2023.09.16-án délelőtt fél 10-kor gyülekeztünk Budapesten a megbeszélt találkahelyen. Attila - aki az előző éjszaka egy lakodalomban "pihent" rá a túrára - reggeli vonattal éppen csak odaért, Gabi, tűpontosan érkezett, s végül én a szokásos kényszerességgel fél órával a megbeszélt időpont előtt már megérkeztem. Még legalább 2x újra terveztettem az útvonalat a GPS-el, amit a gúglival is leellenőriztettem: Egyezik! Hagyományos offline GPS-re bíztuk magunkat, mert hát a célunk, Svájc, nem EU tagország. Sőt a mobil hálózatok tekintetében 2. díjzónába tartozik: ha Svájcban hívást indítasz, vagy fogadsz, ne adj isten netezel, gyorsan összetapsolhatsz pár millió forintot néhány kattintással. Sőt, ha csak ránézel a telefonodra bizseregni kezd a pénztárca a zsebedben. Legjobb, ha repülő üzemmódban hagyjuk a készüléket. Hiába, Svájcban - és az összes többi EU-n kívüli országban - sűrűbb a levegő, nehezebb, és egyben drágább továbbítani a biteket meg a byte-okat. Szinte meghajlítja az átjátszó telefontornyokat az a sok információ, ahogyan a határon átsugározzák. És ennek (is) ára van!. Közel egyforma hosszú, és igaz, hogy lassabb, de autópálya díjak tekintetében olcsóbb útvonalat választottuk Ausztrián és Németországon keresztül. Röpke 13,5 óra, 1100 km. Szerencsénk is volt, nagyobb dugó, vagy baleset nélkül megúsztuk. Ahogy egyre nyugatabbra haladunk, párhuzamosan úgy emelkedtek az üzemanyagköltségek is. Döbbenetes a kontraszt a német és a svájci közlekedés tekintetében: Németországban - ahol ráadásul ingyenes az autópálya használata! - 90 %-ban sebességkorlátozás nélkül száguldozhatunk. Ezzel ellentétben Svájcban maximum 120 km/h a pályán, településeken kívül max. 80 km/h, lakott településeken 50 illetve gyakran 60 km/h korlátozás van érvényben. És itt csak éves matricát vásárolhatunk, melynek ára kb.16 000 ft. Más opció nincs. Első találkozásom volt Svájccal. Már sokat hallottam róla. Elképzeltem, ahogy a svájci gárda tagjaként svájci sapkában svájci bicskával svájci sajtot falatozok egy svájci bank előtt. S közben rá-rá pillantok a svájci órámra, miközben egy svájci csokival fojtom le a sajtot. De nem ezért jöttünk. A határátlépés során egy üres bódé mellett kellett lassan elhaladni, semmi ellenőrzés. Eddig kellemes meglepetés. Az ország keleti részén az autópálya mellett gusztustalan bányák, iparnegyedek, bányászvárosok, tájidegen panelekkel okoztak egy kis csalódást, de ahogy beljebb haladtunk, úgy szépült a táj: hegyek, patakok, vízesések, minden zöld, a tehenek kékek. Pályán kívül autentikus alpesi faházak között haladunk, a települések sűrűn követik egymást, idegtépő a sok sebességkorlátozás.

Három hágón is fel illetve le kellett szerpentinezni mire megérkeztünk. A cél Zermatt volt, de ide nem lehet belső égésű motorral hajtott autóval eljutni, csak elektromos járművel és csak külön engedéllyel. Így az egyik falu kempingjében vertünk tábort. Egy éjszaka 60 frankba (kb. 24 000 ft) került 3 felnőtt, 2 sátor + egy autó számára az adókkal, illetékekkel együtt. Másnap a tábori taxival elvitettük magunkat Zermattba (ára 24 frank, kb. 10 000 ft. hármunknak összesen). Az elővárosban felfordulás, elkerített építkezések, építőanyagok, telephelyek. Összenéztünk, ez lenne a híres üdülőfalu? Azután beljebb változott a kép, emberek tömkelege, elektromos golfkocsikkal taxizó turisták, túra boltok özöne.

És a háttérben amiért jöttünk, a Matterhorn.

Már messziről kiszúrt minket. Ahogy az utcákon bandukoltunk 20 kg-os hátizsákjainkkal fel-felpillantottunk rá, de ő nem kapta el a tekintetét, mint aki lebukott, hogy titokban figyel. Nem. Szúrós szemmel nézett le ránk: "Most komolyan? Jól meggondoltátok?". Nagyokat nyeltem.

