vállnál, ahol látszólag szelídül, jött egy kb. 20 fokban lejtő eljegesedett szakasz, ahol még hágóvas nélkül átszerencsétlenkedtünk, de végül vasat húztunk, utólag derült ki feleslegesen. 08:35-kor (tehát a Solvay után kb. 1,5 óra elteltével) 4200 méteren egybehangzóan feladtuk. Az nem elég, hogy az egy nyomtávú jégen még előznek, a hátralévő függőleges 200 m falon lévő egyetlen kenderkötélen is hasonló mutatványokat láttunk: a felfelé haladókra ráelőznek úgy, hogy a csúcsról az elsők már megkezdték a visszaereszkedést ugyanezen kötélen. Óriási káosz, hatalmas kőhullások és ordibálás különböző nyelveken, és nem örömujjongásnak hallatszottak. Na ezt már nem! Vár rám otthon két kislány, és még megannyi hegy. Emellett dögfáradt voltam 6,5 óra intenzív koncentrációt igénylő mászástól, itt már fáztam is mert valaki bekapcsolta a szelet, és hát az ereszkedés jóval több időt igényel. Bár ott fönn a ritka levegőn nem számoltunk, de utólag helyesen matekoztunk: onnan a csúcs kb. még 2 óra fel, 3 le addig a pontig, ahol feladtuk.

Point of return. Jóvanezígy

Nem éreztem keserűséget, csak megnyugvást, azt hiszem emiatt egyikőnkben sem maradt szálka, ugye Attila? Szép kirándulás volt, hatalmas élmény. Végül szótlanul 14 órára visszaértünk a Hörnlihez. Gratuláltunk egymásnak, és elterültünk a teraszon, mint a hobók. Erre még gyúrnom kell. Vagy csak nem kell kinyírni magunkat előtte két nappal egy Ortlerrel. Nem tudom, még emésztgetem magamban, keresem a tanulságot.

Néhány kép az ereszkedésről:

Tippek:

*ld. Matterhorn 1.0-nál (Tasch kemping tökéletes, a kemping transzfere Zermattba olcsóbb, mint tömegközlekedni, az utolsó transzfer 14-kor indul, felvonóval rövidíthünk Zermattból Schwarzenseeig egy irányba 16 000 ft-ért)

*az akklimtaziáció kérdésén még dolgoznom kell, utólag azt mondom kár volt kifizetni a Hörnlihüttét a kötelező félpanziójával, mert egyszerűen nem tudtam pihenni. Ennyi erővel kint is bivakolhattam volna (ami persze tilos).

*nincs iható csapvíz a Hörnlihüttében, de vacsi után (kb. 20 órakor) korlátlan hiking tea a recepció előtt, ha valaki netán betévedne a wc miatt, a falon a free wifi kódja

*reggeli hajnali 4-kor kezdődik, de az asztalhoz először csak a guide-ok ülhetnek, földi halandók 4:20-kor csüccsenhetnek reggelizni, de ha valaki betéved hajnali 4-kor pl. a wc miatt, akkor a műzli + joghurtok állva is elfogyaszthatók már korábban abban a nagy kavarodásban

*kövi mászáskor megpróbálok az első mászók közé furakodni, remélem tudom tartani a tempót, hogy elkerüljem a forgalmi dugót a csúcsnál

*kockázatos, de a Solvay alatti III-as szakaszig nem fogok bekötözködni, ha lesz legközelebb

*és itt is ismét leírom: a lefelé út legalább 1,5x annyi idő, mint a felfelé, és pl. többórás műtéteket megszégyenítő őrült koncentrációt igényel,

R a visszafordulásunk pontja

Minden évben van egy nagy dobásom. Már magamhoz, átlag turistához mérten beszélek nagy dobásról. A Matterhorn mászás tavaly csak a feléig, a 4000 m magasságban lévő Solvay hüttéig sikerült lassúságunk és erőnléti + magaslati problémák miatt. Ezt megelőzően – de egy lendülettel – az Ortlert terveztük akklimatizációs mászás gyanánt. Korábban szemezgettem vele, és most itt volt az alkalom, ráadásul az autókázást is ketté osztotta durván félúton. Persze pihenőnek – így utólag – semmiképpen nem mondanám. Sőt, főműsorszámnak nyugodtan beillik. Nem véletlenül tartják tiszteletbeli 4000-esnek. Ennyi jeget, ennyi gleccserhasadékot még a Mont Blanc-on sem láttam. Mászótársam - Attila – a kirgiz Leninhez hasonlította, de azért ezt szorozzam meg tízzel, hogy el tudjam képzelni ott mi van.

Egy kis történelem: az Észak-olasz Trentino-Alto-Adige régió északi része az úgynevezett Dél-Tirol (Südtirol), amit az I. Világháború után az osztrák Tirol tartományból csatoltak Olaszországhoz, pedig az itt hömpölygő Adige/Etsch folyó (Olaszország második legnagyobb folyója a Pó után) mentén húzódott a történelmi nyelvi határvonal az egy tömbben élő német és az olasz ajkú lakosság között. Így hatalmas német ajkú terület került olasz fennhatóság alá.

A felduzzasztott Adige és a Reschensee, az elárasztott Alt Grau tornyával

Ma is többségében germánok lakják Mussolini erőszakos betelepítései ellenére is. Ez a szomszédjaink Trianonja (még ha területében és lélekszámában nem is akkora trauma). Ügyesen méricskéltek történelmi vegykonyháikban a győztesek, számtalan aknát, későbbi konfliktusforrás magvait elhintve húzták meg a határokat. Ezekre az etnikai kérdésekre mind a mai napig lehet populista politikát felhúzni, „hála” az okos győzteseknek. Na ennek a Dél-Tirolnak a legmagasabb pontja az Ortler. Kirándulásom alkalmával csak az jött le, hogy az itt élők kétnyelvűséget (a ladinnal együtt három), és valószínűleg kettős támogatást nyertek meg, mert gazdag, pompás régiót láthattam. Az egykori BAS „felszabadítási szervezetnek” és terrorista akcióiknak egyszeri átutazóként nyoma sem volt, köszönhetően többek között a különleges autonómiát biztosító későbbi egyezményeknek. Még az 1980-as évekig előfordultak robbantásos terrorakciók, de egyre inkább neonáci háttérrel. Most szeretet és béke honolt, legalábbis a felszínen. De nem a múltat kapargatni utaztunk oda.

Egy kis földrajz: a Keleti-Alpokhoz sorolt Ortler csoport a Tauerntől délre, a Dolomitoktól nyugatra, Bernina csoporttól keletre húzódik. Az egész régió legmagasabb pontja a 3905 m magas Ortler. Nagyobb részt dolomit és mészkő, kisebb részt pala alkotja. Északi oldala gleccserektől fehér egész évben, nyáron hatalmas felnyílt hasadékokkal.

