Ez volt a második utam az olasz Dolomitokba. Néhány éve az ikonikus Tre Cime körül kajtattam: akkor a Torre di Toblin, Paternkofel, Tofana di Mezzo és a Cristallo di Mezzo volt terítéken. Nagy csalódásnak éreztem a tömegturizmus miatt. Azóta eltelt néhány év, és most végre nem egyedül, hanem a kisebbik lányommal került sor a második - és biztosan nem utolsó - felvonásra. Most pár évvel öregebb kiadásban, bőven a B oldalon, 50 évesen már másképp tükröződik minden az ember elméjében. S azt kell, hogy mondjam: Csodaszép! Hogy nem láttam ezt korábban? Lent a buja zöld völgyek, lombos fák, fentebb fenyők, törpefenyvesek, majd zöldellő alpesi legelők fölött trónol a háború emlékeit őrző komor, halott marsbéli táj.

Néhol 1000 m szintkülönbségből néznek le ránk a bunkerekkel, hadi ösvényekkel, lövészárkokkal, a hegy gyomrába vájt labirintusnak ható erődökkel megsebzett hegyek. Nézik az emberetömegeket:“Már megint ti?“ De most nem egyenruhások, s nem fegyverekkel, hanem tarkabarka, menőbbnél menőbb márkájú gúnyákba öltözött pojácák fényképezőgépekkel és mobiltelefonokkal. Azt persze sosem fogjuk megtudni, melyiknek örülnek jobban az óriások.

Dolomitok. Annyit kigugliztam, hogy az Alpok Észak-Olaszországba eső, dolomit kőzetből felépülő részét hívják így, 2009 óta része az UNESCO világörökségének. A kőzetet (kalcium-magnézium-karbonát) beazonosító névadó francia geológus, Dolomieu után kapta nevét. Az egykori trópusi Thetys-óceán szerves üledékei, melybe idővel magnézium épült be (ezt a folyamatot nevezik dolomitosodásnak). Ezután az afrikai és az eurázsiai kőzetlemezek összeütköztek, és ez a gigantikus erejű ütközés gyűrte fel az egész Alpok - és így a Dolomitok - vonulatát is.

A régió nem csak földtörténetileg, hanem emberi történelmi vonatkozásaiban is különleges. Őslakói a ladinok, nyelvük az ún. rétoromán ladin nyelv. Valaha sokkal nagyobb területen terjedtek el, de a VI. századtól az északi bajor és a déli galloromán (itt a román rómait jelent) népek miatt kiszorultak, ezért csak a hegyvidéki völgyekben tudtak fennmaradni, ahol a lakosság jóval zártabb körülmények között élt. A XIX. századtól erőszakos németesítés, majd az I. világháborút követően erőszakos olaszosítás zajlott. Mussolini uralma idején még erőteljesebben folyt az olaszosítás, ekkor a ladin nyelvű helyneveket is átalakították, s megtiltották a ladin és olasz identitás megkülönböztetését. Csak 1972-ben ismerték el külön nyelvként, és 1990-től kezdték iskolában oktatni a ladint. Így itt az iskolai oktatás háromnyelvű (ladin, német, olasz), gondolom nem a diákok legnagyobb örömére. Csodálatos, hogy az ókorból ennyi hányadtatás után is fenn tudott maradni e reliktum, és nem sikerült őket nyelvileg beolvasztani. Identitásukat elsősorban a nyelvük határozza meg, illetve a kék-fehér-zöld zászló.

Lélekszámuk nagyjából 40 000 fő. A ladin mondavilág az egyik leggazdagabb az alpesi régióban. A völgyek évszázados elszigeteltsége miatt ezek a történetek egészen a római kor előtti, kelta időszakig nyúlnak vissza. A történetek központi témája az ember és a természet (a hegyek) törékeny kapcsolata, a kapzsiság büntetése és a titokzatos, varázslatos lények jelenléte: tündérek, törpék. Az ún. Fanes-eposz a Fanes völgy lakóiról szól, melyben az emberek szövetséget kötöttek a mormotákkal. A történt szerint az egyik király megszegte a mormotáknak tett esküt, és szövetségre lépett a sasokkal, emiatt a Fanes-birodalom összeomlik, a túlélők pedig a mormoták földalatti járataiba rejtőznek, ahol azóta is várják az újjászületést. Én meg azt hittem a mormotákat hallom füttyögni!

A turistáknak annyi örömet okozó pompás hegyi utak, via ferráták, amelyek a Dolomitokat megnyitották az idegenforgalom előtt, az I. világháború borzalmas állóharcai során épültek ki a csapatok utánpótlása érdekében. Ennek az időszaknak maradványai a turistákat lépten-nyomon megrendítő nagy katonatemetők és a szédítő meredélyeken kiépített bonyolult katonai állásrendszerek.

Egyik nap a Passo Valparola nevű hágóból a Sas de Stria (vagy németül Hexenstein) csúcsát másztuk meg. A Valparola-hágó vízválasztót képez: nyugati oldala a Rienz-Eisack (Isarco)-Etsch (Adige), keleti oldala pedig a Piave vízgyűjtő területéhez tartozik. Mindkettő végül az Adria vizét gyarapítja. A régió a Fanes-hegycsoporthoz tartozik, ami a Keleti-Dolomitok egyik leglátványosabb és kiterjedtebb hegytömbje.

A hágó túloldalán a Lagazuoi majd 2800 méteres ormai „éktelenkedtek“, de mi beértük a kisebbikkel. Egyelőre. A hágóban nyugat felé haladva a bal oldalon ingyenes parkolót találtunk, ahol már számtalan autó, lakókocsi rontotta a levegőt. De bőven befértünk. 

A Lagazuoi sziklák mögül már kibukkan a Tofana di Rozes

A hágóban egy kicsiny tengerszem, a Valparola-tó található, melynek medrében végzett régészeti feltárások igazolták, hogy a hágóban a vasolvasztás kezdetei egészen a vaskorszakig nyúlnak vissza. A terület régi német neve „Eisenofenalpe”, azaz kb. „vaskohók mezeje”volt, ennek latin fordítása a Valparola. A hágó történetének jóval frissebb emlékei az I. világháborúból valók, ahol a Monarchia 1897-1900 között hegyi erődvonalat épített ki, melynek romjai ma is láthatók.

