Az időjárás miatt nem szeretek előre tervezni. Egy-két napnál hamarabb sosem fixálom le a túráimat, esőben caplatni nem túl felemelő. Különösen szemüvegesként nem, amikor az izzadsággal elkeveredett esőcseppek az esőkabát dunsztjában állandó párával ajándékozzák meg okulárémat. Van, hogy az indulás napján foglalok szállást, és lokalizálom egyáltalán a túracélpontokat. Most is így történt, ezért sosem keresek túratársat , most is egyedül vágtam neki a kirándulásnak. Mindenképpen sziklát szerettem volna mászni, hiszen az idei nagy terv, a Matterhorn előtt akartam további rutint szerezni. Igaz a Glocki a Stüdlgraton már sikerült, illetve a Matterhorn a Hörnligraton félig (a 4000 m lévő Solvay hüttéig) megvolt, de itt tapasztalt elölmászó társsal kötélbiztosításban haladtunk. Ezek maximum 3-as nehézségű (UIAA szerint, ahol I a legkönnyebb, XII a legnehezebb) utak, ezért II-III-as nehézségű utak után kutattam most is. A Raxon már többször ferrátáztam a keleti Höllental (Teufelbadstubensteig, AV steig), és a déli Preinerwand (Bismarcksteig, Haidsteig, Preinerwandsteig) felől. Ezek is igen látványos, szép utak, de most a nyugati, Schneealpe felőli oldalon keresgéltem, eddig még ez a rész teljesen kimaradt. Nem bántam meg a választást, ez az oldal is vad mészkőcsipkékkel, meredek leszakadásokkal, kőfolyásokkal szabdalt, a horizonton filigrán vörösfenyőkkel.

Igaz, ezen oldal szálláshelyekben nem bővelkedik, de Altenberg an der Rax településen az Altenberghof gasthaust csak ajánlani tudom reggelivel az árban, rugalmas felszolgálással (már reggel 6-kor lehetett reggelizni!). Latolgattam hogyan készüljek, mivel egyedül vagyok, nincs ki biztosítson, ha elakadok a falon, hogy jövök le. Ezért egy kötelet, beülőt, pruszik zsinórt, ereszkedő lapkát és két hevedert karabinerekkel vittem magammal, mert ha feladom, legalább vissza tudjak ereszkedni, ha találok standot. Ez persze plusz 3 kg súly cipelését jelentette, de fő a biztonság. Emellett 3 liter víz és kevéske elemózsia összesen 7 kg terhet jelentettek. Vettem egy olcsó akciókamerát (Akaso Brave 7), azt is le akartam tesztelni, még otthon a sisakra applikáltam, összehangoltam távirányítójával. Kíváncsi voltam 30 000 ft-ért mit nyújt a legmenőbb 200 000 ft feletti versenytársakkal szemben, csak a márkanév miatt sokallottam a 200 k különbséget. Ráadásul gyárilag pót akksit is adtak töltővel, rengetek tartozékkal. De lássuk a túrát.

Kilátás a főutcáról a Schneealpe irányába

A falut átszelő Altenberger patak

A falu után északra, a fő utat követve kb. 3,5 km-re egy becsületkasszás (2 eu/autó/nap) kijelölt parkoló (Parkplatz Nasskamm) van 1000 m magasságban, ami normál személyautóval járható murvás kavicsos erdei úton megközelíthető. Max 6-7 autónak elegendő parkolóhelyet saccoltam, de annyira elhagyatott ez az oldal, hogy nem kell dugótól tartani.

Innen tovább északra a Nasskamm/Gamseck irányában hol erdei úton, hol gyalogösvényen a 422-es jelzésű túraúton jött a Kleine Nass nyereg, ahol a Gamseck felé a 801-es úton folytattam.

A Zimmermann v. Gamsecker hütte

Elhaladtam a bájos, körülkerített, zárva lévő Zimmermann hütte mellett, legalább kettő jelölt iható forrás mellett, végül jött a kb. 1500 méteren lévő Gupfsattel nyereg (kis szóismétléssel:nyereg nyereg).

A Gupf nyereg

Itt túratábla 3 irányt jelez: 1. amerről jöttem; 2. a Zahmes Gamseck ferrátát, amit lejövetelre választottam; és 3. a Grabnergupf kicsiny csúcsát a fehér keresztjével (ha lesz erőm lejövetel után kiszaladok, megnézem). Na ez utóbbival szemben egy jelzetlen, de határozottan követhető csapás indul direkt a sziklafal irányába, ez a Wildes Gamseck.

A Bergsteigen.com oldalon max 2-es nehézségűnek jelzett út (https://www.bergsteigen.com/fileadmin/userdaten/import/topos/200_Topo_2d1f51a6-6130-4878-9976-afc064913bc7_gamseckw.gif).

Enyhe emelkedésű hegylábon haladt az ösvény a magassággal egyre satnyuló fákkal, jobb oldalon megjelentek a sziklák, de az ösvény továbbra is ezektől balra haladt. Gondoltam sportszerűségből felhágok a gerincre és a köveken egyensúlyozva megyek a beszállóig, de egy áthatolhatatlan sűrű törpefenyves miatt mégis visszaereszkedtem.

A Gamseckwand. Előtérben a törpefenyves. Kékkel az út hozzávetőlegesen

Kicsiny kőfolyáson gyorsan elértem a sziklafalat, nem volt egy km a táv a Gupfsatteltől a beszállóig. A sziklákon jól kivehető piros csík mutatta az irányt: felfelé. Itt sisakot húztam, felszereltem a kamerát, távirányítóba bújtam. Egy teremtett lelket nem láttam, végül is munkanap volt, de azért tartottam attól, hogy ez egy elhanyagolt, elhagyatott útvonal, alig kivehető jelzésekkel, majd jól el fogok tévedni, rossz kuloárban/hasadékban egy kimászhatatlan vak szakaszban. Másrészt viszont örültem, hogy egyedül vagyok, közönség nélkül mégis más bénázni. Izzadt tenyeremet szárazra töröltem, és a következő jelzést is észlelve megragadtam a sziklát. Nagyon adta magát az út. Végig jól felfestett, a kulcshelyeken megfelelően elhelyezett, irányt is mutató piros csíkok nem engedték, hogy eltévedjek akármilyen tehetségem is van hozzá. Ráadásul a nitteket, ereszkedő füleket pirossal körbefestették.

Pillanatkép középtájon. A bal alsó sarokban egy körbefestett nitt

Közben kilátás a Kahlmauerre (a Rax nyugati fala)

Mindjárt egy sziklapúp mögé harántolás után rövid, de élvezetes kezes-lábas felszökések következtek, még a szám sarkán a nyelvem is kibújt örömében. Keskeny párkányokon újabb séta, majd újabb kezes-lábas mászások váltogatták egymást. Az útvonal a terepadottságokat követve annyira etette magát, hogy sajnos egy órán belül elfogyasztottam a kb. 350 m sziklafalat.

Még a Gamseck csúszkeresztje előtt egy hasadékban fémládikában csúcskönyv szignózás, még fentebb, már a füves Rax platón még egy fakereszt biztosít róla, hogy tényleg az 1857 méteren lévő Gamsecken állok, ami igazából a Rax fennsík nyugati púpja.