Augusztusi pillanatkép a Normál úton. Emeletes háznyi jéghegyek

Itt halad a Normál út, de ez is tartalmaz II-III nehézségű mászóbetéteket és egy kicsiny via ferrata-t, valamint láncos részeket. Ezen normál úton több lehetőségünk van megszállni:

• a 3318 m magasan fekvő egyszerű Lombardi bivak, egy fémkunyhó, ahol hivatalosan 9 keskeny ágyikó van matracokkal, párnákkal és pokrócokkal, de valójában 2-3 ember igen szűkösen fér el benne. Mi itt szálltunk meg egy éjszakára a csúcs után az akklimatizáció végett. Igazából szükségmenedék, áram, WC nincs, vízért a gleccserhez kell leereszkedni kb. 100 métert

A Lombardi bivak egy gleccserből kiemelkedő törmelékkúpon

• a 3029 m magasan fekvő, magénkézben lévő Payerhütte, iható csapvíz itt sincs, szállás 40 eu/fő/éj a lágerben, de felárért vannak kisebb szobák, félpanziós ellátás. Opcionálisan megközelíthető a lenti Tabarettahüttéből E nehézségű via ferrata-n

A Payerhütte, a háttérben az Ortler magasodik

• a 2556 méteren fekvő, szintén magénkézben lévő Tabarettahütte, közelben forrásvízzel, itt a szállás „csak” 21 eu/fő/éj a lágerben, de felárért vannak kisebb szobák, félpanziós ellátás

Tabarettahütte a Bivak mellől fotózva

A keleti gerincen vezet a Hintergrat III-IV nehézségű mászóút, itt jelzések egyáltalán nincsenek, de az ösvény jól kijárt, követhető, a kritikus pontokon nittelve van. Itt a 2661 méteren fekvő Hintergrathütte/Refugio Coston az egyetlen ésszerű szállás, a csúcstámadás előtti éjszakát mi is itt töltöttük.

A Hintergrathütte

A magánkézben lévő hütte kellemes hangulatú, 30 eu/fő/éj az ára ellátás nélkül egy 20 ágyas hálóteremben. Matraccal, ágyneművel, párna + takaróval felszerelt ágyaik vannak, de felárért vannak kisebb szobák, félpanziós ellátás. Ivóvíz szintén nincs, a gleccserből csöveken át érkezik a H2O. Mi ebből főztünk, bajunk nem lett. Egy turistát faggatva egy napja főzés nélkül itta, és nem volt baja. Igaz a wc-ből jövet dicsekedett vele. Üveges mentes 1 literes vizet 6,5 euróért vásárolhatunk, vagy visszaereszkedünk 100 métert a ház előtt található tengerszemekhez, ahol a lejjebb lévő kisebb tavacska alatt patak csordogál. Fürdőszoba a ház mögött kívülről közelíthető meg, ahol a hideg gleccser víz van két mosdókagylóba becsatornázva. Koedukált. Közös WC-k a ház mögött és emeletenként voltak, WC papírral, kéztörlővel és folyékonnyal szappannal felszerelve. Áramot dízel generátor szolgáltat – minden bűzével és hangjával – 19:30-tól este 22 óráig, konnektorok a folyosókon.

A parkolónkat bekarikáztam; S a Sospeso híd; H a Hintergrathütte, kék pontok a Hintergrat utat jelölik; B a bivak, P a Payerhütte, T a Tabarettahütte

A Sulden tó. A túlparton mászótársam Attila

Sulden/Solda település túlfelén a tó után több ingyenes parkolót találni. Ezek egyikéből kezdtük utunkat kb. 15 kg-os zsákjainkkal. Benne a teljes mászófelszerelés (sziklamászáshoz és gleccserjáráshoz is), ruhák, némi élelem és ivóvíz, valamint a csúcs utánra tervezett akklimatizációs bivakolás miatti súlyfelesleggel (hálózsák, gázfőző). Ezzel fogjuk mászni a III-IV-es fokozatú betéteket, úgy, hogy közben egymást is biztosítani kell. Sebaj, teher alatt nő a pálma (vagy reccsen ketté suttogta egy hang ott hátul). A Hintergrathüttét a jelzett 2a és 2 számú túraúton értük el, közben elhaladtunk a látványos Suldenbach vízesés és a Sospeso híd mellett.

Ponte Sospeso

A házzal szemben a Monte Zebrú-ról alászálló függőgleccser tette még festőibbé a tájat. Ez a látvány a teraszról

Direkt nem keltünk korán, hiszen a bivakra terveztünk. Reggel 5:40-kor már hétágra sütött a nap, az egész lágerben csak ketten maradtunk, mindenki más elstartolt. Utólag jöttünk rá, hogy délutánra elég süppedősre olvadt jégen nagyobb a beszakadás esélye, ezért lehetett a nagy sietség. Végül 6:40-kor csöpp hátizsákjainkkal a jelzetlen Hintergrat ösvényére léptünk.

Az ember, a hátizsák és a hegy

Pillanatképek a beszállóról. A kavicsok alatt gleccser lapul

Az első hómező. Itt még nem húztunk hágóvasat

A háztól nézve egy hegyláb mögé sétáltunk a Gletscherwegen, majd jobbra megindultunk felfelé. Nagyon sokáig köves-kavicsos szürke hegyoldalban meneteltünk, átszerpentinezve egy hólejtőn, majd megérkeztünk az első sziklafalhoz. Ezt a topo II nehézségű „vályúnak” mutatta.

Az első komolyabb kunszt. Kb. II nehézség.

Ezt kimászva jött az első, enyhe emelkedésű jégmező, ahol már hágóvasat húztunk, de ezután leszereltük a vasakat, jött a III-as nehézségű Signalkopf, amit a bal oldalán kerültünk.

Az első jégmezőt már vasakban kóstoljuk

A Signalkopf

Enyhe ereszkedés után egy nehezebb III-IV-s szakasz következett, majd a 35-40 fokos jéglejtő. Ezen lépcsőszerűen kijárt lépéseket követve eljutottunk a számomra feketeleveshez, ahol utolértünk egy párost a hajnali csapatból. Attila már fentről biztosított, de a nagy zsákkal egy helyen tényleg csak a szentlélekbe kapaszkodva tudtam kimászni. Rossz volt, hogy nem láttam testről, vagy standból biztosít-e, mert ha az előző, akkor itt lezuhanva magammal rántom őt is. De meglett baglyokat megszégyenítő huhogások közepette. Innen már látszott a csúcskereszt, ami ösztönzőleg hatott.

A csúcs alatt

Lelkem mélyén legbelül a Matterhorn árnyéka vetült rám, így nem volt felhőtlen a mászás. A csúcs alatt igen törmelékes-omladékos szakasz következett (de lehet, hogy a gerinc rossz oldalán másztunk) majd felértünk. A csúcskereszt belsejében lévő rubint mindig is meg szerettem volna érinteni. Jól sejtettem, hogy ha bizonyos szögben éri a nap, akkor a túloldalán hajnövesztőként hat annak áthatoló sugara. Legalábbis a szemöldökömet, orrszőrzetemet és a hátam bekecsét tekintve. A sapkát a hideg szél miatt nem vettem le. Majd legközelebb.

Rövid pihenő után hátrasimítottam szemöldökömet és irány a bivak. Röpke 600 m ereszkedés gleccseren. Kásásra olvadt a felszín, az óriási hasadékok aljában morajlott az olvadék. Néhol bizonytalan jégnyelveken keltünk át, vagy csak ugráltunk át a repedések felett. Alföldi szememnek különleges világ volt ez.

Tényleg ott voltunk?

A bal felső sarokban a páros akiket megelőztünk megkezdi az ereszkedést a gleccseren

Esti panoráma

A bivak egyedül a miénk volt, a bádogkunyhó katlanszerűen felmelegedett, éjszaka pedig ellenkezőleg. Másnap a hajnal első sugaraira keltünk, a hegyen a fejlámpák imbolygó fényeinél már az első mászók a csúcs alatt bolyongtak, mint a szentjánosbogarak. A normál út sem egyszerű, II-III nehézségű betéteket, láncos ereszkedőket és egy rövid kb. B-s nehézségű ferratat tartalmaz, jelzés nincs. Egy ereszkedő gyűrűre hallgatva egyszer el is tévedtünk, rossz kuloárba ereszkedtünk le, ahonnan nem tudtunk szépíteni, így ezt ki kellett mászni. A hütte után már csak gyalogtúra várt ránk az Ortler árnyékában.

