A Grosser Priel Ausztria szívében található, a Totes Gebirge (magyarul Halott hegység) legmagasabb pontja, mindössze 2515 m magas. Nevét talán a kaotikus karrjelenségek miatt kapta, ami 1600 méter felett már megjelenik pengeéles sziklatarajok formájában, ami nem sok vegetációt tűr meg. A hegység az osztrák mészkőalpok vonulatához tartozik, a Dachstein csoporttól északkeletre. A Salzkammergut néven ismert nagytáj keleti részén fekszik, Dachsteini mészkő alkotja (ez nekem annyit jelent, hogy kékes-szürkés színű, réteges kőzet, hatalmas törmelékmezőkkel, csúszós kavicslejtőkkel, forrásvíz nélkül).

Ismét nem bírtam magammal, kedvező időjárást is jósoltak, így 10.03-án maradék szabadságaimat kurtítva nekivágtam. 7 óra autókázás után, az M1 autópályától kifacsarva kedd este megérkeztem a szálláshelyemre, a Steyr patak partján lévő Hinterstoder nevű kis faluba. Ez Liezen várostól északra található. Gyors regisztráció, kipakolás. Az árban benne foglaltatott a reggeli is, de latolgattam - október lévén - kb. 11 óra világossággal számolva, azt érdemesebb kihagyni. Pedig már fél 7-kor lehetett kezdeni az étkezést, de nem bíztam magamban. Három naposra tervezett wellness hétvégém első napján mindjárt a fekete levessel kezdtem. Hajnali 5, síri csend, koromsötét, és köd ülte meg a tájat. Gyors reggeli a saját felszerelésemből, előző este vízzel, élelemmel megpakolt hátizsákomat felkaptam és 5:50-kor kiléptem a mindössze 4 fokos levegőre. Térképeken úgy kalkuláltam, hogy érdemes kerékpárral támadni az elején, hiszen - mint Ausztriában oly gyakran - az autóforgalmat kitiltják a völgyekből, de a parkolóktól még gyakran aszfalt, vagy murvás út vezet a turistautakig. Előkaptam a kerékpáromat - no nem a zsebemből, hanem az autóból - és azzal közelítettem. Bíztam az applikációban, és jól elkalauzolt. Setétben a patak mentén, majd a Schiederweiher tavacska (szerintem ezt az osztrákok sem tudják kimondani) mellett tekertem tova.

Kézből, elég alacsony zársebességgel készült a kép, de odapakoltam az ISO-t is, hogy látszódjon valami

A csillagok és a félhold misztikusan bújt elő a ködfelhő párájából, és mesébe illően csillant meg a tó víztükrében. A néma csendben a kavicsokon csikorgó kerékgumi, a lihegésem és az üzekedő, viaskodó gímszarvasok bőgései hallatszottak. Néha elég ijesztően közelről. A túraútvonalon még tekerhettem volna pár száz métert, de ne legyünk mohók. Így is oda-vissza megspóroltam 5 km-t. 6 óra után pár perccel 650 m magasságról nekivágtam a sötét erdőnek, közel 2000 m szint várt még reám. A kerékpározásban megizzadtam, így fél km után már vetkőznöm kellett a fejlámpa fénye mellett. A völgyből még fel-felhallatszott a szarvasbőgés, de lassan elmaradozott, miközben a nap kelet felől már lilásra színezte az ég alját. Egy idő után már a fejlámpa sem kellett, hozzászokott a szemem a félhomályhoz. Alant a völgy még felhőpaplanja alatt duzzogott, próbált még visszabújni pár órácskára.

A felhőpaplan szintjében trópusi a táj

A felhőpaplan felett

7 órakor már feljött a nap, és októbert, valamint a tengerszint feletti magasságot meghazudtolva rendesen melegített. Elhaladtam egy visszafogott vízesés mellett, majd a teherlift drótja alatt 8 órára az 1420 m fekvő Prielschutzhaushoz értem.

Itt néhányan már készülődtek a túráikhoz, vagy a lementhez, hétköznap ellenére elég nagy volt a forgalom. Gyors reggeli után már kerestem is az útbaigazító táblát, az ún Priel-klettersteig volt a cél, a kezdőpontja további 40 percre volt. Erről elöljáróban annyit, hogy Ausztria egyik legnehezebb és leghosszabb vasalt útja, 2100 méter hosszú, három ferrataból tevődik össze: az SO-Sporn, a Verbindungs és végül a létrás Bert-Rinesch szektor.

Topo a bergsteigen.com oldalról

Noha a legnehezebb szakaszai D (A a legkönnyebb, E és az F a legnehezebbek) nehézségűek, hossza és kitettsége miatt több figyelmeztetés is fogad a beszállónál. De nem olyan családbú származom én, úgyhogy felvettem a beülő hevedert a kantárokkal, sisakot húztam és fülig érő szájjal megmarkoltam a végét. Mármint a drótnak. Általában nem nagyon szoktam a karabinereket akasztgatni, de itt szinte végig használnom kellett.