A Valparola-tó 

A hágóból átvándoroltunk a hegy túlsó, déli oldalára, ahol egy C nehézségű (szerintem inkább csak B) ferrátán is feljuthatunk a hegy gerincére. A gerincen már az egykori erődrendszerre, lövészároklabirintusra épített túraútvonal visz ki a 2477 m magas csúcsra.

A ferrátához vezető ösvény

 Néhány kép a ferrátáról

Lenyűgőző, hogy a katonák vezényszóra mennyi követ megmozgattak, véstek ki. Szinte elképzeltem, ahogy egy nagyhangú lázadóbb hangvételű katona megtagadja az értelmetlen csákányozást, akit ezért a parancsnok - hogy példát statuáljon, és elejét vegye egy lázadásnak - a többiek szeme láttára közvetlen közelről fejbe lő. Koppan a töltényhüvely, a lövés döreje még visszahangzik a szembe lévő hegyeken, Hans elterül, lassú vérpatak szivárog a Dolomitok repedései közé, hogy képezzen kötőanyagot, vagy táptalajt egy-egy fűcsomócskának. Egyből ütemesebb csákányozás visszhangjai töltötték be a hágót. Ezután az egyik már elkészült bunker mélyében a parancsnok remegő kézzel gyújthatott rá egy cigire, s hogy senki ne lássa, könnyeit gyorsan elmorzsolta. Kőrakások, fakeresztek mellett haladtunk el, kis katonatemetők lehettek névtelen sírokkal. De legalább szép helyen nyugosznak.

A bunker ablakába nem süt be a nap

A járatrendszerekben kapaszkodók, létrák, drótok és lépcsők már az új kor túristaseregeinek mozgását könnyítik. A csúcsról a szemben lévő Cinque Torri, Antelao és a Croda da Lago csipkéi igyekeznek feldtetni e háborús rémképeket. A bunkereket alaposan bejárva is csak egy félnapot töltöttünk itt, ezért délutánra másik célpontot néztünk.

Mivel ismét magamra maradtam, biztonságos célpontot kerestem. Így esett a választásom Ausztria 4. legmagasabb csúcsára, a 3666 m magas (egyes források szerint 3657 m vagy 3674 m) Grossvenedigerre. Bár április 30 volt a „csúcstámadás“ tervezett időpontja, hiába a tavasz, sőt a korai aszályos nyár, itt még a tél az úr. A túraútvonal egy gleccseren át vezet, és a legnagyobb veszélyt a még láthatatlan, de a mélyben már felnyíló gleccserhasadékok, spaltnik jelentik, melyeket a még teljesen el nem olvadt, de ilyenkor már vékonyodó hó borít. Az előrejelzések még bőven mínusz fokokat jósoltak kb -13 C hőérzettel, ezért bátorkodtam e vállalásra. De semmiképpen nem akartam tiszteletlen lenni a heggyel, s félvállról venni. Hivatalosan kötélpartiban kell a gleccsereken közlekedni, nem árt tisztában lenni a gleccserjárás és mentés feltételeivel.

J a Johannishütte, D a Defreggerhaus

A hegyet minden oldalról hatalmas gleccserek veszik körül, ez a Hohe Tauern legnagyobb összefüggő eljegesedett területe:

- Délen a Mullwitzkees:

Az 1998-as mérések alapján ismert, hogy vastagsága többnyire csak 50 és 70 méter között van. Ezért és a déli irányú fekvése miatt várható, hogy a gleccser különösen érzékenyen reagál az éghajlatváltozásra, ezért az egyik legfontosabb osztrák "referencia-gleccser" a kutatók számára.

- Délnyugaton a Dorferkees, a Dorferbach szölőszobája, ez is jelentős zsugorodást mutat.

- Északnyugaton az Obersulzbachkees

11 km²-es területével a Venediger-csoport legnagyobb gleccsere, és Ausztria harmadik legnagyobb jégmezője

- Északon a Venedigerkees

az Obersulzbachkees egykori legnagyobb mellékgleccsere, amely a jégmező drasztikus visszahúzódása miatt mára gyakorlatilag önálló jégárként viselkedik

- Keleten a Schlatenkees

Körülbelül 9 négyzetkilométeres területével a Schlatenkees Kelet-Tirol legnagyobb völgygleccsere, és a Venediger csoport második legnagyobb gleccsere. Az egyik leggyorsabban pusztuló gleccser az Alpokban, 1988 és 2018 között több mint 470 métert hátrált. Csak 2014 és 2017 között 180 métert veszített a hosszából. Az extrém olvadás miatt 2023-ban egy 22 évvel korábban eltűnt hegymászó holtteste is előkerült a jégből.

A Venediger és gleccserei

Ezek a csúcson természetesen egymásba olvadva egész évben jéggel borítják a magaslatot. A mérési adatok jelentős gleccsertömegveszteséget mutatnak; például 2022 az egyik legnegatívabb év volt a gleccser történetében a rekordmértékű olvadás és az egyre kevesebb hó miatt. De a szaharai port is említhetjük a negatív tényezők között, mely az Albedo-hatás (napsugarak visszaverése) csökkentése révén magába szívja a napsugarakat. 

A legkönnyebb déli utat választottam Hinterbichl településről indulva, ahol sikerült is szállást foglalnom. Az út innen oda-vissza 30 km 2300 m szintkülönbséggel, végig jelzett, és két hüttét is érint, ezért általában két nap alatt szokták teljesíteni, én mégis egy napba paszíroztam, de mégegyszer: semmiképpen nem akartam tiszteletlen lenni a heggyel.

A szobám. Több mint tökéletes.