Képek a lementről:

A rövid ferratas szakasz

Láncos ereszkedés, hasonlított a lengyel Sas-útra

A Payer hütte és kékkel bekarikázva a bivakunk

És leértünk Suldenbe

Topo:

https://www.bergsteigen.com/fileadmin/userdaten/tour/topo/6681/hintergrat-ortler-hochtour-klettern-topo.png

Tippek:

*hüttékkel jól ellátott terület, a terheket csökkenthetjük, ha van cash

*a Hintergrat könnyebbnek tűnt, mint a Stüdlgrat (Glockner), a IV szakaszokon elkél a kötél

*a bivak tiszta, jó illatú, de max. 3 főnek ajánlott, szűkös, mint egy hullakamra

*a Normal úton figyeljük a kijárt nyomvonalat, ezen ereszkedve nehéz észrevenni a gleccserről a ferrata kezdetét

*a Normal úton csak a Tabaretta hütte alatt láttam forrást

*gleccservízhez nem árt izotóniás tabletta és fertőtlenítő, bár forralással nem lett bajunk

*a Normal úton nagyon fontos a jártasság gleccserjárásban, a hasadékok átkelésekor mindig figyeljük egymást

2024.06.21-én a Karreralmsteiget tűztem ki célul. Ez már valaivel nehezebb, II-III nehézségű sziklamászóút a Rax nyugati oldalán, ami a Heukuppéra, a Rax legmagasabb pontjára visz fel. Magányos mászóként ezt hagytam utoljára, a tegnapi I-II nehézségű utak után (Wildes Gamseck és a Zerbenriegelsteig), fő a fokozatosság. Előző nap feleslegesen cipeltem a kötelet, beülőt, lapkát, közteseket, karabinereket, így ma kihagytam őket a Háti Jacques-ból. Tanulva a hibámból inkább több vizet raktam. Altenberg an der Rax településtől északra, a falu után jobbra egy kisebb műút kanyarodik, ez már jelzett kerékpárút, de autóval is használható a kerékpárosok legnagyobb örömére.

Kék P a Kerngraben parkoló, GPS:47.6823608N és 15.6647068E

A Kerngrabenbach patak völgyében 1000 m magasságig felkocsikázhatunk egy csak a térképen jelzett ingyenes parkolóig, az út vége már jó minőségű kavicsos murva. A jelzett helyen az út jobb oldalán, patakparton 5-6 autónak elég parkplatz található, de konkrét parkolójelzés nincs. Pont itt szerpentinezik tovább fel a murvás kerékpárút balra, és indul 824-es számú túraút jobbra a patak mellett. Ezt követjük a Karreralm legelőig - hol az erdőben, hol visszatérve az erdei útra - ahol egy zárt faház áll, ami talán turistamenedék, de akkor miért van zárva?

Karreralm. Ez mi ez?

Itt tábla jelzi az irányokat, és a Fuchsloch/Heukuppe irányt kell követni. Kb. 200 m erdei út megtétele után balról egy kőfolyást látunk, ami eléri az ösvényt. Na ennek jobb oldalán az erdő szélén megindulunk felfelé a sziklafal irányába.

Ezen kavicsfolyam jobb szélén fel. A törpefenyő mögött a beszállás

Csak a szokásos kavicsfolyam: kettőt előre, egyet vissza csúszva, a törpefenyő ágakba kapaszkodva abszolválható. Maradva a jobb oldalon egyszer csak alacsonyabb sziklacsoportot látni az ágak takarásában, rajta piros petty jelzi: Indulj koma! Fejfedőmben sisakos kazuárként ragadtam meg a sziklát. Ez is elég mállékony. Alattam egy jó nagy sziklatömb Newton hívószavának felülve almaként pottyant a mélységbe, ez ellen a sisak sem védett volna. A reflexeimnek és a közeli törpefenyőágaknak hála megúsztam. Fejkamerám pont megörökítette, a bejegyzés alján lévő videóban megtekinthető, inkább tanuljatok más hibájából, mint a sajátotokból, bár szerintem ilyenek bármikor adódhatnak. Okos ember más hibájából tanul, a hülye a sajátjából se. Ez a túra végképp megerősített: jobb ezt egyedül tolni, másnak ne okozzunk bajt. Talán kellő távolságból van idő félre ugrani, de a hátsó embernek nagyon kell figyelnie. Persze ez egy ilyen sport, de belegondolni is rossz, mi van, ha kötéllel összekötve mindketten megyünk a levesbe. Összességében csak jobban felpörögtem, és folytattam az utat. Ez is jól felfestett, a terepadottságokat követő, a jobb oldali szakadék szélén tánczoló mászóút. Egy alagút szerű sziklatömb alatt átbújva elérjük az út egyetlen, kb. 20 méteres III-as nehézségűnek jelzett kulcspontját, ami számomra a legélvezetesebb résznek bizonyult. Ezt kimászva egy későbbi kirándulásra tartogatott mászóút, a szintén III, III+ nehézségű Paulaturm csúcstábláját látjuk jobb kéz felől.

A jobb púpon tábla, a Paulaturm tetejét jelzi, melynek útja a túloldalán

De ne dőljünk be, nem erre, hanem rögvest balra kell folytatni utunkat, a határozott ösvény csak a Paulaturmot kimászók lemeneti útja. Egy enyhén megdőlt füves rét következik a következő sziklafalig.

Itt egy borda és két oldalán egy-egy függőleges vályút látunk, amit IV-es nehézséggel illettek, de jobbra harántolva gyalogösvényen kikerülhető.

Itt a IV nehézségű variáns. A pöttyözött rövid részt írják IV-esnek. Rápróbáltam, de a jobb oldali zárlatos tetejű vályúban

Persze hogy belepróbáltam a jobb oldali, sziklaáthajlással lezárt vályúba, de szégyenszemre 20 méter szint után visszamásztam. A topo-t tanulmányozva a bal oldali vályúban kellett volna kezdeni, a sziklaáthajlás felett átharántolni a jobb oldaliba és ott folytatni, de inamba szállt a bátorságom. Berezeltem. Ha magyarázkodnom kéne, akkor az előző napi mászást nem hevertem ki, de ez hazugság lenne. Ez van. Itt elhelyeztem egy Save point-ot, legközelebb innen Load-ozom. Majd összekötöm a Paulaturm-al.

Erre kerülhetjük a falat. Itt van valahol bal oldalt az emlékkönyv a sziklafalban

Lemászva jobbra harántolva végül egy kőfolyáson fel, de ezzel vége is lett a mászásnak, innen már csak gyalogtúra Heukuppe-ra.

E kőfolyáson fel

Séta a Heukuppe-ra

Lefelé a Fuchslochsteiget választottam, amit 5-6 éve két kislányommal és feleségemmel felfelé már megcsináltunk. Most egyszerűen nem értettem, hogyan tudtunk itt felmászni annak idején a 8 és 10 éves kislányaimmal. Lehet, csak a fáradtság miatt, de nagyon nehéznek tűnt, bár felfelé minden könnyebb. Legalábbis nekem.

Néhány kép a lementről:

A Fuchslochsteig elhaladt egy térképeken nem jelzett lelakatolt házikó mellett, majd a Paulaturm alatt, és vissza a Karreralmhoz. Innen a 824-es ösvényen vissza az autóhoz.