Már hónapokkal korábban videókat, leírásokat bújtam, és azzal nyugtattam magam, hogy a széles látószögű optikák mindig durvábban adják vissza. Ott majd más lesz. De nem. Ez élőben durvább. Tiszteletet parancsoló, félelmet keltő ikonikus csúcs, pedig nem a legmagasabb sem Svájcban, sem az Alpokban, "mindössze" 4478 m. Négy és félszer a Kékes. Az Alpok 7. legmagasabb csúcsa. Az olasz-svájci határon fekszik (inkább emelkedik) a Monte Rosa csoportban. Az olaszoknál Monte Cervino. A Toblerone. A legtöbb hegymászó álma (és gyakran végzete is). Innen 1600 méterről nagyjából 3000 méter szint különbség, mindössze 8,5 km táv maga a csúcs. Tervünk az volt, hogy első nap elérjük a 3260 méteren álló Hörnlihüttét. Idáig jól kiépített, kék sáv jelzésű turistaúton juthatunk el, a kitettebb részeken láncok, fémlépcsők és fémkorlátok segítenek a haladásban, de átlagos kondícióval könnyen teljesíthető.

A táj 2500-2600 méter felett már sivár, holdbéli, semmi élet, semmi zöld. Csak Ő, aki továbbra is szemmel tartott minket. Kietlen kopár kavicsokon kaptattunk, kíméletlen közönnyel kerekedő kastélyszerű kúpok között. Ahogy közeledtünk egyre nagyobban tűnt. Ráadásul a mögötte lenyugvó nap, és az előtérben felszálló pára még misztikusabbá varázsolta.

De a körpanoráma is megért néhány fotót: gleccserekkel tarkított hatalmas négyezresek.

A Matterhorn teteje meredeksége folytán gleccsermentes, de a Hirli vagy Hörli élen haladó ösvényről balra lenn a koszos, köves-kavicsos Furgg-gleccser, jobb oldalon pedig a Matterhorn-függőgleccsere emlékeztetett rá, hogy bőven a gleccserhatár felett járunk. A csúcs déli (olasz), magasabb kissé visszahajló része és a váll az Afrikai, az északi (svájci) oldal pedig az Európai (pontosabban Eurázsiai) kontinentális kőzetlemezhez tartozik. Az egész Alpok (és az Eurázsiai-hegységrendszer) ennek a két kőzetlemeznek az ütközésekor, egymásnak feszülésekor alakult ki és gyűrődött fel. Szerettem volna egyik lábbal Afrikában, a másikkal pedig Európában állni.

Zöld az európai, piros az afrikai kőzetlemez. A kép a Wikipediaról van.

Túra közben nagy robajra lettünk figyelmesek: a déli olasz oldalon kőomlás borzolta kedélyeinket. A Hörnlihütte nem olcsó mulatság. Előzetes foglalás és előleg átutalása után becsekkoláskor már "csak" a hátralévő összeget kell kifizetni legalább kétféle adóval megspékelve. A félpanzió nem opció, hanem kötelező. Kontinentális ételek, vacsora pontban 7-kor. Leves, fő étel, végül desszert. Az árak az egekben: 1,5 l víz 10 frank, egy dobozos sör 7 frank. A csapvíz nem iható, de legalább korlátlan hiking tea elérhető, amit nagyon finomra főztek. Fel is tankoltam belőle a másnapra. Wifi is van. Éjjel semmit nem aludtam: őrületes meleg, három emeletes ágyon hatan zsúfolódtunk össze egy elég kis szobában. Párna paplan, igényes matrac van, luxuskörülmények. Minden emeleten tusolók és wc-k. A meleg vízért még külön fizetni kell. De a horkolástól, mászkálástól, és az elhasznált meleg levegőtől csak fészkelődtem egész éjjel. A reggeli során mutatkozott meg a hegy üzleti jellege: 5-kor kezdik a felszolgálást, DE! Földi halandók legkorábban 5:20-kor kezdhetnek, előbb a helyi guide-ok (bergführerek, hegyi vezetők) a fizetett kuncsaftjaikkal ülhetnek asztalhoz. Ennyi idő nagyjából elég ahhoz, hogy ne lehessen rájuk "piócáskodni". Ők ismerik az utat, eltévedni pedig még világosban is könnyű. Jelzés nincs, ereszkedő gyűrűk és nittek csak elvétve vannak (legalábbis nekünk), vagy mélyen, jól eldugva, szikla áthajlások alatt. Jobbára II-III sziklamászásnak írják ezt a Hörnligratot, de benne állva inkább IV nehézségűnek tűnt.

Hogy rólam is legyen kép

A vezetett partik már messze fenn jártak, lámpáik fénye szentjánosbogárként imbolygott a magasban. A beszálló egyértelmű, eltéveszthetetlen: egy Mária szobor fogad a falba rögzített kapcsok, lépések mellett. Majd néhány torna vagy kenderkötél segíti a kapaszkodást, de később ilyesmire nem számíthattunk. Felfelé néhány eltévedést és őrült kimászást leszámítva jó ütemben 5 óra alatt, 11 órára elértük a Solvayt.