Hinterbichl. Pár házból álló majorság

A szent Krizant kápolna

Itt folyik a több pisztráng és lazac fajnak is otthont adó Isel, ami a Drávába torkollik. A folyó kiváló vadvízi evezésre, emellett a folyót sok helyen használják horgászok a halgazdagsága miatt. A Dorferbach a Venediger délnyugati gleccseréből, a Dorferkees-ből ered. A gleccser jelenleg a kb. 2900 méteres küszöbéig ér, de az 1870-es években a kb. 2100 méteren lévő Johannishütte feletti Kleiner Happ vonaláig ért. A Dorfer patak mentén kezdődik útvonalunk, a település központjában, ahol a patak partján az Islitzermühle nevű vízimalom is áll.

Ez egy hagyományos, hatalmas fa vízikerekkel hajtott kerékmalom, mely ma is működik, az 1600-as évek elején épült. Az osztrák műemlékvédelem alatt áll.

Reggel 6-kor csendben kiosontam a szálláshelyemről. Már pirkadt, a madarak vadul jelezték a közelgő napfelkeltét. Előző nap bőven esett az eső, a magasabb régiókban pedig havazást jeleztek, ezért aggódtam a nyomok miatt. Egy teremtett lelket sem láttam. Mivel a 2100 méteren lévő Johannishüttéig jelzett kerékpárút vezet, ezért készültem. A magammal hozott kerékpárt már az előző este felkészítettem. Kikötöttem, megpaskoltam, és belevágtam. A garminom szerint elég jó alvásom volt, de a csipás, az előző napi vezetéstől megfáradt mimikátlan arcom még maradt volna az ágyikóban. Néztem, de nem láttam. Az aszfalton még csak-csak, de a murvás - egyébként kiváló minőségű - úton különösen a szerpentinek kanyarulatában tolnom kellett a bringát.

Az aszfalt végénél egy fizetős parkoló autómatával, illetve a Johannishüttéig igénybevehető Venedigertaxi állomása és hívógombja. 

A murvás út kezdetén lavina figyelmeztetés 

Képek a kerékpáros gyaloglás közben

Végig a kerékpárőrült Csúcs Zoli barátom szavai visszhangoztak a fejemben: „Nem talicska ez, hogy told!“. Végül a hüttéig tartó 8 km 70-80%-ában toltam. Így ráadásul hosszabb is lett az út, mert a rövidítő gyalogösvényhez a lovammal nem fértem hozzá. Sebaj, lefelé majd vissza adja.

Az út a hüttéig végig hómentes volt, illetve közvetlenül a hütte előtt egy utolsó hófolt még tartotta magát. Útközben néhány nittelt sportmászóút, egy szerpentinbánya, de minden kihalt. Gyors kaja, a lovamat kikötöttem, majd szinte azonnal megállásra kényszerített az árnyékban lévő firnes hó. A kopogós, csúszós jeges hó miatt már itt hágóvasra szerelkeztem, de fentebb már bőven megjelentek a hómentes szakaszok, ahol nyögve nyikorogtak nyűgös hágóvasaim.

Kő és hó váltakozott hol mormotákkal, hol az előző ősszel megfakult barna legelőkkel. 2960 méteren jött a még félig behavazott Defreggerhaus.

A Defreggerhaus alatt, mellett s felett

Itt a ház mellett túratábla még 3 órát írt a csúcsra. 3100 méteren a Mullwitz-Aderlnél tábla mutatja, hogy le kell ereszkedni a gleccserre. Itt kb. 20-30 métert kell ereszkedni kissé rézsútosan jobbra, ahol kötelekkel és beépített lépésekkel könnyített falon kell lemászani a tényleges jégmzőre.

Egy elsősegélyládika

Közben irgalmatlan meleg lett, a gleccsert körülölelő Mullwitz, Zaun, Schwarze Wand és a Rainerhorn 3000 feletti csúcsai által körülfogott katlanba rendesen begyújtottak.

A Weisspitze 3300 méteres csúcsa

Azért a komolyabb hasadékok most is felsejlenek. Aggódtam is, nehogy beszakadjak.

Közben dobáltam le ruhadarabjaimat, mintha vetkőzőshow-n lennék. Monoton lépésekkel a Rainerhorn jobb oldalán végig egy hóval-jéggel fedett csúcs uralta a horizontot, de keresztet nem láttam rajta.

Emögött a csúcs

Végül felérve rá látszott, hogy az mögött trónol az úrnő. Két síelő már a keresztnél bontotta a rendet, rajtuk kívül egész nap egy teremtett lelket nem láttam. Itt azért fújt a szél, de nem érződött -13 celsiusnak, viszont az ivótasakom csutorája befagyott.

Gyors csúcscsoki, panorámafotó és videó, megcsodáltam a Dolomitok prominens pontjait, majd irány vissza. Közben az idő tovább melegedett, és a Defeggerhaus alatt már többször derékig szakadtam, illetve négykézláb kellett a vizes hómezőkön átküzdenem magam. Jó lett volna egy hótalp. Nagy nehezen leértem a házig, ahol a kerékpárom bőségesen megjutalmazott a reggelei kellemetlenségek után. Még világosban sikerült begurulni szállásom udvarába.

 A vége oda-vissza 30 km, több, mint 2300 m szint, nettó 13 óra.

 Tippek:

* A gleccseren való átkelést leszámítva egyszerű túraterep, még télen is egyszerűen, sőt ekkor biztonságosabban teljesíthető

* Aki nem mazochista, az a Defreggerhaus winterraumjával kettéoszthatja.

* A Mullwitz-Aderl einsteignél közvetlen a tábla alatt kell megkezdeni a leereszkedést, majd egyzsercsak felsejlenek a beépített lépések

* Ha felfelé tényleg kitekertem volna a 8km-t és ezalatt 650 m szintet, lehet elengedem a csúcsot, mert igen combos

Nem kapkodtunk. Előző este 10 órakor a Fogarasok lábai előtt heverő Viktóriavárosban (korábban Újucsa, románul Victoria, szászoknak Viktoriastadt) szálltunk meg, Brassótól kb. 100 km-re. Innen közelíthető meg legkönnyebben az erdélyi oldalon induló turistaút Románia legmagasabb hegycsúcsára, a 2544 m magas Moldoveanura. A mindössze 6000 fős kicsiny város nevével a szocializmus diadalának állított emléket.