A Paulaturm

P a parkoló, K a Karreralm, kék pötty a mászóút, folyamatos kék már csak gyalogút a csúcsra

Topo:

https://www.bergsteigen.com/fileadmin/userdaten/import/topos/karreralmsteig_beschreibung_v3.gif

Tippek:

*csak a szoki: víz legyen, a kövek mállanak

*jól jelzett, összességében kellemes út, szerintem inkább csak II nehézségű, ha kihagyjuk azt a bizonyos sziklafalat, pedig az lenne a sava-borsa, nitteket, standokat itt egyáltalán nem láttam az úton

*lefelé választhatjuk a Fuchsloch helyett az Altenbergersteiget. Legközelebb a Paula és az a bizonyos IV. fal után majd azon jövök le, és elmondom milyen

Előző beszámolómban a Wildes Gamseck utat ecseteltem, annak végeztével 14 órakor korainak tartottam az időt, hogy befejezzem a napot, ezért a másnapra tervezett Zerbenriegelsteig - szintén I-II nehézségű - sziklamászó útját is megtámadtam. Ivóhátizsákomban még 1,5 l liter víz "hömpölygött", gondoltam elég lesz. Gondoltam így megspórolhatom a Nasskamm parkoló - Kleine Nass nyereg 200 m szintjét és 1,5 km távját. Nevetséges, de akkor jó ötletnek tűnt. A Kleine Nass nyeregből északi irányba a 49, majd 44-es számú túraút vezetett egy forrás mellett páfrányokkal dúsan benőtt fenyőerdőben.

Még a 49-es úton kb. 200 m ereszkedés és fél km táv után jobbra egy jelzetlen, alig kivehető ösvényre lettem figyelmes, ami a térképeken rövidebb verzióval kecsegtetett. Ezzel kb. 1 km távot és további 200 m ereszkedést, majd ismét 200 m emelkedőt spóroltam meg. Inkább vadászösvénynek tűnt, néhány magasles mellett haladt el. Eltévedni nem lehetett, szintben harántolt és keresztezett néhány vízfolyást.

P a parkoló, kék nyíllal a vadászösvényt, kék pöttyökkel a beszállóig vezető utat jelöltem

Vizet nem vételeztem – sajnos – nem akartam felesleges súlyt cipelni mászáskor, elég lesz a maradék 1-1,5 l. Nem így lett. Ez a jelzetlen ösvény egy széles erdei útba torkollott egy meredek, jelenleg kiszáradt vízfolyás aljában kb. 1000 m magasságban. Víz hiányában kavicsbányának tűnt.

A kiszáradt vízfolyás. A bal oldalán vánszorogtam a sziklafalig

Az erdei út ennek bal oldalán négy kanyar után 100 méterrel feljebb elfogyott. A nap melege elől a bal oldali bükkösben folytattam, és egy sárgára festett kicsiny karót találtam, majd halványan sejthető ösvény haladt a tényleges beszállóhoz, de további jelzés sehol.

Az egyetlen jelzés a beszállóig

A bükkös legalább árnyékot adott. Egy ideig

Feljebb ez az ösvény egyre távolodott az előbb említett kiszáradt vízfolyástól – bár néhol a mélyen a kövek alatt csobogást hallottam, végül kb. 1300 m magasságban a sziklafal aljában egy különálló nagyobb mészkőtömbön piros pötty jelezte, helyben vagyok.

A piros pöttyös szikla a beszállónál. Rudinak neveztem el, ha már Österreich

Sisakot húztam, a túrabotokat elraktam, nagyot szippantottam az ivóhátizsákomból és nekiveselkedtem. A jelzéseket úgy kellett levadászni, többször vakvágányba futottam.

Az első repedés. "Nem ezeket a droidokat keresitek"

Mindjárt a kezdetnél egy szimpatikus óriási kőtömbökkel tagolt repedés felé indultam, melynek bejáratát két cirbolyafenyő őrizte, de ez tévútnak bizonyult: balra kellett elharántolni egy sziklalábon 2 nagy vörösfenyő mellett annak túloldalára, ahol hasonló szimpatikus repedés szintén nem a jó irány volt.

Ezen a sziklalábon át, és le. Alig észrevehető nyíl a jobb felső sarokban. Még a vak is látja

Ebbe a kuloár/repedésbe kellett leereszkedni és azzal a lendülettel fel a túloldalon. Alig járt ösvény ez nagyítóval keresendő jelzésekkel, a sziklafal mállik, minden mozog és lehullik, alig találni biztonságos fogást.

A hegyláb túloldalán egy alig észrevehető jelzés. Várj, mutatom

A másik "repedés" és annak zárlata. Ez sem a helyes irány.

Hanem itt fel. Középtájon egy piros petty. Mire észleltem...

A kőhullások miatt nem bántam, hogy egyedül mászok. A törpefenyő ágakat, hangacsomókat és bokrokat előnyben részesítettem, bármilyen szikla kínálta-kellette is magát. Az útvonal a terepadottságokat követve végül egy kővulva mellett vezetett fel a platóra.

E kővulva szülte szüntelen szürke szikláit

Délután végig napsütésnek kitett volt a hegyoldal, továbbá nem számoltam azzal, hogy a délelőtti mászástól annyira kimerülök, hogy a vízfogyasztásom hatványozott lesz.

Oldalra pillantva a Kahlmauer sziklái jobban tetszettek. Ha ott másztam volna, akkor meg ide vágytam volna, ahol most vagyok, ahonnan fotózok, oda, ahová vágyódok

Kiérve a platóra szívtam volna vizet, de csak horpadt-horpadt a homlokom és semmi. Levettem a zsákot, hátha csak megtört a cső, de nem! A vizem elfogyott. Latolgattam, kibírom-e még a Wildfahrte B-s ferrata-n a visszautat, de egyre galuskásabb lett a szám, féltem, ha kiszáradok azt se fogom tudni merre van az előre. A fennsíkon forrás persze sehol. Nézegettem a horizonton nagyon távolinak tűnő Habsburghaust és a kb. 3 km-re lévő Karl-Ludwig Haust. Du 6 órakor már nem kockáztattam meg ekkora kitérőt, és a térképen észrevettem a jóval közelebbi Grasbodenhüttét, amit nem láthattam, mert takarásban volt.

A Grasbodenhütte épületei zárva, ajtajai nincsenek kitárva, a száraztorkú árva, csak állt ott száját kitátva

Toronyiránt célba vettem. Odaérve tapasztaltam, a több épületből álló komplexum zárva, elhagyatott. Körbejártam az épületeket, és a főépület mögött észrevettem, hogy a tetőcsatorna egy fémhordóban végződik. Felemeltem fedelét, és viszonylag tiszta esővízzel volt tele. Alaposan belenéztem, nincs-e beledögölve valami, megszagolva a legillatosabb víznek tűnt, amivel valaha is dolgom volt. Félresöpörtem a benne randalírozó szúnyoglárvákat és belekóstoltam. Biztos csak a szomjúság játszott az érzékeimmel, de ennél finomabb vizet még nem ittam. Megtöltöttem zsákomat is, és most teljes nyugalomban megkezdtem az ereszkedést a Wildfahrte-n. Semmi bajom nem lett a víztől, a kétnapos székrekedésem azért megoldódott mire visszaértem a szállásra. Megihattam pár szúnyoglárvát is, mert a hangom vékonyodott, és vérszomjas lettem. Bele sem merek gondolni, mi van, ha egy görény döglik a vízbe. A Zerbenriegelsteig után méltányos kárpótlás volt a Wildfahrte. Nagyon látványos, hosszú túra a Kahlmauernek nevezett hegyoldalban, magas sziklafalak, katlanok között. Egyedüli kellemetlensége a több szakaszán is csúszós kavicstenger. De hát ilyenek a hegyek.