Ez 4000 méteren épített menedék, amiben három matracot találtunk összesen, melyből egy a ráhelyezett felszerelésekkel jól láthatóan le volt foglalva. Jóval több pokróc, egy asztal, egy pad, hátul egy pottyantós wc, melynek illata már a ház mellé érve marasztal. Innen a manna az olasz oldalra hullik. A svájciak sz*rnak az olaszokra. Talán ha 6 fő elfér a padlóra is kucorodva. A háztetőről leolvadó hólé biztosít folyadékot. A csúcsról visszaereszkedőket faggatjuk, innen még mennyi a csúcs. A választól arcunkra fagyott a mosoly: ha ügyesek vagyunk felfelé 2, lefelé 3 óra. Gyors számolás után döntöttünk: elengedjük a csúcsot. Pihenés és táplálkozás után, ha délben elindulnánk, akkor ide legjobb esetben este 5 órára érnénk vissza. Sötétben ereszkedésre pedig gondolni sem mertünk. Ami szóba jöhetett, hogy fenn a Solvayban éjszakázunk, de matrac és hálózsák nélkül másztunk, hogy ne cipeljünk felesleges terhet. Ráadásul másnapra az előrejelzés lentebb esőt, fenn pedig 4-5 cm havazást jósolt, abba pedig biztos elpusztultunk volna. A hó elfedte volna az így is nagyítóval keresendő lábnyomokat, árulkodó jeleket a helyes ösvényről. Utólag bölcs döntés volt, de fél egykor elkezdtünk visszaereszkedni.

Lefelé jelentősebb eltévedések lassítottak, meg az, hogy hárman ereszkedtünk egy kötélen, ami az átszerelések miatt jelentős időveszteséget okozott. Egy nagyobb ereszkedést követően egy párkányra jutottunk, ahol megbotránkozva tapasztaltuk: zsákutca. Ezt újra ki kellett mászni. Ráadásul a csúcsról visszaereszkedő kereskedelmi partik gyakorlatilag átgázoltak rajtunk. Vagy a kötelünket vették igénybe, vagy rástandoltak, így életveszélyes gubanc, kőomlások alakultak ki. Kellett ám a sisak! De legalább ilyenkor akarva akaratlan megmutatták a helyes irányt. Végül naplementére, de még világosban durván 7 óra alatt este 8-ra leértünk, épen, egészségesen.

Kékkel bekarikáztam a Solvayt. Idáig jutottunk.

Másnap reggel napfelkeltekor látjuk: a csúcsra felhő ült, és lassan, vészjóslóan egyre lejjebb szállt. A lefelé túrázás közben vissza-vissza pillantottunk: már a Solvayt is takarja, de ezt leszámítva az idő MÉG kellemes volt. Viszont őrült helikopter forgalom zajlott mindkét nap: valószínűleg sorban kellett lementeni a bajba jutott, vagy elakadt mászókat. Mire legyalogoltunk Zermattba kisebb vihar kerekedett hatalmas széllel, és kiadós záporral. Belegondolni is rossz volt, mi lett volna, ha fenntre tervezzük az éjszakát a csúcs élmény miatt. Jobb volt ez így. Elcsépelt mondás, de a hegy megvár. Előző nap még magamban morgolódtam, hogy csak kellett volna az a csúcs, hiszen ezért jöttünk, de a vihar és a felhők látványa helyre tette a lelkemet. Gabi, Attila: helyes döntést hoztatok! Az estét ismét a kempingben töltöttük, de most Zermattból a vonatozást választottuk. Ez 8 km volt 8,2 frankba került. A Matterhorn 2.0-val jövőre tervezem fárasztani az olvasóközönséget.

Tippek:

*érdemes augusztusra tervezni a túrát, amikor hosszabb ideig van világos. Világos?

*bármennyire is gyakorlott, edzett a csapat, egy harmadik fő jelentős időveszteséget okoz, így kötelenként 2 fő az optimális.

*az ösvény nincs felfestve, néhány kőbe karcolt nyíl ad némi támpontot, vagy ha nagy nehezen ráakadunk egy-egy nittre, kötélgyűrűre. De a helyes ösvényt onnan ismerni fel, hogy nincs rajta törmelék, mondhatni csak tisztán poros. Mert a frekventált útvonalakat a mászók "tisztára söprik". Vagy követhetjük a terminátor guide-okat.

*az egész mászás igen nagy koncentrációt igényel. Mind a négy végtagon kívül a mászótárs(ak)ra, a kötélre és a többi szembejövő vagy hátulról előző mászóra is figyelni kell. Kialvatlanul könnyű téveszteni.