A városkától kb. 10 percig tudtunk autózni a földesúton. A Cabana Iubea után autóm tiltakozott, megbokrosodott, le akart dobni a hátáról, így kikötöttük egy fához. Dobtunk neki 1-2 villával a patak mellett, 15 kg-os hátizsákjainkat kikaptuk a nyereg alól és elindultunk. 2-3 sárdagonyát leszámítva szerintem abszolválható lett volna autóval is a hátralévő 3,5 km erdei út, de annak aztán hiába beszélni. Legalább bemelegedtünk, szoktuk a súlyt. Azért e nagy pakk, mert a hegygerincen 2300 méter magasságban, fűtetlen ingyenes menedékházban terveztük tölteni az éjszakát a Vistea wellnessben, amihez

• fejlámpa
• powerbank
• töltők
• elemózsia
• gázfőző
• derékalj
• hálózsák
• pálinka

adott némi plusz súlyt a szokásos

• hágóvas
• jégcsákány
• túrabotok
• pótzokni és pótkesztyű
• fejenként 2 termosz tele forró teával
• lavinalapát

felszereléshez. Az út az 1380 m magasan lévő, völgybéli menedékig csak jeges-hófoltos turista ösvényből állt, majd itt kezdődött az összefüggő hóbirodalom.

A lenti menedék – ahol néhány éve már volt szerencsém egy éjszakára megszállni – további 4 km-re, azaz az autótól összesen kb. 7,5 km-re található. Itt iható forrásvízből feltöltöttük készleteinket.

Kiléptünk az erdőhatár fölé. Innen a Nagy-Viszt völgyfőből még 1000 méter (1 km!) szintkülönbség várt ránk, további súlyként nehezedett vállunkra a még árnyékban hűsölő sziklakatlan látványa.

További 2 km-eren még emelkedtünk kb. 300 métert, majd 30-40 ° fokos emelkedő aljához értünk 1800 m magasságban.

Ehhez hasonló lavinacsatornák mellett haladtunk el. Szerintem nagyon kevés hó hullott idén.

Itt már hágóvasra szerelkeztünk, botjainkat jégcsákányra cseréltük, és ignorálva vállaim siránkozását a súlyos hátizsák terhe alatt, lépésről lépésre felkínlódtuk magunkat további kb. 500 m magasságot leküzdve.

A gerinc legmélyebb "bevágáshoz" tartottunk, a nyomokat követve a bal oldali kuloáron szöktünk fel

"Szökésben". A 3-as lavinajelentés ellenére a hó stabilnak tűnt, főleg árnyékban

A gerinc közelében jól kivehető volt a hópárkány

Közben a kiértünk a hegy árnyékából, s a napsugaraktól új erőre kapva elértük a Viszt-nyerget 2300 méteren.

Zolkó barátom a lejtő tetején egy kissé elpilledt. A 15 kg plusz súly megtette hatását, itt nem lesz elég a müzliszelet, szalonnát ide!

Eddig a piros háromszög jelzésen, innen a gerinctúrát jelentő piros sávon folytattuk utunk. Távolabb keleti irányban a gerincen már látszott a menedékkunyhó, de ellenkező irányban meg a csúcs trónolt csábítóan. Gyors mérlegelés után zsákjainkat a nyeregben hátrahagyva bevállaltuk a csúcsot, ami a nyeregtől oda-vissza kb. 2 órás kirándulás volt. Csak előbb a Nagy-Viszt csúcsát kellett kimászni valamivel meredekebb emelkedőn, majd onnan egy keskeny mellékgerincen a Moldovánt.

A Viszt emelkedőn vettünk észre egy párost visszatérőben. Vajúdnak a hegyek és egeret szülnek. A nagy, hatalmas, jelentőségteljes ember hogy eltörpül. Mindenkinek át kellene élnie ezt az élményt, alázatra tanít.

Hátterében a Viszt-menedék, éjszakai szálláshelyünk

Viszt,Viszt a kaszinó twist. Néhány éve egy óriáskarabiner emlékművet kapott, hasonló a Triglav alatt az Alzajev Dom után található.

Háttérben a Moldoveanu, ahová további 15 perc és a túra legélvezetesebb szakasza, kb. fél méter széles gerinc vezetett

A csúcsig ezt a kis rovátkát még le kell küzdeni. Nyáron hó nélkül mélyebb és meredekebb, cserébe lánccal biztosított.

A rovátka tetején őrangyalként mutattam a helyes irányt

A rovátka után még néhány púp és.....

A román és ukrán zászló nagy része hó alatt

Kilátás a Negoj, "Erdély Triglávja" felé

És a visszaút, háttérben a Nagy-Viszt

A csúcsélmény után gyorsan vissza a táskákhoz, hogy még világosban elérjük a menedéket, illetve, ha mások is használják, legyen fekvőhelyünk.

Még jó, hogy vittünk lavinalapátot, mert a bejáratát ki kellett szabadítani a hó fogságából: tehát csak a miénk a szállás. Benyitottunk, belül összefagyott hókupac fogadott, melynek tetejét legyalultuk. Sajnos az újonnan felszerelt napelemes USB töltőrendszer nem működött, pedig a digitális kijelző elég naftát mutatott. Sebaj, hoztunk powerbankokat. Hóolvasztással töltöttünk kb. 2 órát, levest, majd teát főztünk előre a holnapi lemenetre is. Egy liternyi hó kb. 2 dl vizet termelt, így volt vele meló, igaz Zolkó? A srác hősiesen hordta a havat, remélem a sárga vagy barna havat a ház körül ignorálta. Végül is nem lett bajunk.