A Wildfahrte képekben:

Leérve ugyanazt a vadászösvényt választottam, majd fel a Kleine Nass nyeregbe. Közben elhaladtam a forrás mellett, de dölyfösen rá se néztem, és jó mélyet szippantottam az esővizemből. Végül este kilencre visszaértem az autóhoz, megúsztam fejlámpa nélkül.

Az egész napos két túra együtt:

Tippek:

* inkább több vizet vigyünk, vagy gyalogolhatunk a távolabbi hüttékhez, mert a karsztfennsíkon forrás nincs

* alig észrevehető jelzésekkel, közepes látványossággal és enyhe nehézségével, nehéz megközelíthetőségével a Zerbenriegelsteig inkább kuriózum

* lementre nem csak Wildfahrte jó, visszább ott a könnyebb Gamsecksteig, de azt délelőtt másztam

* egyedül veszélyes esetleges baleset miatt, társsal ugyancsak veszélyes a sziklaomlások, mállások miatt, szinte minden lépésnél kőomlás indult, és a sisak nem mindegyiktől véd

* önmagában ez a túra max. fél napos, de a délelőtti program mellé viszont sok volt

Az időjárás miatt nem szeretek előre tervezni. Egy-két napnál hamarabb sosem fixálom le a túráimat, esőben caplatni nem túl felemelő. Különösen szemüvegesként nem, amikor az izzadsággal elkeveredett esőcseppek az esőkabát dunsztjában állandó párával ajándékozzák meg okulárémat. Van, hogy az indulás napján foglalok szállást, és lokalizálom egyáltalán a túracélpontokat. Most is így történt, ezért sosem keresek túratársat , most is egyedül vágtam neki a kirándulásnak. Mindenképpen sziklát szerettem volna mászni, hiszen az idei nagy terv, a Matterhorn előtt akartam további rutint szerezni. Igaz a Glocki a Stüdlgraton már sikerült, illetve a Matterhorn a Hörnligraton félig (a 4000 m lévő Solvay hüttéig) megvolt, de itt tapasztalt elölmászó társsal kötélbiztosításban haladtunk. Ezek maximum 3-as nehézségű (UIAA szerint, ahol I a legkönnyebb, XII a legnehezebb) utak, ezért II-III-as nehézségű utak után kutattam most is. A Raxon már többször ferrátáztam a keleti Höllental (Teufelbadstubensteig, AV steig), és a déli Preinerwand (Bismarcksteig, Haidsteig, Preinerwandsteig) felől. Ezek is igen látványos, szép utak, de most a nyugati, Schneealpe felőli oldalon keresgéltem, eddig még ez a rész teljesen kimaradt. Nem bántam meg a választást, ez az oldal is vad mészkőcsipkékkel, meredek leszakadásokkal, kőfolyásokkal szabdalt, a horizonton filigrán vörösfenyőkkel.

Igaz, ezen oldal szálláshelyekben nem bővelkedik, de Altenberg an der Rax településen az Altenberghof gasthaust csak ajánlani tudom reggelivel az árban, rugalmas felszolgálással (már reggel 6-kor lehetett reggelizni!). Latolgattam hogyan készüljek, mivel egyedül vagyok, nincs ki biztosítson, ha elakadok a falon, hogy jövök le. Ezért egy kötelet, beülőt, pruszik zsinórt, ereszkedő lapkát és két hevedert karabinerekkel vittem magammal, mert ha feladom, legalább vissza tudjak ereszkedni, ha találok standot. Ez persze plusz 3 kg súly cipelését jelentette, de fő a biztonság. Emellett 3 liter víz és kevéske elemózsia összesen 7 kg terhet jelentettek. Vettem egy olcsó akciókamerát (Akaso Brave 7), azt is le akartam tesztelni, még otthon a sisakra applikáltam, összehangoltam távirányítójával. Kíváncsi voltam 30 000 ft-ért mit nyújt a legmenőbb 200 000 ft feletti versenytársakkal szemben, csak a márkanév miatt sokallottam a 200 k különbséget. Ráadásul gyárilag pót akksit is adtak töltővel, rengetek tartozékkal. De lássuk a túrát.

Kilátás a főutcáról a Schneealpe irányába

A falut átszelő Altenberger patak

A falu után északra, a fő utat követve kb. 3,5 km-re egy becsületkasszás (2 eu/autó/nap) kijelölt parkoló (Parkplatz Nasskamm) van 1000 m magasságban, ami normál személyautóval járható murvás kavicsos erdei úton megközelíthető. Max 6-7 autónak elegendő parkolóhelyet saccoltam, de annyira elhagyatott ez az oldal, hogy nem kell dugótól tartani.

Innen tovább északra a Nasskamm/Gamseck irányában hol erdei úton, hol gyalogösvényen a 422-es jelzésű túraúton jött a Kleine Nass nyereg, ahol a Gamseck felé a 801-es úton folytattam.

A Zimmermann v. Gamsecker hütte

Elhaladtam a bájos, körülkerített, zárva lévő Zimmermann hütte mellett, legalább kettő jelölt iható forrás mellett, végül jött a kb. 1500 méteren lévő Gupfsattel nyereg (kis szóismétléssel:nyereg nyereg).

A Gupf nyereg

Itt túratábla 3 irányt jelez: 1. amerről jöttem; 2. a Zahmes Gamseck ferrátát, amit lejövetelre választottam; és 3. a Grabnergupf kicsiny csúcsát a fehér keresztjével (ha lesz erőm lejövetel után kiszaladok, megnézem). Na ez utóbbival szemben egy jelzetlen, de határozottan követhető csapás indul direkt a sziklafal irányába, ez a Wildes Gamseck.

A Bergsteigen.com oldalon max 2-es nehézségűnek jelzett út (https://www.bergsteigen.com/fileadmin/userdaten/import/topos/200_Topo_2d1f51a6-6130-4878-9976-afc064913bc7_gamseckw.gif).

Enyhe emelkedésű hegylábon haladt az ösvény a magassággal egyre satnyuló fákkal, jobb oldalon megjelentek a sziklák, de az ösvény továbbra is ezektől balra haladt. Gondoltam sportszerűségből felhágok a gerincre és a köveken egyensúlyozva megyek a beszállóig, de egy áthatolhatatlan sűrű törpefenyves miatt mégis visszaereszkedtem.

A Gamseckwand. Előtérben a törpefenyves. Kékkel az út hozzávetőlegesen

Kicsiny kőfolyáson gyorsan elértem a sziklafalat, nem volt egy km a táv a Gupfsatteltől a beszállóig. A sziklákon jól kivehető piros csík mutatta az irányt: felfelé. Itt sisakot húztam, felszereltem a kamerát, távirányítóba bújtam. Egy teremtett lelket nem láttam, végül is munkanap volt, de azért tartottam attól, hogy ez egy elhanyagolt, elhagyatott útvonal, alig kivehető jelzésekkel, majd jól el fogok tévedni, rossz kuloárban/hasadékban egy kimászhatatlan vak szakaszban. Másrészt viszont örültem, hogy egyedül vagyok, közönség nélkül mégis más bénázni. Izzadt tenyeremet szárazra töröltem, és a következő jelzést is észlelve megragadtam a sziklát. Nagyon adta magát az út. Végig jól felfestett, a kulcshelyeken megfelelően elhelyezett, irányt is mutató piros csíkok nem engedték, hogy eltévedjek akármilyen tehetségem is van hozzá. Ráadásul a nitteket, ereszkedő füleket pirossal körbefestették.