A Gamseck "csúcskereszt" a plató szélén

Eufórikus hangulatban egy kis tehénitató tavacska mellett déli irányban elballagva a Zahmes Gamseck nevű könnyű, A-s nehézségű ferratan visszaereszkedtem a Gupfsattel nyeregbe, majd a fél órányira írt 1553 m magas Grabnergupf csúcskeresztjét és csúcskönyvét is meglátogattam. De az idő csak nem telt. Nem akartam a nap hátralévő részét egymagamban a szálláshelyen mobilozva tölteni, és 14 órakor még bevállaltam a másnapra tervezett Zerbenriegelsteig 1-2 nehézségű útját is. Ezt egy másik beszámolóban fogom bemutatni.

Néhány kép a lementről (Gamsecksteig):

A kamera jól szerepelt, az egész túrát egy akksival sikerült letolni, igaz, max. kb. 1 perces 1440 k videókat rögzítettem csak, 1 perces képernyővédőt és 5 perces kikapcsolási időt állítottam be, a képeket pedig telefonnal készítettem. A távirányító is jól végezte dolgát. Erről később egy újabb blogban beszámolok, annyira elégedett voltam vele.

Tippek:

* Biztonságos, jól felfestett, inkább I-es nehézségű útnak gondolom utólag, segédeszközre pedig egyáltalán nem is volt szükség, mégis élvezetes, jól vezetett túraélményt ad. Ráadásul a Rax sziklatornyai között határozottan magashegyi élménye van az embernek, pedig csak 1857 m a teteje. Persze nem a méret a lényeg.

* Víz utoljára a Zimmermann hütte mellett vételezhető, vagy a fennsíkon a kiszállótól legközelebb a 2,5 km-re lévő Karl-Ludwig Hausban.

* Tudom, össze sem hasonlítható a ferrata a sziklamászással, de mégis, ha a vasalt utak betűjelzéseivel (ahol A a legkönnyebb, E v. F a legnehezebb) szeretném illetni a nehézségét, akkor erőkifejtés szempontjából olyan C-re saccolnám.

Hivatalosan C-s besorolású vasalt út (kapaszkodást segítő drótokkal biztosított), ami a Vordernberger Mauerre visz fel annak keleti lábán, de véleményem szerint inkább csak B nehézségű. Csak az út első harmadában vannak vasak, de pont ott egy-két helyen van nagyobb kitettség, igazából a csúcsra vezető út kb. első harmada a tényleges ferrata, a többi lényegében gyalogtúra.

Kék körben a ferrata

A ferrata topoja a bergsteigen oldalról

A ferrata vázlatosan a Hochschwab (Vordernberg) felől nézve

Az útvonal délről, Hafning felől

Két irányból érdemes megközelíteni: Vordernberg felől (P1), a település déli részén, a vasúti aluljáró szűk kapuja után, szinte már vége a településnek van néhány ház. Az út jobb oldalán van egy kiépített ingyenes parkoló a 47.4804606N, 14.9885961E koordinátákon, max. 8-10 autó befogadására képes. Innen gyalog tovább az út szélén, jobbra átkelünk egy fahídon és balra az erdei út végül a 88-as számú túraútvonalra visz, ami betorkollik a 689-es számú útba, ez végül a ferrata-hoz visz.

Másik lehetőség a hegyláb túloldaláról támadni. Ehhez Vordernbergtől délre lévő Trofaiach/Hafning városában mindjárt jobbra az első útra lekanyarodva a főút felüljárója alá jutunk, és Hirn-Alm falatozót megcélozva szintén ingyenes parkoló van (P2). Ezzel persze szinte semmit nem nyerünk. Túratársammal az előző vordernbergi verziót választottuk, innen látványosabb a városka fölé magasodó mészkőgerinc, ahol a steig halad.

Kb. 800 méterről indulunk, első állomás a 47.4709050N, 14.9786353E koordinátákon a Barbarakreuz 1050 m magasságban, egy pihenő még az erdőben és több turistaút találkozási pontja. Innen tovább a gerinc közelében haladunk, a fák lassan elfogynak, kevés törpefenyő után jön a sziklás rész. Ez a legélvezetesebb rész.

A beszálló

Persze itt sincs végig vasalás, csak a legkényesebb részeken, de határozottan gerinctúra élménye van az embernek. Minkét oldalon meredek leszakadások, néhol a völgyből feláramló széllökések meg-meg taszítják az embert.

Eleinte keskeny párkányon haladunk

Közben balra végig a Reichenstein uralja a horizontot, jobbra közvetlenül a völgy másik oldalán a Hochschwab szelídebb délnyugati zöld lankái kísérnek, ez az oldal szinte dombságnak hat, de azért szeretném, ha Magyarországon lennének ilyen „dombok”. Persze e gerinc mögött távolabb a Hochturm szikláival hívogat a Hochschwab.

A Fahnenköpfl balkonja és az odavezető gerinc, széllökésekkor nem árt négylábra ereszkedni

Az első meredekebb felszökéssel és egy rövid keskeny gerincen elérjük a Fahnenköpfl 1648 méteren lévő csúcskeresztjét, ami igazából olyan, mint egy zászlócska, vagy szélkakas.

Egy pihenő pad is fogad a kereszt alatt, de határozottan csúcsélménye van az embernek, hely nem sok van, szédületes a látvány és a kitettség. Egy postaláda szerű dobozkában egy emlékkönyv is helyet kapott a kereszt mellett.

Az út nem mindig a matematikai gerincen halad, itt beereszkedik a bal oldalra

Itt rövid gerinctúra a jutalmunk

Most át a jobb oldalra a Vordernberger Mauer előtt

Az utolsó kaptató, itt nem árt bekötözködni

Néhány újabb meredek felszökéssel a Vordernberg Mauer 1753 m magas keresztje és a panoráma fogad. Ez előtt az egyik púpon egy anonim emlékkeresztet is behúzhatunk, de ki is kerülhető mindkettő, az első a jobb, a Mauer pedig a bal oldalán. Innen vagy visszafordulunk, vagy tovább megyünk a Reichenstein irányába. Tovább haladva egyre inkább füves hegyhát jellegű a táj, de még mindig gerinctúra, ismét egy kissé a bal oldalra beereszkedve vezet az útvonal.

A szél időnként térdre kényszerít

Majd jön a szinte füves dombtetőnek ható 1969 m magas Vordernberger Zinken jelzetlen púpja. A Reichenstein egyre jobban dominálja a tájat, szinte karnyújtásnyira, de még jócskán menni kell.

A ferrata után szelíd, de annál látványosabb a terep, a bal oldali magasabb kúp a Reichenstein

A következő púpra már nem visz fel az út, a Grüblzinken bal oldala alatt vezet ki az ösvény a Rottörl nyeregbe, a Reichenstein alá. De innen még át kell harántolni a Reichenstein északi fala alatt annak nyugati túloldalára. Ez a rész különösen csodálatos.

A Reichenstein északi fala alatt

Majd a 689-es út betorkollik a 605a jelű ösvénybe, ami elég meredek, de a nehezebb szakaszokon létra segíti a haladást. Majd átérve a nyugati oldalara, választhatunk: közvetlenül balra felszerpentinezünk a csúcsra, kihagyva a hüttét, vagy valamivel hosszabb, de a Reichensteinhütte érintésével egy látványos, rövid kitett gerincen közelítjük meg a csúcskeresztet.