Kíméletlen éjszakánk volt kb. +2-+3 fokban, egy szemernyit nem aludtunk, heves szél fújt, illetve minden zörejre medvét vagy későn érkező turistákat vizionáltam. Sokat fészkelődtem, mire átmelegedett a hálózsákom, de akkor vizelnem is kellett. Inkább tartogattam reggelig, minthogy újra bevacogjam az üzemi hőmérsékletet, valószínűleg ezért sem tudtam aludni. Gyakorló hegymászók erre külön palackot rendszeresítenek a hálózsákon belül, ami ráadásul melegített is volna, de nem készültem. Pedig a teához citromlét sem vittünk. A lemenet gyorsan, 4 óra alatt meglett pihenőkkel együtt.

Szépiaként megszépült képek másnapról. Szó szerint is másnap, hiszen a hideg ellen vittünk egy kis pálinkát.

Az autótól 11,5 km oda, másnap ugyanennyi visszaút várt ránk, 1800 m szint leküzdésével.

Tippek:

* túrázásnak erős, hegymászásnak gyenge, de jégcsákány, hágóvas és megfelelő izomzat elengedhetetlen

*nincs telefontöltési lehetőség, de egy igen gyenge, halovány beépített mennyezeti lámpa egész éjjel bírta

*se takaró, se matracok nincsenek, ezért azzal is készülni kell

*egy órával hamarabb kezdve egy nap oda-vissza simán megjárható, ha nem akarsz súlyt czipelni

*a Viszt nyeregig a lejtő lavinaveszélyes, ezért csak megfelelően tanulmányozott előrejelzéssel vágjunk bele

*az erdei földút, tehát az első 3,5 km komolyabb autókkal leküzdhető, mert a visszaúton számtalan autó parkolt a gyalogösvény kezdeténél, ezzel oda-vissza 7 km spórolható, s még inkább beleférhet egy napba még télen is

Az alcím természetesen átlagos edzettség mellett igaz, hiszen a körtúra 16 km és majd 1500 m szintemelkedés. És ugye a téli körülmények mindig lassító tényezőt jelentenek, még firnes hó esetén is. Nem is beszélve a télen kevesebb napvilágos órák számáról, valamint a hágóvas felvétel-levételről, valamint a nyűgösebb frissítésről (forró teát higítani, kipoharazni). Tehát úgy kalkuláljunk, hogy egy nyári túrához képest ez lassított felvételnek tűnhet. Hogy kényelmesen beleférjünk a napba érdemes még sötétben nekiindulni, mi is így tettünk Zoli barátommal.

Rozsdás hágóvasaink egy kis hóért esdekeltek, az utolsó téli túránk óta több mint fél év telt el. November utolsó hétvégéjén az Alpokban (is) már bőven esett hó, az utóbbi napokban több lavinabalesetről is érkeztek híradások (Alacsony-Tátra, Stubai-Alpok), tehát már van hol megmártózni. A hivatalos lavinaelőrejelzések csak decembertől elérhetőek, így maradt az alapos tervezés: olyan túraútvonalat kerestem,

Egyszerűen ráböktem a térképre, s találtam egy igazából semmitmondó csúcsot, a 2740 m magas Preber-t a Schladmingen Tauernben.

A Schladmingen-Tauern a Niedere-Tauern központi része (ez a Dachsteintől délre, a Hohe-Tauerntől keletre található) Salzburg és Stájerország tartományok területén. Nevét az északi oldalán folyó Enns-völgyében fekvő Schladming városáról kapta. Déli oldalán vizeit a Mura gyűjti össze, és szállítja a Dráván keresztül végül a Dunába. Legmagasabb pontja a 2862 m magas Hochgolling. A hegységben a kelet-nyugati irányú főgerinchez öt észak-déli irányú Tauern-völgy csatlakozik, melyekben tíz nagyobb patak található az északi és déli lejtőkön. Ezek számos keskeny gerincet választanak el a csoporttól, amelyek heringcsontszerűen kísérik a nyugat-keleti főgerincet.

Mi a Hochgollingtól keletre fekvő Preber-mellékgerincet választottuk. Ennek nem a névadó csúcs, hanem a Roteck a legmagasabb pontja (2742 m). E gerincen húzódik Salzburg és Stájerország határa. Túránkat 6 óra után néhány perccel kezdtük, autónkat Moos település buszfordulójában (a Google térképen Klausnerbergsage 1250 méteren) egy ingyenes parkolóban hagytuk. Itt már összefüggő, igaz még csak 3-4 cm hótakaró volt, -10 C fokkal megfűszerezve.

P a parkoló, H a Grazer hütte a Sattelkogelen

Bő egy órát fejlámpával próbáltunk tájékozódni egy fenyőerdőt átszelve. A jelzések jobbára hó alatt voltak, így többször kell az applikációt skubizni. Többször meg-megálltunk, a hidegben csak úgy gőzölt körülöttünk a levegő, az izzadt kipárolgás jótékony burkot vont körénk, melyen át fejlámpánk fénye haloványan szűrődött a környező komor fákra. Szájmaszkomtól bepárásodott szemüvegen át kerestem a gps-en a helyes irányt. Egyszer sem tévedtünk el, pedig jó érzékem van hozzá. Zolkó pedig a pokolba is követett volna, olyan hűségesen taposta nyomaimat. Lépten-nyomott. Persze nem úgy emberek!

7 óra után megpirkadt, a korai sötétkék horizont lila, piros, narancs, majd egyre világosabb kékben tündökölt. Az erdőből kibukkanva elénk tárult az egyébként gyephavas jellegű csúcs, amit fentebb már jóval több kb. 30-40 cm hó tett vadabbá.

A Preber

Itt az erdőhatáron 1900 méteren áll a Grazer hütte, mely zárva volt, de egy pagodaszerű pihenő reggelire csábított, és ha már megpihentünk, hágóvasra is szerelkeztünk. Innen a terep meredekebbre vált, és végig a hegylábon halad az út a keleti völgyszakadék szélén, tehát lavina szempontjából biztonságos, ha figyelünk a hópárkányokra.