Pillanatkép középtájon. A bal alsó sarokban egy körbefestett nitt

Közben kilátás a Kahlmauerre (a Rax nyugati fala)

Mindjárt egy sziklapúp mögé harántolás után rövid, de élvezetes kezes-lábas felszökések következtek, még a szám sarkán a nyelvem is kibújt örömében. Keskeny párkányokon újabb séta, majd újabb kezes-lábas mászások váltogatták egymást. Az útvonal a terepadottságokat követve annyira etette magát, hogy sajnos egy órán belül elfogyasztottam a kb. 350 m sziklafalat.

Még a Gamseck csúszkeresztje előtt egy hasadékban fémládikában csúcskönyv szignózás, még fentebb, már a füves Rax platón még egy fakereszt biztosít róla, hogy tényleg az 1857 méteren lévő Gamsecken állok, ami igazából a Rax fennsík nyugati púpja.

A Gamseck "csúcskereszt" a plató szélén

Eufórikus hangulatban egy kis tehénitató tavacska mellett déli irányban elballagva a Zahmes Gamseck nevű könnyű, A-s nehézségű ferratan visszaereszkedtem a Gupfsattel nyeregbe, majd a fél órányira írt 1553 m magas Grabnergupf csúcskeresztjét és csúcskönyvét is meglátogattam. De az idő csak nem telt. Nem akartam a nap hátralévő részét egymagamban a szálláshelyen mobilozva tölteni, és 14 órakor még bevállaltam a másnapra tervezett Zerbenriegelsteig 1-2 nehézségű útját is. Ezt egy másik beszámolóban fogom bemutatni.

Néhány kép a lementről (Gamsecksteig):

A kamera jól szerepelt, az egész túrát egy akksival sikerült letolni, igaz, max. kb. 1 perces 1440 k videókat rögzítettem csak, 1 perces képernyővédőt és 5 perces kikapcsolási időt állítottam be, a képeket pedig telefonnal készítettem. A távirányító is jól végezte dolgát. Erről később egy újabb blogban beszámolok, annyira elégedett voltam vele.

Tippek:

* Biztonságos, jól felfestett, inkább I-es nehézségű útnak gondolom utólag, segédeszközre pedig egyáltalán nem is volt szükség, mégis élvezetes, jól vezetett túraélményt ad. Ráadásul a Rax sziklatornyai között határozottan magashegyi élménye van az embernek, pedig csak 1857 m a teteje. Persze nem a méret a lényeg.

* Víz utoljára a Zimmermann hütte mellett vételezhető, vagy a fennsíkon a kiszállótól legközelebb a 2,5 km-re lévő Karl-Ludwig Hausban.

* Tudom, össze sem hasonlítható a ferrata a sziklamászással, de mégis, ha a vasalt utak betűjelzéseivel (ahol A a legkönnyebb, E v. F a legnehezebb) szeretném illetni a nehézségét, akkor erőkifejtés szempontjából olyan C-re saccolnám.

Hivatalosan C-s besorolású vasalt út (kapaszkodást segítő drótokkal biztosított), ami a Vordernberger Mauerre visz fel annak keleti lábán, de véleményem szerint inkább csak B nehézségű. Csak az út első harmadában vannak vasak, de pont ott egy-két helyen van nagyobb kitettség, igazából a csúcsra vezető út kb. első harmada a tényleges ferrata, a többi lényegében gyalogtúra.

Kék körben a ferrata

A ferrata topoja a bergsteigen oldalról

A ferrata vázlatosan a Hochschwab (Vordernberg) felől nézve

Az útvonal délről, Hafning felől

Két irányból érdemes megközelíteni: Vordernberg felől (P1), a település déli részén, a vasúti aluljáró szűk kapuja után, szinte már vége a településnek van néhány ház. Az út jobb oldalán van egy kiépített ingyenes parkoló a 47.4804606N, 14.9885961E koordinátákon, max. 8-10 autó befogadására képes. Innen gyalog tovább az út szélén, jobbra átkelünk egy fahídon és balra az erdei út végül a 88-as számú túraútvonalra visz, ami betorkollik a 689-es számú útba, ez végül a ferrata-hoz visz.

Másik lehetőség a hegyláb túloldaláról támadni. Ehhez Vordernbergtől délre lévő Trofaiach/Hafning városában mindjárt jobbra az első útra lekanyarodva a főút felüljárója alá jutunk, és Hirn-Alm falatozót megcélozva szintén ingyenes parkoló van (P2). Ezzel persze szinte semmit nem nyerünk. Túratársammal az előző vordernbergi verziót választottuk, innen látványosabb a városka fölé magasodó mészkőgerinc, ahol a steig halad.

Kb. 800 méterről indulunk, első állomás a 47.4709050N, 14.9786353E koordinátákon a Barbarakreuz 1050 m magasságban, egy pihenő még az erdőben és több turistaút találkozási pontja. Innen tovább a gerinc közelében haladunk, a fák lassan elfogynak, kevés törpefenyő után jön a sziklás rész. Ez a legélvezetesebb rész.

A beszálló

Persze itt sincs végig vasalás, csak a legkényesebb részeken, de határozottan gerinctúra élménye van az embernek. Minkét oldalon meredek leszakadások, néhol a völgyből feláramló széllökések meg-meg taszítják az embert.

Eleinte keskeny párkányon haladunk

Közben balra végig a Reichenstein uralja a horizontot, jobbra közvetlenül a völgy másik oldalán a Hochschwab szelídebb délnyugati zöld lankái kísérnek, ez az oldal szinte dombságnak hat, de azért szeretném, ha Magyarországon lennének ilyen „dombok”. Persze e gerinc mögött távolabb a Hochturm szikláival hívogat a Hochschwab.

A Fahnenköpfl balkonja és az odavezető gerinc, széllökésekkor nem árt négylábra ereszkedni

Az első meredekebb felszökéssel és egy rövid keskeny gerincen elérjük a Fahnenköpfl 1648 méteren lévő csúcskeresztjét, ami igazából olyan, mint egy zászlócska, vagy szélkakas.

Egy pihenő pad is fogad a kereszt alatt, de határozottan csúcsélménye van az embernek, hely nem sok van, szédületes a látvány és a kitettség. Egy postaláda szerű dobozkában egy emlékkönyv is helyet kapott a kereszt mellett.

Az út nem mindig a matematikai gerincen halad, itt beereszkedik a bal oldalra

Itt rövid gerinctúra a jutalmunk

Most át a jobb oldalra a Vordernberger Mauer előtt

Az utolsó kaptató, itt nem árt bekötözködni

Néhány újabb meredek felszökéssel a Vordernberg Mauer 1753 m magas keresztje és a panoráma fogad. Ez előtt az egyik púpon egy anonim emlékkeresztet is behúzhatunk, de ki is kerülhető mindkettő, az első a jobb, a Mauer pedig a bal oldalán. Innen vagy visszafordulunk, vagy tovább megyünk a Reichenstein irányába. Tovább haladva egyre inkább füves hegyhát jellegű a táj, de még mindig gerinctúra, ismét egy kissé a bal oldalra beereszkedve vezet az útvonal.

A szél időnként térdre kényszerít

Majd jön a szinte füves dombtetőnek ható 1969 m magas Vordernberger Zinken jelzetlen púpja. A Reichenstein egyre jobban dominálja a tájat, szinte karnyújtásnyira, de még jócskán menni kell.

A ferrata után szelíd, de annál látványosabb a terep, a bal oldali magasabb kúp a Reichenstein

A következő púpra már nem visz fel az út, a Grüblzinken bal oldala alatt vezet ki az ösvény a Rottörl nyeregbe, a Reichenstein alá. De innen még át kell harántolni a Reichenstein északi fala alatt annak nyugati túloldalára. Ez a rész különösen csodálatos.