Az előzőt választottuk, majd visszafelé érintettük a hüttét, ahol frissítő leves elfogyasztása után a 605-ös utat követve visszaérkeztünk Vordernbergbe, közben erről az útról megcsodálhatjuk az Erzberg bánya piramisát.

Nem a legvadabb, nem a legmagasabb, de az Eisenerz környéki táj szépsége megér néhány kirándulást. Eddig mindig csak átsuhantam rajta, de a Kaiserschild ferrátázás után még bőven maradt idő, így időt szakítottam a nézelődésre. Nem bántam meg. Az elöregedőben, kihalóban lévő alig 4000 lelkes bányászvároska a Hochschwab és az Eisenerzi Alpok közé ékelődött. Patakja az Erzbach magyar szemnek hömpölygő vad folyam, az Enns folyón keresztül végül a Dunát táplálja. Eisenerz települést először 1230-ban említik egy oklevélben Aerze néven, 1293-ban pedig mint "inner Eisenärz". A település életét a kezdetektől fogva az Erzberg vasércének bányászata határozta meg, amelynek jogán a szomszédos Vordernberggel osztozott. 

A város feletti sétányról feltűnik a háttérben a Prabilch hágóról leereszkedő út viaduktja, mögötte felhőben a Polster

Felső-Stájerországban (Obersteiermark) járunk, azaz a tartomány északi részén. Stájerország (v. Steiermark, Styria) délen Szlovéniával határos, Magyarországtól Burgenland választja el. Első bizonyítható lakói a kelták voltak, majd jöttek a rómaiak, majd a barbároknak csúfolt népek (vizigótok, hunok, avarok, longobardok). Ezután szláv népcsoportok telepedtek meg itt, akiket a bajorok követtek. Nekik a honfoglalásunk környékén a magyarokkal gyűlt meg a bajuk, rövid ideig magyar fennhatóság alatt is állt a terület, illetve itt húzódott a gyepű. Helyi dinasztiák és a tatárjárás után, még a Habsburgok előtt, néhány évre ismét magyar koronabirtok lett, IV.Béla fia, István került az élére, de a stájer urak nem kedvelték meg Istvánt, cseh segítséggel száműzték. Nem ennek köszönhetően, de relatíve sok magyar lakja a környéket.

Megközelítés: a gúgli által felajánlott soproni átkeléssel S4 + S6 autópályákon Leobenig, majd Trofaiach városban északra tartva Vordernberg település után a Prabilch hágót leküzdve Budapesttől kb. 4 óra autókázással érkezünk meg. 

A legszembetűnőbb építészeti látványosságok az Erzberg bánya és a Szent Oszvald plébániatemplom. A templom ingyen látogatható, még magyar nyelvű feliratok is segítik a tájékozódást a történelmi látnivaló látogatásakor.

A templomhoz vezető lépcsősor kapujában

A VII. században élő Szent Oszvald angol király volt, a kereszténység terjesztésén fáradozva vértanúhalált halt. A templom építését 1279-ben kezdték meg, eredetileg román stílusban, majd 1470-ben kezdődött gótikus átépítése. 1529-ben a törökök ellen menedékvárrá építették, de a törökök távol maradtak. A templom azonban mégis mentsvárként szolgált, amikor az ellenreformáció során a lakosok itt kerestek menedéket a seckaui püspök elől.

A város kihalt, a bányászat gépesítésével úgy gondolom egyre kevesebb kézi munkaerőre van szükség, a lakossága nyílván elöregedő. A fényképek péntek délután készültek, nincs tömeg, de a középkori hangulatot árasztó óváros a sikátorszerű szűk utcákkal így csak még autentikusabbak voltak. Szinte hallani véltem az ökrösszekerek fakerekének kerepelését a macskaköveken, a kovácsmesterek ütemes kalapácsolását.

A régi városháza, ma helytörténeti múzeumként funkcionál, háttérben a Pfaffenstein magasodik

Az erődtemplomhoz vezető lépcsősor

A másik szembetűnő emberi alkotás az Erzberg, a bánya aztán tényleg vonzza a tekintetet. Közép-Európa legnagyobb külszíni vasércbányája. Akkora seb a tájon, hogy ha nem a Lajtától nyugatra lenne, már rég barbárságnak titulálnák és egész kampány épülne ellene a zöldek, és mellette a munkahelyek miatt. Maga a bányahegy eredetileg 1534 m magas volt, mára csak 1465 m.

Egykor a bányászatnak köszönhetően itt több, mint 13 ezren laktak, de az iparválság Eisenerzet sem hagyta érintetlenül. Nekünk is ismerős ez a történet, de hagyjuk a politikát. A vasércbányászat egyébként kb. 1200 óta folyik itt. A bánya piramisszerű kolosszus az óriási dömperek szerpentinjeinek köszönhetően, lentebb toxikus, zöldes-kék bányatavak színezik a holdbéli tájat.

A piramislépcsők emeletesház magasságúak. Egyszer volt szerencsém túra közben berezelni az egyik robbantásnak köszönhetően. Nem mindennapi dolog – szerencsére - látni és hallani, ahogy több tonna kőzet omlik le a hegyről. A robbantást megelőző sziréna hangjával együtt apokaliptikus volt.

A bánya az Eisenerzi klettersteigről

A KFJ ferrataról fotózva, előtérben a Leopoldsteinersee

A Hochblaserről

A bánya egyébként előzetes bejelentkezéssel látogatható, az óriás dömpereken a hegy gyomrába is betekinthetünk, illetve plusz pénzért még a robbantások díszvendégei is lehetünk. Egyébként nem csak látogatókat fogad, hanem gyakran zajlanak itt filmforgatások, sportrendezvények.

Az Eisenerzi Alpok Stájerország északi részén található a névadó Eisenerz várostól délre, Liezentől keletre, Trofaiach és Leoben városoktól nyugatra. Az Alacsony-Tauerntől délen a Murába ömlő Liesing, keleten a Hochschwabtól az Erzbach, északon az Ennstali-Alpoktól a Johnsbach és a Stubbach patakok völgye határolja. Legmagasabb pontja a 2214 m magas Gösseck, Trofaiach város mellett emelkedik. Sikerült március végén meglátogatnom, még téli körülmények között.

Trofaiach várostól nyugatra, Schardorf falu után a 47.4275197N, 14.9440372E koordinátán, kb. 900 m magasságban egy helyi gazda által üzemeltetett kis parkolóban hagytam az autót. Itt becsületkasszás parkolási díj van, 1 eu/nap/szgk.

Kék körben a parkoló

Innen a 693. számú könnyű, jól jelzett túristautat követjük egy ideig a Bechelbach partján.  Az erdőhatár után már a jobb oldali Geierkogel és a bal oldali Grieskogel közti völgy aljában emelkedünk, leküzdve néhány nem nehéz gleccserküszöböt.

A Geierkogel lába jobb oldalon

Ez pedig a Grieskogel hegyláb egy kiemelkedő pontja a bal oldalon. Mögötte halad a Jagasteig

A völgy legmélyebb pontján halad az ösvény

Se télen, se nyáron nem nagy kihívás, 6 km-en emelkedünk 1300 métert. Még segédeszközökre (hótalp, hágóvas, jégcsákány) se volt szükség, bár a hó nem volt fagyott, könnyű volt a lépéseket taposni. Szerintem sokkal szebb nyáron ez a mászás. Végül a 693. számú túristaösvény egy nyeregben egyesül a 690. számú úttal, ami jobbra felvisz a csúcskereszthez.