A szakadék szélén igazából csak a hópárkányokra kell figyelni

A Grazer hütte

A pihenőhelyünk. Az osztrákoknál ha nem is kolbászból, de néhol napelemből van a kerítés

Igazából egyszerű túraterep, ezért szerintem kezdőknek is ideális, egyáltalán nem technikás terep, de fagyott hó esetén mindenképpen hágóvassal és jégcsákánnyal ajánlott közlekedni. Különösen az utolsó 200 m szint meredekebb, olyan 30 fokos lejtésű.

Ez közvetlen a hütte utáni könnyebb lejtő, mely annyira még nem zavarbaejtő

Minden második lépéssel térdig beszakadó friss hóban eléggé izzasztó volt, lehet hótalp jobb lett volna. De semmi extra: csúcskereszt, csúcskönyv, vadító panoráma különösen nyugat felé.

Olyan tiszta levegőt fogtunk ki, hogy még a Triglav is látszott. A 10x zoomlencse elég gyenge fényerővel bír

A bal oldali völgy

A bal oldali völgy fentebbről

Na ő a 2742 m magas Roteck

Tovább északra látszott a Roteck, ahová még nyáron is alpin jellegű jelzetlen út vezet, de ehhez vissza kellett volna előbb ereszkedni 300 métert egy nyeregbe.

A keleti gerinc

Ráláttunk a Hohe Tauernre is

És a nyugati gerinc markánsabb csúcsai

A tsúts

Mivel már dél is elmúlt, el is punnyadtunk, így ezt legközelebbre tervezzük közvetlenül a völgyből. Vissza a völgy felé támadtunk toronirányt rövidítve, így is az utolsó órát fejlámpa mellett bandukoltuk.

Minden év márciusában megrendezik a Preberlauf sítúra versenyt, a rajt közvetlenül a völgy déli bejáratában 1550 méteren fekvő tó felett van, a cél a csúcsnál van. A legjobb sítúrázóknak kevesebb mint 60 perc kell a 1220 méteres magassághoz. Nekünk 10 óra lett a menetidő, igaz mi 1250 méterről Moos felöl meneteltünk, és a táv is kétszer akkora lett.

Tipp:

• Ideális, kezdő hótalpas terep a Grazer hütte után, de fagyott hó esetén inkább hágóvas-jégcsákány ajánlott.
• Persze épeszű ember nem utazik ennyit egy kezdő túra végett, de ha mégis, akkor azé mondom…

Zolkó barátommal már régóta viszketett a talpunk egy jó kis bakancsos kirándulásra. Gyakran böngészgetem a térképet későbbi terveket szövögetve, a Hochalmspitze csúcsával már többször szemezgettem online, gondoltam ideje már személyesen is tiszteletemet tennem.

A Hohe Tauern kékkel bekarikázva

A Hochalmspitze (régebben Hochalpenspitze) 3360 m magasságával az osztrák Magas-Tauern (németül Hohe-Tauern, ahol Ausztria legmagasabb csúcsa, a Grossglockner is nyugszik) legkeletibb Ankogel-csoportjának legmagasabb pontja.

A Hochalmspitze-t nevezik a „Tauern királynőjének” (Tauernkönigin) is, a Tauern királya természetesen a Grossglockner. Gyakorlatilag egy kettős csúcs, a magasabb, nyugati csúcs az Apere, ez a csúcskeresztet viseli, és a Detmolder grat-on közelíthető meg. A kisebb keleti csúcs a Schneeige, a Rudolstadter weg vezet fel rá. A csúcsot négy gleccser fogja közre: északon a Grosselendkees, délen a Trippkees, keleten a Hochalmkees és nyugaton a Winkelkees.

A királynő és gleccserei

A túráról:

A gleccserek fokozatos visszahúzódása és az olvadó permafroszt miatt az útvonalak egyre inkább ki vannak téve a sziklaomlás veszélyének, ezért sisak, a ferrata miatt pedig beülőre feltétlenül szükség van, pedig nem technikás, viszont kitett, és lefelé bármelyik oldalon vasalt úton kell ereszkedni. A gleccser visszahúzódása miatt a nyugati Detmolder-grat mára nagyrészt a sziklákra helyeződött át, és sokkal kevésbé hajlamos a sziklaomlásra, mint a másik oldal, ezért nemcsak emelkedésre, hanem ereszkedésre is alkalmasabb, még akkor is, ha a hossz miatt az emelkedés időigényes. Mi is ezt az utat választottuk oda-vissza. Túratervező applikációk oda-vissza kb. 11 órásnak írták a kirándulást, bár az outdoor-on a túrajelleget átállítva magashegyi gyalogtúráról vasalt útra plusz két órával megdobta az időt!

P a parkoló, H a hütte, D a Detmolder-grat, R a Rudolstadter-weg

Ezt a ferrata-t az irodalom B/C nehézségre tartja (a túloldalt csak B-snek, de erről nem tudok nyilatkozni), de legalább kettő D-s rövid szakasz is van benne szerintem, ahol kb. 10-15 méteres függőleges, fogás nélküli falon kell elhaladni. Ezeken a szakaszokon egyedül a drótba lehet kapaszkodni, tehát combos, különösen felfelé. A szakirodalom pedig (ez számomra a bergsteigen.com) C és 1+ sziklamászásra tartja az egész útvonalat. Szubjektíven felfelé 1+, lefelé ugyanezen biztosítatlan szakasz inkáb II-es nehézségű, de ilyen csak egy kb. 10-15 méteres szakasz volt még a ferrata előtt. Az ösvény Ausztria egyik legmagasabban húzódó via ferrata-ja egyébként.