A Reichenstein északi fala alatt

Majd a 689-es út betorkollik a 605a jelű ösvénybe, ami elég meredek, de a nehezebb szakaszokon létra segíti a haladást. Majd átérve a nyugati oldalara, választhatunk: közvetlenül balra felszerpentinezünk a csúcsra, kihagyva a hüttét, vagy valamivel hosszabb, de a Reichensteinhütte érintésével egy látványos, rövid kitett gerincen közelítjük meg a csúcskeresztet.

Az előzőt választottuk, majd visszafelé érintettük a hüttét, ahol frissítő leves elfogyasztása után a 605-ös utat követve visszaérkeztünk Vordernbergbe, közben erről az útról megcsodálhatjuk az Erzberg bánya piramisát.

Nem a legvadabb, nem a legmagasabb, de az Eisenerz környéki táj szépsége megér néhány kirándulást. Eddig mindig csak átsuhantam rajta, de a Kaiserschild ferrátázás után még bőven maradt idő, így időt szakítottam a nézelődésre. Nem bántam meg. Az elöregedőben, kihalóban lévő alig 4000 lelkes bányászvároska a Hochschwab és az Eisenerzi Alpok közé ékelődött. Patakja az Erzbach magyar szemnek hömpölygő vad folyam, az Enns folyón keresztül végül a Dunát táplálja. Eisenerz települést először 1230-ban említik egy oklevélben Aerze néven, 1293-ban pedig mint "inner Eisenärz". A település életét a kezdetektől fogva az Erzberg vasércének bányászata határozta meg, amelynek jogán a szomszédos Vordernberggel osztozott. 

A város feletti sétányról feltűnik a háttérben a Prabilch hágóról leereszkedő út viaduktja, mögötte felhőben a Polster

Felső-Stájerországban (Obersteiermark) járunk, azaz a tartomány északi részén. Stájerország (v. Steiermark, Styria) délen Szlovéniával határos, Magyarországtól Burgenland választja el. Első bizonyítható lakói a kelták voltak, majd jöttek a rómaiak, majd a barbároknak csúfolt népek (vizigótok, hunok, avarok, longobardok). Ezután szláv népcsoportok telepedtek meg itt, akiket a bajorok követtek. Nekik a honfoglalásunk környékén a magyarokkal gyűlt meg a bajuk, rövid ideig magyar fennhatóság alatt is állt a terület, illetve itt húzódott a gyepű. Helyi dinasztiák és a tatárjárás után, még a Habsburgok előtt, néhány évre ismét magyar koronabirtok lett, IV.Béla fia, István került az élére, de a stájer urak nem kedvelték meg Istvánt, cseh segítséggel száműzték. Nem ennek köszönhetően, de relatíve sok magyar lakja a környéket.

Megközelítés: a gúgli által felajánlott soproni átkeléssel S4 + S6 autópályákon Leobenig, majd Trofaiach városban északra tartva Vordernberg település után a Prabilch hágót leküzdve Budapesttől kb. 4 óra autókázással érkezünk meg. 

A legszembetűnőbb építészeti látványosságok az Erzberg bánya és a Szent Oszvald plébániatemplom. A templom ingyen látogatható, még magyar nyelvű feliratok is segítik a tájékozódást a történelmi látnivaló látogatásakor.

A templomhoz vezető lépcsősor kapujában

A VII. században élő Szent Oszvald angol király volt, a kereszténység terjesztésén fáradozva vértanúhalált halt. A templom építését 1279-ben kezdték meg, eredetileg román stílusban, majd 1470-ben kezdődött gótikus átépítése. 1529-ben a törökök ellen menedékvárrá építették, de a törökök távol maradtak. A templom azonban mégis mentsvárként szolgált, amikor az ellenreformáció során a lakosok itt kerestek menedéket a seckaui püspök elől.

A város kihalt, a bányászat gépesítésével úgy gondolom egyre kevesebb kézi munkaerőre van szükség, a lakossága nyílván elöregedő. A fényképek péntek délután készültek, nincs tömeg, de a középkori hangulatot árasztó óváros a sikátorszerű szűk utcákkal így csak még autentikusabbak voltak. Szinte hallani véltem az ökrösszekerek fakerekének kerepelését a macskaköveken, a kovácsmesterek ütemes kalapácsolását.

A régi városháza, ma helytörténeti múzeumként funkcionál, háttérben a Pfaffenstein magasodik

Az erődtemplomhoz vezető lépcsősor

A másik szembetűnő emberi alkotás az Erzberg, a bánya aztán tényleg vonzza a tekintetet. Közép-Európa legnagyobb külszíni vasércbányája. Akkora seb a tájon, hogy ha nem a Lajtától nyugatra lenne, már rég barbárságnak titulálnák és egész kampány épülne ellene a zöldek, és mellette a munkahelyek miatt. Maga a bányahegy eredetileg 1534 m magas volt, mára csak 1465 m.

Egykor a bányászatnak köszönhetően itt több, mint 13 ezren laktak, de az iparválság Eisenerzet sem hagyta érintetlenül. Nekünk is ismerős ez a történet, de hagyjuk a politikát. A vasércbányászat egyébként kb. 1200 óta folyik itt. A bánya piramisszerű kolosszus az óriási dömperek szerpentinjeinek köszönhetően, lentebb toxikus, zöldes-kék bányatavak színezik a holdbéli tájat.

A piramislépcsők emeletesház magasságúak. Egyszer volt szerencsém túra közben berezelni az egyik robbantásnak köszönhetően. Nem mindennapi dolog – szerencsére - látni és hallani, ahogy több tonna kőzet omlik le a hegyről. A robbantást megelőző sziréna hangjával együtt apokaliptikus volt.

A bánya az Eisenerzi klettersteigről

A KFJ ferrataról fotózva, előtérben a Leopoldsteinersee

A Hochblaserről

A bánya egyébként előzetes bejelentkezéssel látogatható, az óriás dömpereken a hegy gyomrába is betekinthetünk, illetve plusz pénzért még a robbantások díszvendégei is lehetünk. Egyébként nem csak látogatókat fogad, hanem gyakran zajlanak itt filmforgatások, sportrendezvények.

Az Eisenerzi Alpok Stájerország északi részén található a névadó Eisenerz várostól délre, Liezentől keletre, Trofaiach és Leoben városoktól nyugatra. Az Alacsony-Tauerntől délen a Murába ömlő Liesing, keleten a Hochschwabtól az Erzbach, északon az Ennstali-Alpoktól a Johnsbach és a Stubbach patakok völgye határolja. Legmagasabb pontja a 2214 m magas Gösseck, Trofaiach város mellett emelkedik. Sikerült március végén meglátogatnom, még téli körülmények között.

Trofaiach várostól nyugatra, Schardorf falu után a 47.4275197N, 14.9440372E koordinátán, kb. 900 m magasságban egy helyi gazda által üzemeltetett kis parkolóban hagytam az autót. Itt becsületkasszás parkolási díj van, 1 eu/nap/szgk.

Kék körben a parkoló

Innen a 693. számú könnyű, jól jelzett túristautat követjük egy ideig a Bechelbach partján.  Az erdőhatár után már a jobb oldali Geierkogel és a bal oldali Grieskogel közti völgy aljában emelkedünk, leküzdve néhány nem nehéz gleccserküszöböt.

A Geierkogel lába jobb oldalon

Ez pedig a Grieskogel hegyláb egy kiemelkedő pontja a bal oldalon. Mögötte halad a Jagasteig

A völgy legmélyebb pontján halad az ösvény

Se télen, se nyáron nem nagy kihívás, 6 km-en emelkedünk 1300 métert. Még segédeszközökre (hótalp, hágóvas, jégcsákány) se volt szükség, bár a hó nem volt fagyott, könnyű volt a lépéseket taposni. Szerintem sokkal szebb nyáron ez a mászás. Végül a 693. számú túristaösvény egy nyeregben egyesül a 690. számú úttal, ami jobbra felvisz a csúcskereszthez.