A Grieskogel hegyláb kb. 50 méteres letörése

Ott fenn a nyereg

A csúcsról szép kilátás nyílik északra az Eisenerzi Alpok központi részére, és délre-délnyugatra az Alacsony Taurn keleti részére, a Seckaui-Alpokra.

A Seckaui-Alpok

A Gösseck csúcskereszt

Háttérben az Eisenerzi hegyek

Vissza a 690-es ösvényen mentem elhaladva a Grieskogel alatt, leereszkedve a Kahlwandspitze jelzetlen csúcsára, majd innen a Grieskogel alatti másik völgyben le Mitteralm (egy kaszáló v. legelő lehet) felé a változatosság kedvéért. Csak eddigre annyira meleg lett, annyira felolvadt a hó, hogy térdig gázoltam a nedves hóban.

A Kahlwandspitze-n. Kb. 1000 m a szintkülönbség a Liesing völgye felé

Tavasz és a tél

Végül a Mitteralm mellett elfogyott a hó. Itt egy jópofa kis szépen rendben tartott tanya állt, ami zárva volt. Végül a Jagasteig-nek nevezett ösvényen vissza a 693. számú útra és az autóhoz. Összesen 13 km. 1300 szint.

 Tippek:

*könnyű, rövid, félnapos túra, a terep jól járható

*hóviszonyoktól függően még télen is egyszerű túraterep

Kora tavasz a Szárkő hegységben

A Szárkő (románul Muntii Tarcu v. Tarcului) a Déli-Kárpátok legnyugatibb tagja, a Temes folyó nyugaton, északon a Bisztra, délkeleten-keleten a Sebes (Raul Mare) és az abba torkolló Sík (Sesz) patak, valamint a Hideg (Raul Rece) völgye határolja. Délen a Csernai-havasok, délkeleten a valamivel magasabb Godján, keleten a Retyezát hegységekkel érintkezik, illetve azokban folytatódik. A Szárkő inkább legeltetésre alkalmas gyephavas jellegű, központi részén a 2000 méter feletti régióban egykori gleccserek nyomait őrzik a lépcsőzetes gleccserkatlanok, tompa, füves hegytetők, csak helyenként vannak sziklás részei (főként a Caleanu környékén). A főgerinc egyben vízválasztó a Temes (Szerbiában, Pancsova városánál ömlik közvetlenül a Dunába) és a Maros között. Alföldi szemnek mindenesetre üdítő Alpesi látvány, különösen télen. Területén 3 nagyobb víztározó és néhány szezonális tengerszem található.

Délkelet-Magyarországról a legközelebbi magashegység a Szárkő és a Retyezát Romániában. A battonyai nonstop határátkelőtől 2,5 óra autókázás (ennek kb. fele autópálya, a Rovigneta-t bármelyik benzinkúton megvásárolhatjuk kb. 15 leu/10nap áron) után a Caransebest elkerülő főútról tábla jelzi az irányt: Muntele Mic (v. Kis-Havas) síközpontjáig elfogadható itt-ott kátyús aszfalt vezet fel 1550 m magasságig. Jóval korábban, a szerpentinek közepe táján az egyik hajtűkanyarban jobbra található a Jigorea-nyereg 1200 m magasan (koordinátái 45.3365031 és 22.4843414), ahonnan gyalogtúránkat kezdtük, illetve előző éjszakánkat sátrainkban töltöttük. Kijelölt parkoló nincs, de széles lapos-füves gerincen több terepjáróval is járható út vezet fel a Cuntu meteorológiai állomásig, bőven van helye az autóknak. Téli látogatáskor érdemes hólapátot tartani az autóban, mert csak az aszfalt van takarítva, különben a könnyen összegyűlő 1-2 méteres hóban lehetetlen parkolni. Innen kezdtük túránkat, a piros sáv jelzést követve. Óriás lucfenyvesben lépkedtünk a hajnali órákban, lenn már zöldül a táj, fentről a még havas gerincek amfiteátrumszerűen néztek le ránk.

A fák között még szélcsend honolt, nem úgy, mint fentebb. Több párhuzamos erdei út halad, mindegy melyiket választjuk, mind ugyanoda vezet. Elértük az 1500 m körüli Cuntu meteorológiai állomást, melynek lábainál egy tengerszem, sátorozóhely, kiváló forrásvíz és egy félénk pásztorkutya található. A tóparton fapadok várják a fáradt turistákat.

Itt saját készletből megreggeliztünk és folytattuk az egyelőre hómentes túránkat. Feljebb haladva megjelentek a hófoltok, és a Szárkőre szinte nonstop jellemző erős széllökések. Nem is érdemes a szél miatt előrejelzést bogarászni, mert itt mindig viharos széllel találkoztam, érdemes úgy készülni. Úgy is lett. Előkerültek a kesztyűk, sapkák, kabátok. A névadó Szárkő 2190 m magas csúcsáig és az itt lévő impozáns másik meteorológiai állomásig - a havat leszámítva - lényeges tájelem nem igazán akadt.

Azért a szomszédos Godján és Retyezát csúcsai pár fényképet kívántak. A mindössze kb. fél-1 m hó a szélnek jobban kitett nyergekben jegesebb volt, de hágóvas és hótalp nélkül simán vettük az akadályt e kései tavaszi időszakban.

A fenti állomáson két Husky fogadott, szerintem ők lehettek a meteorológusok, de nem álltunk meg, a ház mögött néhány száz méterre az útvonalon található kitáblázott Szárkő csúcson csak egy fotót lőttünk, pont felhő ült rá a csúcsrégióra.

A tervezett körtúránkat a hegység legmagasabb pontja, a 2196 m magas Caleanu felé folytattuk, a jelöletlen és jellegtelen Bodea-csúcs után már a piros kereszt jelzésen.

Na számomra innen lett élvezetesebb a túra: a felhők felszálltak, néhány hópárkány az itt-ott sziklásabb részeken egészen magashegyi hangulatot teremtett.

A Caleanu szintén jelzett, kitáblázott csúcs, mellette hótarajos sziklapárkány, kuloár, aminek bal szélén egész kellemes ereszkedéssel a jelzetlen Brustura csúcsra értünk. Így összesen 4 púpocskát sikerült kimászni, indulva 1200 méterről, a legmagasabb 2196 m magasságig sikerült több mint 1600 m szintet összeszedni.

A Brustururól lefelé már jelzéseket sem találtunk a törpefenyők útvesztőjében, de közvetlenül az élen haladva gyorsan lejutottunk a tavaszba.

Egy széles füves platón az illegális, bontásra ítélt, de pazar minőségű és állapotú, igényes, nyugati hüttékre emlékeztető Cabana Dunca mellett rövid pihenő után egy 1 km-es kitérővel köves erdei úton még megszemléztem az Oltenei vízesést, de ez kihagyható.

Végül a sárga sáv jelzésen zártuk a körtúrát: valamivel több mint 26 km-t, két évszakot, több mint 1600 m szintet hoztunk össze.