Már-már nyarat idéző gyönyörű szeptemberi időjárást fogtunk ki. Olcsó szállást kerestem, cserébe távol sikerült foglalnom, kb. 40 percre a kiindulási parkolótól. Emiatt plusz egy órával korábban kellett (volna) kelnünk, ezzel megágyaztunk az éjszakai túrázásnak. De sebaj, elvégre hoztunk fejlámpát, ugye Zolkókám? Csak nem ártott volna feltölteni a kakas csípje meg. Elég későn érkeztünk a szállásra, 22 óra is elmúlt. Távol minden civilizációtól, közvilágítástól, legvégén murvás kavicsos úttal, elég szürreálisnak hatott, ahogy a parkolóban angolul feliratozott két talicska fogadott, benne fejlámpával. Talicska a csomagoknak (vagy egymásnak?), mivel a házig nem lehet autózni. Kafka vagy Menzel történetbe illő jelenet volt, amint nyikorgó talicskákkal pislákoló fejlámpafény mellett kerestük a szállást a koromsötétben. Semmi fényszennyezés (rajtunk kívül), csak a csillagok. 3 épületből álló komplexumra leltünk az emelkedő ösvényen. A főépület mellett volt két kopott, sötét melléképület, az egyik oldalajtón halványsárga fény szűrődött ki, ami odavonzotta két főhősünket. Bepillantottunk az ablakon, és egy csontsovány, legalább 2 méter 20 centis alakot láttunk mocskos kötényben amint egy jól megtermett bárddal a kezében fütyörészve húst darabol egy asztalnál, az asztal mögött kipeckelt szájú turisták térdepeltek hátrakötött kézzel, még hátukon a hátizsák. „Akkor gondolom nem ez a mi szobánk” - mondtam és a másik épülethez mentünk.

Na, félre a marhaságot, a talicska, a melléképület és a halványsárga fény stimmel. Az volt a mi szobánk. Kipakoltunk, talicskát a falhoz támasztottuk, beköltöztünk. Elhúzódott a bevackolás, tusolás, vacsora, majd éjfélkor kerültünk ágyba, pedig korai kelést terveztem. Végül egyikünk sem húzott ébresztőt, így 6-kor riadtunk. Gyors reggeli, pakolás öltözés stb., vissza az autóhoz, majd egy óra autókázás után 8 óra körül érkeztünk a parkolóhoz, ahol zárt kaput találtunk, és táblát, hogy parkolás csak saját felelősségre.

A kb. 1600 méter magasságban lévő parkoló a Gösspeicher víztározóhoz tartozott, ahová egysávos jóminőségű aszfalt vezetett fel a Gössgrabennek nevezett völgyben, a Gössbach patakja mentén. Ez a Malta városról elnevezett Maltatal nyugati mellékvölgye, térerő sehol. Végül megfejtettük az egyébként egyszerű kapuzárat, és beálltunk az ingyenes parkolóba, ahol már több munkagép dekkolt. Zolkókám fázott a fáradtság miatt, meg egyébként is fázós, ezért kb 300 méterenként meg kellett állni, fokozatosan vedlette le rétegeit mint elszarusodó kígyóbőröket: először nagykabát. Azután kiskabát. Majd egy pulcsi. Végül a póló alól levette az aláöltözetet is. Van még?

Zolkókám vedlik, mellette a hüttéig vezető erdei út

Értékes perceket veszejtettünk, hiszen a vetkőzésekkor hátizsák le, azt kikötni, a ruhát belegyűrni, visszakötni, zsák vissza. Meg ha már megálltunk igyunk is. Amúgy ügyes srác, korábban már bizonyított, csak ráhoztam a frászt azzal, hogy majd gleccseren is megyünk, ezért téli túrára készült. Egyem is meg! A táj egyébként gyönyörű volt, a legelők még zöldek, rengetek patakon keltünk át, melyekkel a visszaúton sötétben meggyűlt a bajunk.

Pillanatképek még a hütte előtt

De ne siessünk ennyire előre! Áthaladtunk egy tehénkapun, majd tehenek között. Itt előadást tartottam barátomnak, hogy mit gondol itt Ausztriában mi a leghalálosabb veszély a mászóbaleseteket követően. Hát a tehéntámadások, hogy nagyobb legyen az izgalom éjjel a visszaúton, amit persze akkor még nem tudhattunk, hogy éjszakába fog csúszni kiruccanásunk. Pedig így szeptember végén 7 órakor már sötét van, de addig nem terveztem mászni. Mindenesetre nagyobb ívben kerültük az egyébként békés jószágokat. A 2215 méteren lévő hütte nyitva volt, idáig jó minőségű, kerékpározásra is alkalmas murvás-kavicsos út vezet fel, a túarút - persze rövidítésekkel - ezt keresztezve vezet a házig.

A hüttétől már jól látszik a gleccser és a csúcskereszt is (bár itt most felhőben), a szintkülönbség már csak 1100 méter, amit a maradék 4 km távon kell elfogyasztani.

A ház után egy elágazás jelzi a Steinerne Mandln keleti oldalt a Rudolstadter weggel, eredetileg ezt terveztük lemenetre. A gleccserből származó jónéhány patakot kereszteztünk, egykori gleccserküszöböket másztunk ki, majd egy végeláthatatlan kőtenger kezdődött, ami nagyon emlékeztett a román Retyezát kaotikus kőhalmazára.

A kőkupacok mélyén patak csörgedezett

Ezt a rendetlenséget! Beszéltük is, egyszer visszajövünk rendet rakni. Egyébként az út itt vezet, középtájon egy piros pötty jelzés látható. Sötétben nem szerettem volna itt bolyongani.

Egy 2900 méteren lévő nyeregben túratábla, itt megpihentünk, sisakot és beülőt, kesztyűket húztunk, pedig a ferrata csak odébb, kb. 3100 méteren kezdődött, de biztos ami biztos.

A térkép szerint egy darabig a gleccseren is kellett volna menni, de az annyit zsugorodott, hogy bőven elfértünk mellette.

Jött a fentebb említett 10-15 méter szintes sziklamászás, majd jöttek a vasak. Sokan ereszkedtek, utánunk senki nem jött, ez is azt mutatta késtünk. A lejövőket kérdeztem, milyen a másik oldal, egyöntetűen mindenki óva intett: az alig biztosított, jóval meredekebb, instabilabb, csúszós, kőomlásos, semmiképen nem ajánlják. Ezzel eldöntetett a lemenetünk.