*a Hörnlihüttében a bejárattal szemben szamovárokban kihelyezett ingyenes mászóteára alapozhatunk, kerülve a felesleges súlyt. Ide hálózsák és derékalj nem kell, viszonyt a Solvayba mindenképpen. Ha a reggeliről vagy vacsoráról lemaradsz, hiába fizetted ki, így jártál.

*áram a Solvayban nincs, a Hörnlihüttében csak a közös helyiségekben vannak konnektorok.

*a kempingek olcsóbbak, és ha a parkolóházak helyett itt parkoltatjuk az autót jelentősen spórolhatunk

* Zermattból spórolhatunk erőt és időt ha felvonóval felmegyünk a 2500 méter felett lévő Schwarzsee-hez. Ennek ára 36 frank fejenként.

*tilos bivakolni, vadkepmingezni, ezt külön táblák is jelzik! A Scwarzsee melletti kis kápolna egyébként nyitva, aki imádkozni szeretne. Feljebb, kb. 2800 méteren a Hirli csúcs alatt pedig van egy téli sífelvonó állomás (a Hörnlibahn bergstation), ami nyitva áll, ilyenkor nem működik ;). Csak gondoltam szólok.

* és végül - igaz ez nem tipp, csak tények - melyek hidegzuhanyként értek: a Hörnlihütte egyik bergführere a zermatti templomtól oda vissza a csúcsot kb. 4 óra alatt mászta meg!!! Valószínűleg a Szíriuszról érkezett. De a rekord még ennél is megbotránkoztatóbb.

2023.08.26. Délkelet-Magyarország hegyi adottságait tekintve nincs az első helyen. Maximum fordítva. Viszont 3-3,5 óra autókázással alpesi környezetben botorkálhat, aki innen veszi a fáradtságot, és Battonya határátkelőnél kilép Romániába, Aradnál felhajt az A1 autópályára, Temesvárnál átkötés a rövidke A6-ra, Lugojtól pedig immár főúton Karánsebesig autókázik. Még Arad előtt van egy non-stop Petrom kút, ahol meg kell váltani a Rovignettát (a legkisebb 10 napos, 15 lej). Ez elektromos útmatrica, de románoknál közutakra is kötelező kiváltani. De tankolni is érdemes, jelenleg kb. 100 forinttal olcsóbb a benzin. Azért ez már - nem csak földrajzi értelemben véve - Európa. Az utak - legalábbis a pályák és a főutak - jó minőségűek, a forgalom őrületes, millió kamion, tolakodó, életveszélyesen előző autókkal. Érdekesség, hogy bizonyos településekhez érve, a helységjelző táblán az egész falura érvényes sebességhatár is ki van írva, ami néhány esetben 60, sőt van ahol 70 km/h is lehet. Persze a zebráknál lekorlátozzák, de akkor is észszerűnek tűnik. Persze mint általában, az autósok erre még rászámolják a büntetési toleranciát, így jóval gyorsabb a forgalom. Karánsebesnél Hateg/Hátszeg irányába tartva egy alsóbb rendű, de még mindig jó minőségű úton azért már megmutatkoznak a régmúlt jelei az út minőség tekintetében, mégpedig a vasúti átjárók botrányos kialakításában, melyeknél érdemes nagyon lelassítani. Mesebelinek hangzó településeken (pl. Otelu Rosu/Nándorhegy, Voislova/Szörénybalázsd, Vama Marga/Vámosmárga, Bautar/Baucár, Bukova) át végül elérünk Sarmizegetusa (magyar nevén Várhely) városkához, amit elhagyva nem sokára egy kereszteződéshez érünk. Itt jobbra kanyarodunk Rausor hegyvidéki üdülőhely irányába, közben elhaladunk a Colt várrom és Kolostor mellett. Végül elfogadható úton felszerpentinezünk az üdülőközpontba kb. 1200 m magasságba. Az üdülő túlvégét már kavicsos murvás úton érjük el, de személyautóval is jól járható, még télen is! Hétvégén a az üdülő megtelik, de bőven találni parkolóhelyet. Itt hagytam az autómat, és nekiindultam még fejlámpa segítségével. A falu alszik, egy teremtett lelket nem láttam. Nem számoltam a román időeltolódással, így az itteni 6 órai kezdés otthon még csak 5 óra volt, és bő egy órát sötétben botorkáltam, mivel annyival nincs keletebbre a hegység. A sípálya mellett táblák jelzik mi merre, hány óra alatt érhető el. A legrövidebb piros sávot választottam a névadó Retyezát csúcs irányába, ami 3,5 órányira írja a csúcsot. A túrajelzések jól fel vannak festve, eltévedni lehetetlen, hatalmas lucfenyvesben haladtam magányosan. Tudtam, hogy lehetnek medvék, ezért egy ultrahangos riasztót is vittem magammal, bár nem tudom mire mennék vele, de a pásztorkutyák ellen eddig hatásos volt. Misztikus hangulata volt a fenyőerdőnek, egy-egy bagolyhuhogás váltakozott egy furcsa madárhanggal, amit még sose hallottam, de trópusi feelinget kölcsönzött a nagy melegben. Persze a nagy meleg itt kb. 15 fokot jelentett, amit a menetelés és a hátizsák cipelése módosított érzetre. Mindenesetre bíztam benne, hogy az otthoni 35-37 fokos kánikulát itt nem fogom érezni. A sötétben néha nagyobb csörtetést hallottam minden irányból, bízva benne, hogy csak szarvasok (melyeknek a szarva sok), ilyenkor vadul nyomogattam az ultrahangos riasztót. Az út egyébként a Stevia patakot követi, ami a hasonnevű tengerszemből táplálkozik. Feljebb kb. 1700 méteren a törpefenyvesek szintjében közvetlen a patak mellett halad el az ösvény, kétoldalt 2-3 méter magas törpefenyvesek szegélyezik az utat, egy-egy - hozzájuk képest - hatalmas cirbolyafenyővel.