Tippek:

*első magashegyi túrának ideális, a lavinaveszély a kijelölt utakon és a gerincen haladva minimális

*télen a legkönnyebb terep a hótalpak, hágóvasak kipróbálására

*mindkét meteorológiai állomáson állandóan van személyzet, ahol élelem is beszerezhető, illetve szállást is találunk

*a szél az kegyetlen, borotvál, ennek megfelelő öltözettel készüljünk

Karcmar-folyosó (Krcmárov-zláb) 

A Magas-Tátra leghosszabb kuloárja (francia szó, a hegymászók nyelvezetében szikla vagy hófolyosót jelent), a Gerlachfalvi-csúcs alatt található, mely a Felkai (Velická dolina) völgy felé szakad le. Kb. 40-50 fokos dőlésszögű rézsútos lejtő, felső vége a hasonnevű Karcmar-csorba. Kb. 800 m hosszú, ezalatt 500 méter szintkülönbséget hidal át.

Ezt a képet egy korábbi túrán, idén februárban készítettem

Névadója egy erre tevékenykedő XIX. századi orvvadász, akinek foglalkozása kocsmáros volt, és hivatása után kapta nevét a kuloár (forrás: magas-tatra.info). 10 éves turistáskodásom utolsó 2 évében kerültem hegymászók társaságába, tőlük egyre többször hallottam már, hogy télen kimászása kellemes kaland. E csodás áprilisi első hétvégére Attila barátom – aki megismertetett a hegymászással, és akinek első komolyabb hegymászóélményeimet is köszönhetem – beszervezett egy prominens hegymászótársaságba, akikkel tervbe volt a kuloár mászása. Közülük kiemelném Bácskai Gusztávot, kinek könyvét mind a mai napig bibliaként forgatom, ha a Fogarasokba tervezek túrázást, illetve Guszti idén februárban másodmagával a magyarok közül elsőként mászta meg téli körülmények között a grúz Kazbek délkeleti falát (tehát nem a normál úton!). És ő az, aki a Trianon után szétrobbantott Gerlachfalvi-csúcs emlékkő darabjai után kutatott és rá is akadt. Így külön megtiszteltetés volt, hogy részese lehetek a csapatnak és a kalandnak. Előző este Guszti felkészített bennünket egy esetleges lavinabalesetre, szonda, hólapát, jeladó kiosztása és néhány gyakorlat után izgatottan hunytam le szemem. Meglepően jól aludtam. Reggel 3:45-kor kipattantunk az ágyikó melegéből, öltözés, reggeli, majd a kb. fél órára lévő, 1000 m magasságban fekvő Tátraszéplak (Tatranská Polianka) feletti parkolóból neki indultunk a kirándulásnak. A parkoló (gps: 49.12579 és 20.18449) szezonon kívül ingyenes, de emlékeim szerint nyáron néhány euróért parkolhatunk az ekkor őrzött placcon.

A zöld jelzést követve első állomás a Sziléziai-ház volt (Sliezky Dom). Ha a kedves vendég itt száll meg, akkor a hotel saját taxija 5 eu/fő ellenében az 1660 méteren fekvő házig fuvaroz, megspórolva a kb. 6 km-es utat. A háznál felszerelkeztünk és folytattuk utunkat a Lengyel-nyereg felé tartó turistaúton. A hóhatár kb. 1500 méteren lehetett, de a háznál már mutatkoztak a tavasz jelei: körvonalazódott a ház melletti Felkai-tó és az azt tápláló vízesés is félig kiszabadult már a hó fogságából. Az időjárást már két-három nappal előtte figyeltük, egészen az indulás napjáig jó időt jósolt, de azután a mászás napjára gyakorlatilag egész napos esőt jósolt, a csúcsra viharos, 40-50 km/h-s széllel. Az ég egyelőre felhős volt, esőnek semmi jele, de az intenzív olvadás így is nehezen járhatóvá, süppedős kásává varázsolta a hótömeget.

Itt még teljes a csapat. Felszerelkezünk.

A viszonyok tekintetében az utolsó utáni alkalmat választottuk, de egyszer csak az 1950 méteren fekvő Felkai-Hosszú tó (Dlhé Pleso velické) mellett találtuk magunkat, innen jól látható volt a kuloár lavinákkal borított törmelékkúpja, ami évről évre beszűkíti a völgyet. Itt Mátyás jelezte, hogy már reggel óta nem érzi jól magát, visszafordul, így hármasban vágtunk neki, direkt a törmelékkúpon közelítettük a bejáratot.

A törmelékkúpon közelítünk

Ráfordulva a folyosóra úgy ítéltük vállalható, hiszen a lefolyt lavinák kellően tömörítették a havat, jól taposható volt a terep. Összekötözködtünk, a leggyengébb láncszemet középre kötöttük, és előttem Gusztival, mögöttem Attilával megkezdtük a menetelést.

Guszti méricskéli a sziklabetétet. Lapjával talán én is elférek.

Végig Guszti rugdosta lépéseket, így is nehezen tudtuk tartani vele a tempót. Aki a Kaukázusokban edzett annak persze könnyű...Elértük az alsó harmadban lévő sziklabetétet, de akkora lavinahótömeg volt, hogy egyszerűen csak átsétáltunk rajta. Pedig Guszti – aki nyáron is kimászta - elmondása szerint ez kb. 40 m magas! E betét után valamivel meredekebbé, és persze a magassággal párhuzamosan keményebbé vált a hólejtő, de ez utóbbi csak az előnyünkre vált.

Attila a hátvéd

Végül egy szuszra kimásztunk a 2550 méteren lévő csorbába, ahol kellemetlen meglepetésként észleltük, a hó még rosszabb, mint lent a völgyben, térdig süppedős nedves, alig járható a terep. Guszti a visszaereszkedést preferálta, míg Attila a csúcsot is szerette volna, végül a matematikai gerinc mentén neki indultunk a csúcsnak, de a hó továbbra is hasonló kellemetlen volt.

A csorbában. Csorbaleves nem volt.

Legalább a nap kisütött egy időre, és egy kis panorámában is volt részünk. Itt Attila az élre állt és több púpot kimászva fel-le fűrészeltünk a jeges, de közben olvadó kásás havas gerincen, itt még kötélereszkedésünk nem volt. Jött a 2601 m magas Kis-Gerlachfalvi-csúcs (Kotlovy stít), ahonnan már látszott a főcsúcs keresztje. Innen annyira lassan haladtunk, hogy végül kénytelenek voltunk elengedni a csúcsot. A 2642 méter magas Középső-Gerlachfalvi-csúcsot (Gerlachovská veza) már ki se másztuk, előtte 2620 m körül nekiálltunk ereszkedni. Jól tettük, itt már át kellett szerelkezni ereszkedésbe, és mivel hárman voltunk egy kötélre, ez jelentősen lassította a haladásunkat. Ráadásul a beígért eső megérkezett csendes, alattomos áztató formában, de legalább szél nem kísérte. Örültünk tapasztalt vezetőnknek, minden ereszkedő standot Guszti biztosított. Elértük a Batizfalvi főszakadékot, majd a próbát a kapcsokkal, de a láncok még hó alatt voltak. Én javarészt arccal a vasút felé tolattam két jégcsákánnyal kalapálva, míg a többiek nyugodtan lesétáltak, Guszti még hegymászó nótákat is eleresztett közben, míg én az életemért küzdöttem. Ezt (is) még gyakorolnom kell (nem a nótákat!).

A Batizfalvi próba.

