Semmit nem aludtam. Annyira fulladtam, hogy féltem elaludni. Néha elbóbiskoltam, de mindig felriadtam arra, hogy zihálok. Gyakran felültem és szándékosan hyperventilláltam, kockáztatva a hypocapniát. Állandóan az órát lestem, hajnali 4 órás indulást terveztünk, 3-kor már kelni kell. Rápillantva a mutatókra csak a frászt hoztam magamra: Úristen már éjfél, már csak 3 óra van hátra; úristen már hajnali kettő, hogy fogom én ezt bírni. Mértem egy szaturációt is okosórámmal: 87%!!! Pánik, stressz, és persze a fulladás. Pedig nyitott ablak mellett aludtam a Hörnlihütte 2. emeletének 24-es szobájában 3260 m magasságban. Átfutott a fejemben, hogy a hütte által ingyen osztogatott hiking teában van valami gyógynövény, ami ezt okozhatja, de gyorsan elhessegettem ezt a marhaságot. Hát hiába volt a két nappal ezelőtti Ortler mászás és a 3318 méteren a bivakban alvás?

Hörnlihütte, a hegy vámszedője

Egyszer csak ismerős telefonos ébresztőhangra riadtam, de nem az enyém volt, pedig pont nekem is ez van beállítva ébresztőhangnak. Ugrás ki az ágyból, bevetés. Összekaptam motyómat, irány lefelé. Attila már felöltözve téblából, nyugtázom ő is hasonlóan aludt, de a lelkesedése megvan. Érdekes, most nem fulladok. Gyors reggeli, kómásan kétszer is átpakolom a zsákomat, hogy minden meg van-e, mert nem bízok magamban. Mint aki delirál.

Most egy porcikám sem kívánja azt, ami előttünk áll. Hát hülye vagyok én, hogy kínzom magam, és még fizetek is érte? Hátizsákom legalább pehelykönnyű, nem úgy, mint az Ortleren. Elég volt 2 liter víz, néhány csoki és magvak, meg a hágóvas. A földszinten őrületes a tolongás, a fizetős partik már az ajtónál dübörögnek. Kiáramlunk a hüttéből, mint Petőfi Tiszája. Kómásan olyan szerencsétlenül öltöztem fel, trógernek érzem magam. A teraszon összekötözködünk a kötéllel, legalább ezt sem kell cipelni. A kezem elgémberedett, alig mozognak ujjaim, Attilának kell bekötni a karabinerbe. 4 óra 23 perckor uccu a tömeg után szinte loholva. A kialvatlanságtól és a stressztől didergek, pedig nincs hideg, vacognak a fogaim. Haza akarok menni, anyukámat akarooom!

A beszálló falhoz érve sorban állás közben tyúklépésekkel közeledünk a fal felé a korom sötétben, a fejlámpák fényénél olyan a hegy, mint a karácsonyfa. Mi vagyunk a csokidíszek, amiből majd kénye-kedvére válogathat a hegy. Földöntúli jelenet: tolongunk a vágóhídhoz. Szakvizsga műtét előtt éreztem valami hasonlót. Csak ott más élete volt a tét, nem az enyém. Itt mindkettőnké.

Valaki piros ruhában nagyon bénázik, percek telnek el, látom nem tudja mit kezdjen a kötéllel, alig van ereje a kapcsokon felmászni. Erre a részre emlékeztem: ritmusosan elhelyezett kapcsok között trükkös hézagok vannak, ahol egyszer csak a sziklában kell fogásokat és lépéseket keresni, miután a fokok elaltatták aggodalmadat. Most ketté szakad a tömeg, a piros ruhás után már senki nem látszik, pedig a guide-ok tudják az utat még sötétben is, nem kellene lemaradni. Egyszerre sajnálom is és dühöt is érzek, de senki nem teszi szóvá. Egyszer csak a falnál vagyok, delíriumomból arra eszmélek, hogy feszül a kötelünk, Attila már a falban van. „Akkor elkezdődik” – gondoltam. Megragadtam a fémkapcsokat és nekiindultam. Gyorsan bemelegedtem, már nem fáztam. Feljebb már a hajnal első sugarai 3500 m körül találtak.

Hirtelen jó érzés fogott el. Mint mikor nagyon csúnya másnaposságból gyógyulsz és érzed, tuti megmaradsz. Rátapadtunk egy párra, nagyon kellemes ritmusban haladtunk. Gyorsan korrigáltuk, ha eltévedtünk. Mindig szóltam Attinak, hogy pl. már a Venediger, a Glockner vagy az Ortler magasságában vagyunk már. Néhányan ránk előztek, de lényegében tartottuk a pozíciónkat a Solvay alatti III-as részig.

Itt mi előztünk, míg ismét a piros ruhás alakba nem botlottunk, egy 70 év körüli idős úr volt guide-al. Rögvest elszállt a haragunk, hogy megint feltartja a sort, és respect fogott el bennünket. Legalább rápihentünk a közvetlen ház alatti és feletti legnehezebbnek mondott részre.