Az erdőhatár felett törpefenyvesek szegélyezik az utat

Ekkor már kezdett derengeni, a felkelő nap kékes-pirosra színezte a tájat. A patak partján színes virágok, ilyenkor augusztusban ez még bőven a vegetációs időszak, kora nyári hangulat, minden zöld. Néhány zerge tűnik fel a hegyoldalban, és szemben, kissé a bal oldalon maga a csúcs, ami innen nézve piramis alakú, fenséges, Alföldi szemnek hatalmas és vad.

A csúcs felé közeledve a törpefenyőket felváltják a kőtengerek

Fennsíkszerű a környezet, fentebb a tikkadt törpefenyvesek  tovább törpülnek, torpid tekintetük tétován tekergő törzseik, tobozaik tarkítják a tájat. Egy nagyobb kőre jól láthatóan felfestették a leágazást a Stevia tóhoz.

Kicsiny tengerszem a Retyezát csúcs északi fala alatt. Közeledve először egy kiszáradt meder tűnt fel, itt-ott tócsákkal, de beljebb ráleltem magára a tengerszemre, ami igyekszik enyhíteni a kőlapok sivárságát.

A tengerszemhez közeledve néhány tócsa fogad

A Stevia-tó

A tengerszem a katlan legmélyébe húzódott vissza nyár végére

A Stevia a Lolaia-nyeregből

Majd visszamentem az elágazáshoz, és tovább a Retyezát csúcs alatti Lolaia nyereghez/gerinchez, ami a csúcs kőtörmelékes/kőlapos északi gerince.

A Lolaia-nyereg, még a völgyből, a vápán 2 túrista poroszkál, ha belenagyítunk

Itt ráláthatunk a központi Magas-Retyezát főgerincére és a szomszédos Stanisoara völgyre.

Lenn a Stanisoara-völgy, felette a hasonnevű gerinc, mögötte sorban a Pietrele, végül a Gales-gerinc, mely a Papusában tetőzik

Innen a piros sávhoz a Pietrele turistaközponttól a Lolaia gerincet végig a Retyezát csúcsig követő sárga sáv is csatlakozik. Az út egy nagyobb kuloárt megkerülve a csúcs keleti oldalára vezetett, ami meredekebb, mint az eddigi szakasz volt. Az utolsó kb. 100 méter egy meredek kezes-lábas helyenként mászásba hajló felszökés, közvetlenül a csúcs alá. Izzasztó.

A 2482 m magas csúcs jellegtelen, lemetszett tetejű kőlapokból álló piramis, de a táj lélegzetelállító.

Kilátás a csúcsról. A háttérben a Papusa-Peleaga csúcsok

Alakjához legendák fűződnek, miszerint irigy tündér testvérek ekét dobtak egymásra, az metszette le a hegy tetejét. Innen jól látszott a következő célom, a Bukura I csúcs, ami valamivel alacsonyabb, "csak" 2433 m magas. Előtte vissza kell ereszkedni a 2250 m magasan lévő Retyezát-nyeregbe, majd fel a Bukurára, ami erről egy rövidke via ferrátát, kapaszkodást segítő drótot is tartalmaz.

A Bukura I csúcstömbje. Lenn a Retyezát-nyereg.