Azután a Batizfalvi tónál már levettük a kötelet, vasakat és visszasétáltunk a rövidítő sárga jelzésen a parkolóhoz, közben az eső egyre jobban rákezdett.

Singing inda rain

Közben a szemközti Koncista felől óriási robajjal több lavina is lerobogott. Ez így volt jó, így volt megírva. A kuloár felengedett, a csúcs dölyfösködött: „Az a középső az nem tetszik nekem, nem készült, leülni, egyes!” Így UV lesz valamikor a nyáron, ha kell soloban. Összesen 21,5 km távot és kb. 1600 m szintet tettünk meg 12 óra alatt.

A tó kezd kiolvadni. Itt már én is.

Tippek, vélemények:

Számomra ez nehezebb, mint a Glockner, még a Stüdlgraton is, persze az végig nittelt. Igaz most téli körülményeink voltak.

Pótkesztyű feltétlenül legyen télen.

Nem véletlen, hogy ide turisták nem járhatnak, csak vezetővel.

Hegymászóknak is kötelező az érvényes Hegymászóigazolvány, egyesületi tagság, biztosítás és a helyi HZS applikációban regisztrálni kell a mászást.

2024.03.15-én pénteken este a romániai Rausor nevű üdülő vagy síközpontban találkoztunk Isi barátommal, és haverjával Benedekkel. Mindketten „harcedzett” gyakorlott hegymászók/túrázók sok-sok kilométerrel a lábukban. Rausorba tűrhető aszfaltút vezet fel a Hátszegi-medence felől.

Az út a Colt várrom és a szemközti kolostor között sunnyog fel csendesen, az itt csordogáló Rausor patak csobogása pedig elfedi az itt közlekedők zaját.

A Colt kolostor a szemközti várból fotózva

A patak végül a Strei segítségével a Marost termékenyíti. Korábbi kirándulásom alkalmával volt szerencsém mind a romot, mind a kolostort körbejárni, egy levezető túrát mindenképp megér.

Retyezát uralja a horizontot. A várból fotózva.

Az üdülőtelep túlsó végébe csak kavicsos-murvás út vezet, de személyautóval is teljesíthető. Na mi itt parkoltunk, ahol az ősfenyves és a túraútvonalak is kezdődnek, hivatalosan a közelben iható forrásvíz nincs. Erre készültünk is. Egy teremtett lélekkel nem találkoztunk. Tervünk az volt, hogy reggel hatkor megindulunk a piros sávon, a Stevia tengerszem katlanából annak bal szélén egy direkt kuloáron mászunk fel a Retyezát csúcsra, majd a piros háromszögön a Prelucele gerincen vissza. Begyütt. Isi transzportere hármunknak éppen elegendő apartmant biztosított, tűrhető éjszaka volt, reggelre 66-os body battery-vel keltem. Éjjel kettőkor egy zajos több fős társaság kezdte túráját, mi még visszaaludtunk. 6-kor egy darabig az ő nyomaikat követve haladtunk egyre feljebb az ősfenyvesben. Először a lucok átmérője, majd magassága is alábbhagyott, feljebb megjelentek a tekintélyes cirbolyafenyők is. Az erdőhatáron egy kis kitérővel megszemléltük az 1750 m magasságban lévő Kondor menedékházat, ahol egy kandallóbetét kéménnyel, baltákat, kb. 5 főnek kialakított fekhelyet matracokkal, és egy kis konyhát találtunk.

Ez egész évben nyitva áll, ingyenes szükségszállás, de utána olvasva egerekkel és pelékkel kell osztozkodni, ha itt szállsz meg. Ezután jött a nagyrészt még hótakaró alatti törpefenyves, ahol a hajnali csapat nyomait követve bolyongtunk el-eltévedve a hivatalos ösvénytől.

A törpefenyők tetején sétálva

De a Retyezát csúcs már uralta a horizontot, a Lolaia felől másodjára is felkelő nap melege újabb lendületet adott csapatunknak.

A második napfelkelte és az utat taposó Isi épp megpillantják egymást. Mehetünk.

A hajnali csapat nyomait elhagytuk, és jobbra a Stevia-katlant céloztuk meg toronyiránt, az ösvényt már nem is követtük. Közben egy csapatot láttunk leereszkedni a Lolaia nyereg felől, talán a hajnali társaság lehetett. Innen már magunknak törtük az utat, illetve Isi taposott végig elöl.

A Stevia katlan felé. XXI. századi szépia

A katlan aljában fölszerelkeztünk, és a Retyezát bal oldalán egy kb. 30 fokos, tágas kuloárban küzdöttünk le kb. 200-300 méter szintet.

A kuloárból visszafotózva vettük észre a középtájt kis pontnyi emberkét, akinek megtetszettek a nyomaink

A hó ideális volt, talán a teteje felé volt kissé firnes, ahol alaposabban kellett a lépéseket rugdosni és csákányozni.

Az alak egyre közeledik

És csak közeledik

Lassan kiérünk a katlanból

Felérve, a látvány csodálatos, pedig annyiszor láthattam már, de mindig tátva marad az ember szája. A Magas-Retyezát hófödte csúcsai, a porcukorral behintett hegylábak, a kellemesen csípős kristálytiszta levegőn áthatoló napsugarak cirógatása, közben az izmaim kellemesen zsibognak.

A Magas-Retyezát. A felhőben a szégyenlős Peleaga

A katlan peremén aztán felhágtunk a csúcsra, de most a csúcsplatót egy kb. 1,5-2 m magasságba tornyosuló hópiramis fedte, a csúcsjelző tábla teljesen hó alatt volt.

A csúcsrégiót hópiramis fedte

A Zsudele-csúcsa

A csúcson. Balról jobbra: a szájtáti én, Bendzsó, Isi

Az utánunk jövő srácnak is ínyére volt a Zsudele látvány

Lemenet a Bukura-nyereg felé. A jobb alsó sarokban egy útjelző karó mutatja az irányt.

Lemenet a Prelucele gerincen. Háttérben a Szárkő-Godján

Végül a túloldalon lefelé vettük az irányt, a Prelucele csúcs alatt harántoltunk, majd jött az erdő. Itt a fák alatt meredekebb a terep és az árnyék miatt fagyos-jeges lejtőkön többet voltunk fenéken, mint talpon. De végül leértünk. Összesen 12 km, 7,5 óra menetidővel.

2023.12.08. Kiruccanásom utolsó napjának reggelére friss hó már nem esett. Helyette derült égbolt, szikrázó napsütés és -16 C köszöntötte tettrekészségemet. De legalább szélcsend volt. A csontszáraz hidegben, összetapadó orral csak a jeget kellett levakarni az autóról. Start ugyanott, mint az előző nap, Bodenbauerben a Hochschwab múzeum mellett okosan már hótalpat is csatoltam. Már többen is sítalpakat csatolva túrasízéshez készülődtek, gondoltam ez lesz az én napom. Úgy is lett, annak ellenére, hogy megint jelzetlen túrautat választottam, de okulva az előző napokból jóval alacsonyabbra helyeztem a lécet: cél az 1582 m magas Pillsteiner Höhe. Ez tulajdonképpen egy erdőhatáron lévő gyephavas, a valamivel magasabb Messnerin keleti szomszédja. Bodenbauerből nyugati irányba, a Grüner See felé tartó úton indultam, majd követve a gps útvonalát kb. 1,5 km múlva letértem, balra kereszteztem a Joserbach patakot, és a túloldalán lévő erdei úton folytattam. Nézegetve a térképet egy rövidítést választottam, mert az erdei út jó nagy hurkával vissza szerpentinezett kelet felé, de kár volt! Olyan meredek kaptatóba futottam, hogy kettőt előre, egyet visszacsúszva lassan haladtam. Gyorsan kimelegedtem a -16 fok ellenére is, innen már csak póló + két pulóverben folytattam és maradtam végig.