Kezdetben e ködbe vésző gerincen vezet az út

Az első métereken mindjárt egy áthajlást kellett kimászni, utána néhány méter séta következett. Aztán jött a fekete leves. Kis táblák 25 egyenlő etapra osztják az utat, a beszállónál a 25-ös, a csúcs alatt az egyes tábla. Mindegyiken segélykérő telefonszám olvasható. Hál'stennek nem kellett, de végig volt térerő.

Összesen 2 helyen észleltem kiszállót a ferrátából, illetve a nehezebb szakaszokat és a két függőhidat kikerülő könnyített variánst, de ezekre sem szorultam rá. Annál inkább a függőhidak drótjaira. Ezek két drótból álltak: az egyiken kötéltáncolunk a mélység felett, a másikba kapaszkodva a beakasztott karabinerjeinket terelgetjük magunk előtt. De ezek olyan laza drótok, hogy a feltámadó szellőben így egyedül túrázva azért összeszorult mindenem egy-egy nagyobb kilengésnél. Nyilván, ha ketten vagyunk sem könnyebb. Két barlangnak titulált kőlyukon is átvezet a drót, a második nagyon élvezetes, a plafonon csüngünk lefelé, ez akár lehetne E-s szakasz is. De nem az.

Az első kőlyuk (Höhle)

Az első höhle utáni felszökés...

...és a tetején

Beereszkedés a második barlangba

A második höhle

Kíméletlen köd kavarog kusza karszton, kopogó kavicsok koptatják kék bakancsom.

Az út néhol a matematikai gerincen vezet

A Bert-Rinesch szektor előtt figyelmeztetés, innen már nincs kiszállás, visszafelé dőlő létrák és kapcsok könnyítik a haladást.

Az áthajlásoknál a kapcsok sokat segítenek

A Bert-Rinesch létrák

Egy helyen elsősegély doboz van elhelyezve, benne kötelekkel, mászófelszerelésekkel, mellette emlékkönyv, melybe írtam pár sort.

Az út csúcsra vezető utolsó harmada már szelídebben fűrészel

Gerincre hágva

Felbukkan a harmadik napom célpontja, a Spitzmauer

Végül a csúcs alatt szelídült a gerinc, és a csipkéket kerülgetve hirtelen arcomba robbant a Dali képekre illő, szürreális, vörös, hatalmas csúcskereszt.

Annyira nem oda illő, hogy lenyűgöző. A csúcson rövid pihenőt tartottam, annyira agyonfotóztam a csúcskeresztet, hogy meg is kopott. Kajálás közben cuki kis kormos varjak kuncsorogtak néhány falatot. Jól beszalonnáztam, pótolni kellett az erőt, a nápolyi itt nem elég. Jól megdolgoztattam karjaimat, bedurrant az  alkarom, a kézujjaim görcsben. Egy elég közel keringő helikoptert leszámítva idilli volt a magány, az egész út csak az enyém volt. Nem vesztünk össze egyszer sem, jól megértettem magam.

A lement könnyebb, és gyorsabb is. Alant a másik oldalon a Welser hütte

A lemenet is gyönyörködtet. Középütt a Spitzmauer. Majd holnapután.

A csúcskereszt emlékkönyvét is szignóztam, majd a lemenet egy A nehézségű, a kényesebb részeken kidrótozott ún. Normalweg, ezen vissza a Prielschutzhaushoz, majd megállás nélkül le a kerékpáromhoz. Reggel kicsaptam legelni, de megvárt. Este 6-ra értem vissza a szálláshoz, a lejtőkön lefelé suhanni már csak ajándék volt. Összesen 27 km, 1900 m szint, 12 óra. A második napról is tervezek egy beszámolót, ha másért nem, legalább önmagam szórakoztatásáért.

Tippek:

*nyáron a hosszabb nappal miatt kényelmesebb lehet

*a hüttével számolva könnyebbé tehető a túra, szezonban érdemes lehet előre foglalni

*munkanap, iskolaidőben nem kell sok turistára számítani, annak minden előnyével és hátrányával

*esőben vagy közvetlen eső után brutál nehéz lehet, az út vonalvezetése olyan, hogy sok helyen alkarból kell mászni, ha a láb csúszik akkor meg Pállne

*a kötélhidak kikerülhetők, de tériszonyosoknak ne ez legyen a deszenzitizáció eszköze

*forrásvíz a háztól disztálisan már nincs, kalkuláljunk egész napos vízmennyiséggel

*sisak, kesztyű kötelező, bár a drótok újak, nem úgy az ujjak

*vegyes társasággal a gyengébbek a normalwegen könnyedén elérhetik a csúcsot, felmenetben közel egyforma idővel lehet számolni

*kerékpárral az erdei utakon oda-vissza 4-5 km-t rövidíthetünk

*aki karerő híján van az ne itt gyakoroljon, vagy bőven vigyen magnéziumot és energia zselét