A Bukura után a Kapu-váll felé

A Zsudele lába

A csúcs szabályos piramis alakú, de a tekintetemet és a fantáziámat inkább a szemben lévő Zsudele csúcs mozgatja, pedig azt most kihagyom. Majd legközelebb. Innen elég vad, meredek, keskeny gerincen megközelíthető sziklának tűnik. Az is. Innen leereszkedtem a Kapu-vállhoz (Poarta Bukurei) 2280 méterre, majd tovább a Kapu-tóhoz (Taul Portii). Közben betekinthettem a szigorúan védett, tengerszemekben bővelkedő Gemenele bioszféra rezervátumba, ugyanis egy kis szakaszon annak határán haladt az ösvény. Ide túrautak sem vezetnek, belépni csak engedéllyel lehet. A Kapu-tó mellett lepihentem egy kicsit, körbejártam, a túloldaláról lőttem pár képet a Zsudele csúcs tükörképével.

A Kapu-tó, háttérben a Zsudele. Na ezért a látványért megérte

Egy emelettel lejjebb a Florica, Viorica, Anna és a Lia tengerszemek csalogattak, de ellenálltam a hölgyek csábításának, és tovább gyalogoltam a Bukura-tó irányába. Itt néhány ló legelészett, de hál'Istennek a pásztorok juhaikat már leterelték, így az azokat őrző pásztorkutyákkal nem kellett viaskodni. A 2040 méteren fekvő Bukura tó a hegység és egyben egész Erdély legnagyobb glaciális eredetű (jégkorszakból visszamaradt) tengerszeme, kb. 9 ha területű, déli végében kijelölt kemping és a hegyimentők állomása található iható forrásvíz mellett. Rengeteg ember és sátor láttán jobban nem akartam megközelíteni, egyfajta autizmussal inkább a magányos kirándulást preferáltam. Innen ismét felfelé vettem az irányt, cél a Bukura-nyereg (Curmatura Bucurei) érintésével a hegység legmagasabb pontja, a 2509 m magas Peleaga csúcs volt. Ez Románia 6. legmagasabb hegye.

A Bukura-tó a Peleaga oldaláról. Túlsó végén a kemping, sátrak tömegével

A csúcson tömeg, amit én csak Kárász-utca jelenségnek hívok a szegedi sétáló utca forgataga után. Autizmus ide, magányos róka oda, ezt kikerülni nem lehetett. Mindenki barátságos, előzékeny, végül is mindenkit a természet szeretete hozott ide, de akkor is. Számomra kínos mosolygások, köszönések közepette gyors fotózás után gyorsan leereszkedtem a Peleaga-nyergen keresztül a sárga háromszög jelzést követve a Rossz-völgy (Valea Rea) irányába, ahol visszapillantva megcsodáltam a Peleaga agyarainak hívott sziklákat.

Ereszkedés a Peleaga-ról. Háttérben a hasonnevű tengerszem

A Peleaga agyarai

Itt a Rossz-völgyi tavak fogadtak, némelyike felére apadt, látva a köveken az egykori víz kiterjedését.

Azután a Rossz-völgyi patakot követve jött a hűvös, árnyékot adó erdőhatár, mélyén a Pietrele turistaközpont 1490 méteren. Itt a forrásnál feltöltöttem ivóvíz készleteimet és a sárga sávon ismét felcaplattam a Lolaia gerincre 1780 méter magasságig. Itt a Ciurila-nyeregben már kezdtem érezni az izmaimat, és bár már kevesebb vizet cipeltem, a vállaimat is. Infomációs táblán a körtúrám végcélja: 1-1,5 óra a kék kereszt jelzésen Rausor. De innen már végig lefelé ligetszerű erdőkkel, forrásokkal. Az utolsó kilóméteren már igencsak csikorgattam a fogaimat, de meglett: 25 km, 2200 méter szint, 11 óra 30 perc effektív sétatevékenység, összesen 13 óra 30 perc alatt a fotózások, pihenők miatt. Gyors lenyújtás, átöltözés után este 9-re már haza is értem köszönhetően az időzóna eltolódásnak, amit most hazaúton visszakaptam.

 Tipp:

- nem kell egyszerre sok vizet cipelni, kb. 4 órányira még a legnagyobb nyári melegben is találni iható,              térképeken is jelzett forrásvizeket

- nyáron a Viharsarok környékéről a hosszabb nappaloknak köszönhetően tervezhetünk akár egynaposra is

- kijelölt táborozóhelyeken bátran sátrazhatunk, főszezonban biztos nem leszünk egyedül

- a távot és szintet leszámítva könnyű Alpesi terep, kiválóan felfestett túrautakkal, információs táblákkal, így,         ha otthon alaposan felkészülünk, akár térkép és applikáció nélkül is könnyen elboldogulunk

- a románok jól beszélnek angolul (hozzánk képest), és barátságosak, legalábbis a hegyen, bár másutt sem           tapasztaltam problémát