Néhol - a lavinaismerettel ellentmondásban - meredek lejtőkön harántoltam, néha hópárkányoktól megterhelt gerinceken kaptattam.

Az út 90 %-ban lucfenyvesben tekergett, így néhány hóformációt is sikerült lencsevégre kapnom.

Néhol a telefon emberként, vagy arcként azonosított egy-egy hó alá temetett kisebb fenyőfát.

Egy-egy tisztáson a szemben lévő Hochschwab csúcsok látszottak.

Végül kiérve egy nevenincs nyeregbe, jobbra távolban a Messnerin került látótérbe, Balra haladtam tovább, szinte már csak szintben folytatva az utat, majd egy gyephavas jellegű, fenyőfákkal szegélyezett platóra érkeztem.

Az előző napi hóvihar keményre fújta a gerincen a havat, csak úgy kopogott a hótalpam.

A szemben lévő Hochschwab büszke vonulatai, csipkéi szemet-lelket gyönyörködtető látványt nyújtottak.

Ellenkező déli irányban, pedig a Gleinalpe és a Graz környéki hegyek szinte csak dombságként hatottak.

A filigrán kis csúcskeresztnél kis pihenőt tartottam, forró tea, csúcscsoki, írtam pár sort az emlékkönyvbe, majd ugyanezen az úton vissza túráztam. De míg felfelé az erdei út helyett rövidítettem, lefelé - mivel annyira időben voltam - az erdei út szerpentinjét választottam. Felfelé is ezt kellett volna.

Tippek:

*a szélcsend a nagyobb hideg ellenére is kellemesebb, mint akár a jóval melegebb, fagypont körüli hőmérsékleten az erős szél, amikor pár másodperc kesztyű nélkül gyorsan megmarja az ujjakat

*ennél a túránál érdemesebb az erdei utakat igénybe venni (már ahol van), télen nem mindig a rövidebb a jobb választás

*szélcsendben, napsütésben gyakori jelenség a hőinverzió, amikor a hegytetőkön melegebb van, mint lenn a völgyekben a tengerszintfeletti magasság ellenére, akár le is éghetünk a napon

2023.12.07. A második napon reggeli közben a szállásadóm közölte, igen nagy lesz a szél, ha lehet ne tervezzek nagy magasságokba túrázni. Megköszöntem, és az eredetileg eltervezett 1926 méter magas Zinken csúcshoz készültem. Na nehogy már! De gondolhattam volna, ő lakik itt, ráadásul kellően koros volt már ahhoz, hogy akár az ég színéből is következtetéseket vonjon le. Nyilván sejtette, csökönyös magyarral van dolga, mert csak egyszer figyelmeztetett. Teljes felszerelésben kiléptem a házból, és megdöbbentem: az éjjel lehullott kb. 30-40 cm hó amőbaként endocytálta az autómat. Épp emésztett, egyet-egyet böffentett is. Egy seprűvel elhessegettem, majd újabb értékes percek alatt a jeget is lekapartam szegény kis Suzukimról. Emiatt legalább fél óra késéssel kezdtem a napot, mert persze hogy a nagy munkálatok közben jött rám a szapora. Ne vihettem magammal potyautast, úgyhogy vissza a szobába. Ezután már gond nélkül elautóztam Bodenbauerbe, ahol a Hochschwabmuseum mellett parkoltam kb. 850 méter magasságban. Innen már csak alig 1100 méter a szintkülönbség. Mondjuk az feltűnhetett volna, hogy csak egyedül én parkolok és indulok túrázni, de azzal nyugtattam magam, hogy munkanap van. Csípős, erős 30-40 km/h szél lengedezett, jelentősen rontotta a kb. -4 C fokban a hőérzetet. De hát nem olyan "családbú" származom én, kaptam már nagyobb szelet is a Szárkő-hegységben. Igaz akkor is vissza kellett fordulnom, mert megállni nem tudtam a szélviharban. De a múlt mindig megszépül. Okos ember más kárából tanul. A hülye a sajátjából sem.

A parkolóban még kecsegtetett némi remény, hogy lesz értelme, a fenti képen valamelyik talán a Zinken

Itt három felé ágazó főútvonalak közül a középsőn indultam, az 1520 méteren lévő Hauslalm hütte felé, ami ráadásul nyitva tartott.

E tábla szerint a környező hütték fele nyitva, köztük a nekem útba eső Hauslalm is.

Magas öreg lucfenyvesben indultam, de az első kilométeren meg kellett állnom, hogy hótalpat csatoljak, mert már induláskor 60-70 cm volt a hó. Sebaj, készültem. Így jóval könnyebben folytattam. Áltattam magam, nem is olyan vészes a szél, pedig még a sűrű erdőben és völgyben is oda-oda tette magát egy-egy lökéssel.

1300 méteren el-elmaradoztak a fák, néhány eltévedést leszámítva eddig jól ment, a fákon a jelzések sokat segítettek. A fenti képen már kivehető, hogy a gerincen a látótávolság a szél erejével egyenesen arányos, ami már itt lenn az erdőt elhagyva is éreztette hatását. Végül elértem a Hauslalm hüttét, ami egy igen szeles nyeregben több épületből álló komplexum.

A ház körül már 40-50 km/h-s széllökések borzolták a kedélyemet, előkerült a símaszk, síszemüveg és a kézmelegítő párnácskák is, de -4 kötőjel -5 foknál nem lehetett hidegebb. Úgy tűnik Aiolosz király ajándékát valaki kiengedte a zsákból. A hüttébe nem mentem be, pedig kellemes meleg és ételek illata áramlott ki, nem mertem megkockáztatni, hogy átmelegedjek. Kilépve arcon csapott volna a klíma. Úgyhogy néhány korty forró tea után folytattam utam.

Innen karók jelezték az utat, de vagy senki nem járt még erre idén, vagy az őrült szél belepte a nyomokat, gyakorlatilag úttörő üzemmódban folytattam botorkálásomat. A hóvakság miatt néha azt sem tudtam felfelé, vagy lefelé lépkedek a síszemüveg ellenére. Nagyobb széllökések alatt hátat kellett fordítanom, mert az apró hó és jégkristályok tetoválni szerették volna az arcomat. A símaszk rájegesedett az orcámra, míg végül ezt a napot is elengedtem: az órám szerint 1740 m magasságban a hegyek összeszűkülve egy viharos nyeregbe vezettek bele. Élvezeti értéke: nulla. Egy szikla mögül ki-kibújva kétszer is próbát tettem, de ez nem embernek volt való.

Visszafelé szélárnyékban a nyomaim segítettek, de kitett helyeken ennyi idő alatt nagyrészt már betemette a hó.