A 4000 m magasságban lévő háznál büszkék voltunk magunkra: 2,5 óra alatt elértük (persze vannak UFO-k, akik Zermattból ennyi idő alatt a csúcson vannak!!!). Rövid pihenő és reggeli után megnyugodva láttuk, az öreg itt feladja. Ez is szép teljesítmény az ő korában.

Magasztos fennkölt hangulatban, mint aki szentélyben lépked folytattuk, immár számunkra ismeretlen terepen: tavaly csak eddig, a Solvay hüttéig jutottunk. Valamivel nehezebb, de rövidebb szakasz következett, mint a Solvay alatti etap, mindkettőt III mínusz nehézségűnek mutatta a topo. Néhány rafkós guide ezt kikerülve balra harántolt alattunk kuncsaftjával és feljebb csatlakoztak be a helyes ösvénybe, ahol – mivel ők hivatásosak – „engedem hadd menjen, szaladjon kifelé belőlem gondoltam egyetlen. Nem vagy itt jó helyen, nem vagy való nekem”. Ezután az eddigiekhez hasonló II nehézségű közel függőleges mászás jött kusza kőhalmokon, de itt eltévedni már nem lehetett.

Mászás közben a kilátás

A vállnál, ahol látszólag szelídül, jött egy kb. 20 fokban lejtő eljegesedett szakasz, ahol még hágóvas nélkül átszerencsétlenkedtünk, de végül vasat húztunk, utólag derült ki feleslegesen. 08:35-kor (tehát a Solvay után kb. 1,5 óra elteltével) 4200 méteren egybehangzóan feladtuk. Az nem elég, hogy az egy nyomtávú jégen még előznek, a hátralévő függőleges 200 m falon lévő egyetlen kenderkötélen is hasonló mutatványokat láttunk: a felfelé haladókra ráelőznek úgy, hogy a csúcsról az elsők már megkezdték a visszaereszkedést ugyanezen kötélen. Óriási káosz, hatalmas kőhullások és ordibálás különböző nyelveken, és nem örömujjongásnak hallatszottak. Na ezt már nem! Vár rám otthon két kislány, és még megannyi hegy. Emellett dögfáradt voltam 6,5 óra intenzív koncentrációt igénylő mászástól, itt már fáztam is mert valaki bekapcsolta a szelet, és hát az ereszkedés jóval több időt igényel. Bár ott fönn a ritka levegőn nem számoltunk, de utólag helyesen matekoztunk: onnan a csúcs kb. még 2 óra fel, 3 le addig a pontig, ahol feladtuk.

Point of return. Jóvanezígy

Nem éreztem keserűséget, csak megnyugvást, azt hiszem emiatt egyikőnkben sem maradt szálka, ugye Attila? Szép kirándulás volt, hatalmas élmény. Végül szótlanul 14 órára visszaértünk a Hörnlihez. Gratuláltunk egymásnak, és elterültünk a teraszon, mint a hobók. Erre még gyúrnom kell. Vagy csak nem kell kinyírni magunkat előtte két nappal egy Ortlerrel. Nem tudom, még emésztgetem magamban, keresem a tanulságot.

Néhány kép az ereszkedésről:

Tippek:

*ld. Matterhorn 1.0-nál (Tasch kemping tökéletes, a kemping transzfere Zermattba olcsóbb, mint tömegközlekedni, az utolsó transzfer 14-kor indul, felvonóval rövidíthünk Zermattból Schwarzenseeig egy irányba 16 000 ft-ért)

*az akklimtaziáció kérdésén még dolgoznom kell, utólag azt mondom kár volt kifizetni a Hörnlihüttét a kötelező félpanziójával, mert egyszerűen nem tudtam pihenni. Ennyi erővel kint is bivakolhattam volna (ami persze tilos).

*nincs iható csapvíz a Hörnlihüttében, de vacsi után (kb. 20 órakor) korlátlan hiking tea a recepció előtt, ha valaki netán betévedne a wc miatt, a falon a free wifi kódja

*reggeli hajnali 4-kor kezdődik, de az asztalhoz először csak a guide-ok ülhetnek, földi halandók 4:20-kor csüccsenhetnek reggelizni, de ha valaki betéved hajnali 4-kor pl. a wc miatt, akkor a műzli + joghurtok állva is elfogyaszthatók már korábban abban a nagy kavarodásban

*kövi mászáskor megpróbálok az első mászók közé furakodni, remélem tudom tartani a tempót, hogy elkerüljem a forgalmi dugót a csúcsnál

*kockázatos, de a Solvay alatti III-as szakaszig nem fogok bekötözködni, ha lesz legközelebb

*és itt is ismét leírom: a lefelé út legalább 1,5x annyi idő, mint a felfelé, és pl. többórás műtéteket megszégyenítő őrült koncentrációt igényel,

R a visszafordulásunk pontja