- augusztusban bőven találni málnát és áfonyát, de ha nekiállunk, nem lehet abbahagyni, érdemes ezt is               bekalkulálni a menetidőbe

Azért 1500 km nem semmi. Hála Istennek hárman tudtuk váltani egymást a volán mögött igazságosan elosztva. Szombat délután 17 óra körül vágtunk neki az útnak Budapestről, a megbeszélt találkahelyről, majd Székesfehérváron felvettük a negyedik társunkat is. Szállást, vonatjegyeket előre foglaltunk. Szlovénián és Olaszországon keresztül utaztunk, és tudtuk a legrövidebb, de a legdrágább is lesz. A forgalom borzasztó volt, különösen a nagyobb városokat, metropoliszokat kerülő pályaszakaszokon (Velence, Padova, Vicenza, Verona, Bergamo, Milánó, Torinó). Olaszországban és Franciaországban (ez utóbbiban nem volt szükségünk autópályára) kapus rendszer működik, a Mont Blanc alatti majd 12 km-es alagútra külön kellett fizetni, itt min. 50 Km/h, max. 70 km/h sebesség a megengedett. Olaszországban - igaz pályán - az átlag 95-s benzinár 1,9-2 eu/l volt, Szlovéniában viszont olcsóbb, mint itthon. Hajnal 5 körül megérkeztünk Le Fayettbe, a kiindulási pontunkhoz közeli ingyenes parkolóban hagytuk autónkat. Rövid pihenő után megkerestük a TMB (Tramway du Mont Blanc) állomását, ahol az első, 7 órás vonattal megindultunk. Az állomáson egyenruhás guide ellenőrizte a foglalásunkat a menedékházhoz, átnézte felszerelésünket. Egy kicsit csaltunk, sportszerűtlenül kb. 1 óra alatt a vonaton csücsülve és a gyönyörű tájat bámulva kb. 500 méterről feljutottunk a 2370 méteres magasságban fekvő felső állomásra: ez a Nid d'Aigle. Legendákat hallottunk, hogy naponta csak 2 járat jön fel idáig, a többi 200 méterrel alacsonyabban visszafordul, de ennek nem tudtunk utánajárni. Mindenesetre így nyertünk kb. 2000 m szintet és 15 km távot, ami nem mindegy 15-20 kg-os hátizsákjainkkal. Menet közben fel-felpillantva láttuk, igen magas gerincen egy ház trónolt, arcunkra fagyasztva a mosolyt: "Ez marha messze van még!" "Az lehet a Rousse?!". (utólag a Téte Rousse-nál tudtuk beazonosítani, az a 3800 m felett lévő Goueter ház volt).

Fent a Gouter ház a frászt hozta ránk első nap.

De rendületlenül haladtunk. Később egy újabb checkpoint, újabb egyenruhás guide, adataink egyeznek a listájával, tovább mehetünk. A felső vonatállomástól összesen 3 km alatt (immár gyalogosan a nagy zsákjainkkal) 800 méter szintkülönbséget legyűrve, növényzet nélküli sziklavilágban, kőtengereken át végül megérkeztünk a 3167 méteren lévő Téte Rousse menedékházhoz, ahol a hasonnevű gleccseren elfoglaltuk sátrainkat az ún. alaptáborban. Egyebütt a sátrazás tilos.

Téte Rousse menedék

Innen a táborból már látszott a némi izgalmat keltő Grand Couloir, a Teke pálya, ami egy ismeretterjesztő rövidfilm szerint nemcsak az Alpok, hanem az egész világ legbalesetveszélyesebb hegyi terepe.

https://www.youtube.com/watch?v=EetE588qJNQ, https://www.youtube.com/watch?v=xNRkImOHkb8&t=178s

A szomszédos Bionnassay gleccser függő részével váltakozva szinte fél óránként óriási robajjal hol sziklák, hol jég zúdult lefelé. Na ez fincsi lesz, de a testem még várt az adrenalinnal. Majd másnap. Addig is kajcsi, hóolvasztás holnapra. Este fél 9 körül őrült széllel megérkezett a völgyből felszálló levegő, cibálta sátrainkat, valamit tompítva a kuloár és gleccser robaján.