Visszakeveredve a hüttéhez, legalább itt az 1520 méteren lévő kis csúcskeresztecskével csillapítottam bánatom. Az erdőhatárig a szél továbbra sem viccelt, sőt, így megint kihagytam a hüttét és visszaballagtam vesztesen az autómhoz. Azért egy-egy fotó lefelé menet is készült:

Tippek:

*érdemes hallgatni a helyi erők véleményére (bár, ha mégis sikerül a csúcs, akkor ennek ellenkezőjét írnám)

*szerencsés az elején hótalpra szerelni, még ha az elején a hómennyiség nem is kívánja, mert nagyon kellemetlen átfagyott kezekkel csatolgatni a hevedereket, különösen ekkora szélben

2023.12.05-09.Soha nem voltam a punnyadás híve. Egyszerűen még nem tartok ott, hogy a szoba melegében TV előtt zabálva töltsem a szabadidőmet. Ráérek még azzal. Közeledik az év vége, és miután szabadság nem maradhat benn, gondoltam megnézem, milyen is az igazi tél. Jóval közelebb lett volna Románia, de nem hiszek a medvék téli álmában, ezért egyedüli túrázóként inkább Ausztriát választottam. Bújtam a lavinajelentéseket, hóvastagság térképeket, így esett a választásom a stájerországi Hochschwab hegységre. "Csak" 1-es és 2-es fokozatú lavinaveszélyt prognosztizáltak, és már 1 méteres volt a hó. Még itthon megterveztem a túrákat, és maximum közepes nehézségű útvonalakat kerestem, a lehető legközelebbi (és legolcsóbb) szállást lefoglaltam. Megérkezésem napján a szálláshelyem, Etmissl szomszédságában lévő Thörl településen haladtam át, mikor a kereszteződésben egy várromra lettem figyelmes.

Leparkoltam, és döntöttem: Legyen tánc!. Ez a nap se teljen értelmetlenül. Térerő itt már nem igazán volt, de mobilnetre még éppen futotta: ez a Schachenstein kastély, amit a Google Maps nem is jelöl. Annál inkább úgy gondoltam felsétálok hozzá. Thörl település a Thörlbach partján fekszik, mely délre, tart, majd a közeli nagyváros Kapfenbergben torkollik a Mürz folyóba, és később a Murába (ami azután a magyar-horvát határon ömlik a Drávába). Ergo hozzájárul a magyar vízkészlethez is. A kastély 1464-ben II. Schachner János lambrechti apát nyári rezidenciájának épült. Érdekes, hogy akkoriban csak a hűbérurak és az egyház engedhetett meg magának hasonló luxust (illetve kishazánkban találkozni még ma is hasonló anakronizmussal). Egyébként a várat körbe túráztam, sajnos zárva volt, már az udvarba sem lehetett bemenni, és nem láttam belőle többet, mint a parkolóból.

Másnap a Fölzklamm volt betervezve. Nem mertem remélni, hogy szinte a szurdok bejáratánál lévő parkolók is fel vannak szabadítva a hó fogságából, ezért terveztem eredetileg úgy, hogy Palbersdorfban leparkolok, és onnan támadok. De az osztrákok nem viccelnek! A legutolsó parkolóig, szinte a klamm szájáig el tudtam autózni.

A parkolás május 1-ig ingyenes. A Fölzklamm egy igen rövid, kb. 100 méter hosszúságú, a Fölzbach vájta, igen szűk szurdokocska, felette fahíd húzódik.

Megcsodáltam a szurdok jégcsapjait, és rögtönöztem: a felszabadult idő alatt megpróbálkoztam a Stoamandlweg nevezetű jelzetlen erdei ösvénnyel, ami szurdok mögött a Nadelsteinriegel hegylábon, annak gerincén visz fel a Fölzstein csúcsára. Bár max. 2-es volt a lavinaveszély, gondoltam jobb, ha egy gerincen túrázok, bár itt meg a kicsúszás veszélye fenyeget. "Lenn" a patak mellett 800 méter magasságban még nem kellett a hótalp, kb. 30 cm volt "csak" a hó. Feljebb vastagabb volt a hótakaró, a kisebb fenyőfák fura alakzatokba torzultak a teher alatt.

Jelzés, festés itt egyáltalán nincs, de azért nagy vonalakban a terepviszonyokból ki lehetett következtetni az útirányt, no meg a gps is sokat segített, és a vadak is a könnyebb helyeken közlekednek, ami nagyjából egybe esett a túraútvonallal. Persze néha így is zsákutcába futottam.

Fura fagyott fenyőfák fokozták feelingemet, félig fehér, félig fakó faarcukkal feszülten figyeltek.

1200 méter feletti magasságban már jó 50-60 cm volt a  hó, de a szűk ösvényen, sűrű fenyvesben nem sok értelme lett volna a hótalpnak, ráadásul fagyott porhóban poroszkáltam. Itt már kezdett kinyílni a táj, szemet-lelket gyönyörködtető alpesi sziklavilág kísért utamon.

Ám egyszer csak, kb. 1350 méteren egy kikerülhetetlen, jégcsapokkal tarkított kicsiny, kb. 20-30 méteres sziklafalba ütköztem, amit egyik oldalról sem tudtam kikerülni. Letettem zsákomat és a túrabotokat, jégcsákányra kaptam, és megpróbáltam kimászni. Ám közepetáján a jégcsapok felett olyan csúszós és kitett volt a szakasz, hogy inamba szállt a bátorságom, és óvatosan visszafaroltam. Ennyi, ezt inkább elengedtem. Ilyenkor mindig eljátszom a gondolattal, milyen csúnya vég lehet, ha így egyedül kicsúszik az ember, elég egy törés, térerő híján biztos a hypotermiás delírium, hallucinációk, fagybullák, és a soha véget nem érő álom.

Egy szelfi után visszaindultam.

Fentről nézve jobban kirajzolódott az ösvény, persze ezt nagymértékben segítette az eddigi nyomvonalam. Ereszkedve vissza a völgy felé, már felhallatszott a patak távoli, visszafogott csobogása. Mintha a fagypont közeli víz viszkózusabb lenne, vagy mintha a hidegben nem akarna vadul csapkodni. Csak szelíden csordogált a hó fogságában.

Innen - a fenti képen - már csak pár méter volt a patak szintje. Még sötétedés előtt leértem. Tanulság: nincs. Talán ha ketten vagyunk, kötélbiztosítás mellett kimászva a falat, elérhető lett volna a Fölzstein 1946 méteren lévő csúcskeresztje, bár a visszafordulás pontjától még 600 m szint volt hátra. Kitudja. Legközelebb. A másnapi, szintén sikertelen csúcstámadásomat a folytatásban igyekszem közszemlére bocsájtani.

Tippek:

*télen ajánlott fele akkora távval és szinttel kalkulálni, mint amit nyáron bír az ember

*ha jelzett úton vagyunk, egyértelműen könnyebb a túra, hiszen népszerűbb és az út talán már ki van taposva, nem mellesleg a jelzések könnyítik a haladást, nem kell folyton a gps-t bámulni (nem úgy, mint itt)

*termoszban forró ital mindenképpen legyen, felesben hóval hígítva nem is kell annyit cipelnünk

*fejlámpa, feltöltött powerbank és kábel legyen a tarsolyunkban, ha véletlen ránk sötétedik, ne essünk pánikba, szakadékba meg Pállne

*Ausztriában nyugodtan tervezhetünk az utolsó erdei parkolóval is, téli gumival járható, úgy tűnik sógorék a közforgalom számára használható erdei utakat is letakarítják