A Grieskogel hegyláb kb. 50 méteres letörése

Ott fenn a nyereg

A csúcsról szép kilátás nyílik északra az Eisenerzi Alpok központi részére, és délre-délnyugatra az Alacsony Taurn keleti részére, a Seckaui-Alpokra.

A Seckaui-Alpok

A Gösseck csúcskereszt

Háttérben az Eisenerzi hegyek

Vissza a 690-es ösvényen mentem elhaladva a Grieskogel alatt, leereszkedve a Kahlwandspitze jelzetlen csúcsára, majd innen a Grieskogel alatti másik völgyben le Mitteralm (egy kaszáló v. legelő lehet) felé a változatosság kedvéért. Csak eddigre annyira meleg lett, annyira felolvadt a hó, hogy térdig gázoltam a nedves hóban.

A Kahlwandspitze-n. Kb. 1000 m a szintkülönbség a Liesing völgye felé

Tavasz és a tél

Végül a Mitteralm mellett elfogyott a hó. Itt egy jópofa kis szépen rendben tartott tanya állt, ami zárva volt. Végül a Jagasteig-nek nevezett ösvényen vissza a 693. számú útra és az autóhoz. Összesen 13 km. 1300 szint.

 Tippek:

*könnyű, rövid, félnapos túra, a terep jól járható

*hóviszonyoktól függően még télen is egyszerű túraterep

Kora tavasz a Szárkő hegységben

A Szárkő (románul Muntii Tarcu v. Tarcului) a Déli-Kárpátok legnyugatibb tagja, a Temes folyó nyugaton, északon a Bisztra, délkeleten-keleten a Sebes (Raul Mare) és az abba torkolló Sík (Sesz) patak, valamint a Hideg (Raul Rece) völgye határolja. Délen a Csernai-havasok, délkeleten a valamivel magasabb Godján, keleten a Retyezát hegységekkel érintkezik, illetve azokban folytatódik. A Szárkő inkább legeltetésre alkalmas gyephavas jellegű, központi részén a 2000 méter feletti régióban egykori gleccserek nyomait őrzik a lépcsőzetes gleccserkatlanok, tompa, füves hegytetők, csak helyenként vannak sziklás részei (főként a Caleanu környékén). A főgerinc egyben vízválasztó a Temes (Szerbiában, Pancsova városánál ömlik közvetlenül a Dunába) és a Maros között. Alföldi szemnek mindenesetre üdítő Alpesi látvány, különösen télen. Területén 3 nagyobb víztározó és néhány szezonális tengerszem található.

Délkelet-Magyarországról a legközelebbi magashegység a Szárkő és a Retyezát Romániában. A battonyai nonstop határátkelőtől 2,5 óra autókázás (ennek kb. fele autópálya, a Rovigneta-t bármelyik benzinkúton megvásárolhatjuk kb. 15 leu/10nap áron) után a Caransebest elkerülő főútról tábla jelzi az irányt: Muntele Mic (v. Kis-Havas) síközpontjáig elfogadható itt-ott kátyús aszfalt vezet fel 1550 m magasságig. Jóval korábban, a szerpentinek közepe táján az egyik hajtűkanyarban jobbra található a Jigorea-nyereg 1200 m magasan (koordinátái 45.3365031 és 22.4843414), ahonnan gyalogtúránkat kezdtük, illetve előző éjszakánkat sátrainkban töltöttük. Kijelölt parkoló nincs, de széles lapos-füves gerincen több terepjáróval is járható út vezet fel a Cuntu meteorológiai állomásig, bőven van helye az autóknak. Téli látogatáskor érdemes hólapátot tartani az autóban, mert csak az aszfalt van takarítva, különben a könnyen összegyűlő 1-2 méteres hóban lehetetlen parkolni. Innen kezdtük túránkat, a piros sáv jelzést követve. Óriás lucfenyvesben lépkedtünk a hajnali órákban, lenn már zöldül a táj, fentről a még havas gerincek amfiteátrumszerűen néztek le ránk.

A fák között még szélcsend honolt, nem úgy, mint fentebb. Több párhuzamos erdei út halad, mindegy melyiket választjuk, mind ugyanoda vezet. Elértük az 1500 m körüli Cuntu meteorológiai állomást, melynek lábainál egy tengerszem, sátorozóhely, kiváló forrásvíz és egy félénk pásztorkutya található. A tóparton fapadok várják a fáradt turistákat.

Itt saját készletből megreggeliztünk és folytattuk az egyelőre hómentes túránkat. Feljebb haladva megjelentek a hófoltok, és a Szárkőre szinte nonstop jellemző erős széllökések. Nem is érdemes a szél miatt előrejelzést bogarászni, mert itt mindig viharos széllel találkoztam, érdemes úgy készülni. Úgy is lett. Előkerültek a kesztyűk, sapkák, kabátok. A névadó Szárkő 2190 m magas csúcsáig és az itt lévő impozáns másik meteorológiai állomásig - a havat leszámítva - lényeges tájelem nem igazán akadt.

Azért a szomszédos Godján és Retyezát csúcsai pár fényképet kívántak. A mindössze kb. fél-1 m hó a szélnek jobban kitett nyergekben jegesebb volt, de hágóvas és hótalp nélkül simán vettük az akadályt e kései tavaszi időszakban.

A fenti állomáson két Husky fogadott, szerintem ők lehettek a meteorológusok, de nem álltunk meg, a ház mögött néhány száz méterre az útvonalon található kitáblázott Szárkő csúcson csak egy fotót lőttünk, pont felhő ült rá a csúcsrégióra.

A tervezett körtúránkat a hegység legmagasabb pontja, a 2196 m magas Caleanu felé folytattuk, a jelöletlen és jellegtelen Bodea-csúcs után már a piros kereszt jelzésen.

Na számomra innen lett élvezetesebb a túra: a felhők felszálltak, néhány hópárkány az itt-ott sziklásabb részeken egészen magashegyi hangulatot teremtett.

A Caleanu szintén jelzett, kitáblázott csúcs, mellette hótarajos sziklapárkány, kuloár, aminek bal szélén egész kellemes ereszkedéssel a jelzetlen Brustura csúcsra értünk. Így összesen 4 púpocskát sikerült kimászni, indulva 1200 méterről, a legmagasabb 2196 m magasságig sikerült több mint 1600 m szintet összeszedni.

A Brustururól lefelé már jelzéseket sem találtunk a törpefenyők útvesztőjében, de közvetlenül az élen haladva gyorsan lejutottunk a tavaszba.

Egy széles füves platón az illegális, bontásra ítélt, de pazar minőségű és állapotú, igényes, nyugati hüttékre emlékeztető Cabana Dunca mellett rövid pihenő után egy 1 km-es kitérővel köves erdei úton még megszemléztem az Oltenei vízesést, de ez kihagyható.

Végül a sárga sáv jelzésen zártuk a körtúrát: valamivel több mint 26 km-t, két évszakot, több mint 1600 m szintet hoztunk össze.

Tippek:

*első magashegyi túrának ideális, a lavinaveszély a kijelölt utakon és a gerincen haladva minimális

*télen a legkönnyebb terep a hótalpak, hágóvasak kipróbálására

*mindkét meteorológiai állomáson állandóan van személyzet, ahol élelem is beszerezhető, illetve szállást is találunk

*a szél az kegyetlen, borotvál, ennek megfelelő öltözettel készüljünk