A tábor melletti Bionnassay gleccser

Másnap hajnalban - még a vezetés fáradalmait ki se pihenve - 1 órakor ébredtünk. Kiállva a sátor elé dideregve konstatáltam: "Elkéstünk!". A hegy már fejlámpás hegymászóktól világít, mint szentjánosbogarak imbolyogtak a kuloár felett. Gyors reggeli, pakolás, csomagolás, öltözködés (beülő, karabiner, kötél, hágóvas, jégcsákány) után két társunk jelezte, nem tartanak velünk hegyibetegség miatt, így ketten startoltunk hajnali 2:30-kor. Fejlámpánik gyér fényében megjöttünk a kuloárhoz. Néhány pillanatig feszülten hallgatóztunk, de semmi. Még az igazak álmát alussza, suttogva-suhanva gond nélkül átkeltünk rajta. Babonaságból be is takargattam, hogy jóban legyünk visszafelé is. A kuloár túlfelén jött a Gouter borda, ami meredeken szökik fel kb. 700 méter szintet a Gouter házig, a 3800 méter feletti gerincre. Ez felerészt C-D nehézségű ferrata, fele I-II fokozatú sziklamászás. Sötétben. Rápiócáskodtunk egy segítőkész francia párosra, és 2-3 eltévedést korrigálva feljutottunk. Itt már más világ kezdődik, összefüggő gleccser. Mellbevágó hideg szél, az előző mászásban megizzadt kezeink lefagytak, nem igazán készültek jó fotók a derengő hajnali félhomályban.Innen már csak fel kellett sétálni a csúcsra a Bosses gerincen kötélpartiban, a Gouter háztól újabb 1000 méter szint, 4 km várt ránk. Az emelkedéssel párhuzamosan a szél egyre brutálisabb és hidegebb volt, de egyenletes tempóban még élvezhető maradt. Közben megcsodáltuk a gleccsereket, a gyönyörű távoli csipkéket, átugráltunk néhány kinyílóban lévő hasadékot. A Vallot háznál gyors pihenőt tartottunk, ettünk néhány falatot.

A Vallot ház alatt

A csúcs alatt sorban állva

Végül 9:25 körül elértük a csúcsot. Amiért jöttünk. A teteje vagy inkább lanka jellegtelen, se emlékmű, se csúcskereszt, de a lélegzetelállító panoráma bőven kárpótolt megpróbáltatásainkért.

Ez a Mont Blanc tető

Elmajszoltam egy csúcscsokit, a kötelező fotók, barátságos ölelkezések, meglapogattuk egymás hátát, majd a visszaút ugyanezen a vonalon.

A Maudit csúcsa

Egy gleccserhasadék

A Gouter-ház

Szemben az Augille du Midi, a Chamonixből induló felvonó felső állomása

A Gouter-ház

A Vallot háznál ismét egy kényszerpihenő. Itt külön épületben pottyantós WC is található. Tudom. A körülményeknek megfelelő higiénés viszonyokkal. Azért kabátban, beülővel felszerelkezve nem egyszerű mutatvány. A lemenet gyorsabb, néha bele-bele futunk, ami kötélpartiban azért nem olyan egyszerű. Egyszer csak szembe találkoztunk két lenn maradt társunkkal, akik reggelre jobban lettek, nekivágtak. Legalább a 4000 méteres magasságot ők is elérték. A kuloár megint kíméletes volt, most pont sziesztázott. 15:00-kor már a sátrainkban emésztgettük a nap történéseit.

Tipp:

- számomra legnehezebb a vezetés volt, érdemes valahol megszállni, talán Olaszország valamivel olcsóbb, mint Franciaország

- Az alagút jegyára egy irányban 50 eu, oda-vissza jegy 68 eu, így érdemes mindjárt retúr jegyet váltani

- a vonatállomáson, és fentebb is ellenőrzik a foglalást és a felszerelést, ezek nélkül már a vonatra sem            engednek fel, így foglalni kötelező.

- A Rousse alaptábor sátrai olcsóbbak, mint a ház, derékalj van benne, ezért elég csak hálózsákot cipelni. A      másnapi csúcstámadásra elég egy kisebb hátizsák, amennyiben ismét a táborban éjszakázunk.

- Gazdagabbaknak ételt, italt, gázfőzőt sem kell cipelni, a házban minden kapható (pl. 9 eu/1,5 l víz)

- Statisztikák szerint a kuloár 18:00-20:00 között a legaktívabb, érdemes a visszaérkezést is ehhez igazítani

- A fenti Gouter-házból valóban kisebb a táv és a szint, de a 15-20 kg-os zsákokkal a kuloáron és a bordán ki és főleg visszamászni kalandos lehet.

- A túra akár egyedül is teljesíthető, de érdemes előtte egy héttel, vagy azon belül akklimatizációs túrát tenni 3500 méter felett.

- A Gouter borda lemenet biztos lépést és karerőt igényel, nem árt a D nehézségű ferrátákon az ereszkedést   gyakorolni.

- Az I-II nehézségű szakaszokon egyáltalán nincs vasalás, de jók a fogások és a lépések (pala). Ezt                  kipróbálni javasolt pl. a Tátrában a Koncista, vagy a Triglav Bamberg útja.

- Ja és végül az erőnlét. Aki nem tud 10 km-t 1 órán belül lefutni, annak ajánlott több szakaszra és napra        bontani a kirándulást.