A ferrata élvezetes, gyakorlatilag a csúcsra vezető gerinctúra, legtöbbször annak oldalában vezetett az út, talán a drótok lazaságát emelném ki, ami trükkösen több karerőt igényelt.

A drótösvény kb. 3 helyen szakad meg, mindehárom elég kitett helyen, ebből két helyen nem értettem miért nincs drót, de ez van. Valamit a szerencsére is bízni kell.

Az egész út lényegében hó és jégmentes volt, alattunk a mélységben a gleccser recsegett-ropogott, morajlott, beleláttunk a hatalmas, nyár végére felnyílt hasadékokba.

Már csak kb. 100 m szint. Ha belenagyítunk a kereszt széle éppen látható

15 óra előtt csúcskereszt, csúcscsoki, telefonálás haza, mert közben lett térerő, sőt 4G is. A csúcs „kialakítása” nagyon hasonlít a Glockira, a királyra, alig van hely, éppen elfér a kereszt, igazi csúcs, semmi parkplatz, ezért lehet ő a királynő, de semmi csajos design nem volt.

Kilátás a csúcsról. Jutifalatok

Az meg ott tán a király, 2 éve Szabó Attila barátommal a Stüdlgraton volt szerencsém hozzá, hála neki

Bíztam benne, hogy a lement gyorsabb lesz, de nem lett. Szinte egyből a csúcs alatt elfogyott mindkettőnk vize, összesen 4 liter víznek vertünk a fenekére. Hiába, nagy buli volt. Mire eltérük az első patakot a torkom galuskás lett és minden nyelés fájt, Zolkó szája felrepedt, belül kisebesedett, a feje is fájt, de nem a magaslattól. Menet közben egy sziklamélyedésben felgyűlt esővizet lefetyeltem, majd az első patakot megcsapoltuk, lesz, ami lesz. Erőre kaptunk, előbb említett tüneteink enyhültek.

Pillanatképek a lementről

Majd a legnagyobb, kb. középen lévő pataknál ránk esteledett. Annyira, hogy nem láttuk a túloldalon folytatódó ösvényt, ezért elindultunk a patak mentén lefelé, ahol kb. 150 méter szinttel lejjebb egy másik ösvényt, az 533-as utat (a térképen Buderusweg) mutatta az app. Koromsötétben botorkáltunk a patak mentén, ami a sötétben több ágra vált, és egy nagyobb küszöb, leszakadás peremén találtuk magunkat. Ezt újra ki kellett mászni, vissza az eredeti 519-es, itt már Schwarzburger wegre.

T az eltévedésünk, K a minket megállító küszöb. Sötétben nem mertünk kerülni, így vissza.

Ez újabb óra veszteség volt. Fejlámpára szerelkeztünk, mert már az orrunk hegyéig sem láttnuk, amikor Zolkó lámpája offolt. Nem töltötte fel. Imádtam! Jóvan fiam! Leülni, egyes! Végül a powerbankom erős lámpája mentett meg minket, meg az, hogy az utak karbantartói bőven festettek jelzést, így elértük a hüttét, ahol pihenőre szorultunk. Aztán jött az erdei szakasz, ahol egyre több friss tehénürülékbe botlottunk. Már csak az hiányzott, hogy megriasszuk az éjjel pihenő gulyát. Többször pásztáztam az erdőt, mindenhol teheneket hallucináltunk. Végül este 10-re elértük az autót. Még egy óra visszaút. Fájt mindenünk. Térerő híján le sem tudtunk jelentkezni az otthoniaknak, míg ki nem értünk a Maltatalba. Éjjel 11-re értünk vissza, nagyon fájt a botorkálás vissza a szobánkhoz.

Ezt nagyon elk*rtuk. Nem kicsit, nagyon. Most, hogy írom e sorokat - már itthon - tisztult le annyira a kirándulás, hogy kerekítettem ezt a bőlére eresztett beszámolót. Sikerült, soha nem fogom elfelejteni, szerintem Zoli barátom sem. Remélem nem ment el végleg a kedved a kalandoktól!

Tanulság? Van bőven, de csak olyasmi, amivel még egy amatőr is tisztában van, mi mégis elcsesztük:

• víz, víz, víz
• feltöltött lámpák, elemek
• soha ne térjünk le a kijelölt útról, különösen sötétben ne tegyük
• bár 6-8 fokot mutattak a csúcsra, ez a menetgőz mellett inkább 15-20 foknak hatott, felesleges volt a sok ruha, igaz Zolkó?
• nem technikás, de a szint miatt kimerítő, kezdjünk korán, különösen ősszel, mikor rövidülnek a nappalok
• végső esetben inkább adjuk fel időben a célt, bár a 15 órás csúcs úgy gondoltam még megteszi, nem kalkuláltam egy eltévedéssel
• rendszeres edzés mellett vágjunk bele ekkora túrába, vagy használjuk ki a közben lévő hüttéket, és osszuk két napra
• szerintem a parkolóban autóban éjszakázhattunk volna, semmi nem tiltotta, de nem tudhattuk, ez a tapasztalat még jól jöhet majd a Sauleck támadásakor

Ezen bejegyzést azoknak szánom, akik csak most próbálkoznak önálló szervezésben nyugatabbra barangolni, vállalva a tömegközlekedés kényelmetlenségeit. Valójában egy magamutogató blog ez, melyben a képeimmel szeretnék büszkélkedni. A fapados járat foglalást, kézipoggyász rejtelmeit, reptéri parkolást és becsekkolást nem részletezném (ez is olyan tömegközlekedési eszköz, mint a többi, magyar nyelvű applikációk állnak ehhez rendelkezésre).

Úticélunk Nápoly, pontosabban Sorrento és az Amalfi part volt. Napoli kb. 1 millió főt számlál, Campania székhelye, a pizza szülőhazája. Maga a város is számtalan látnivalót rejt, de ezt két éve a közeli Vezúvval együtt már bebarangoltuk. Mivel csak kézipoggyásszal utaztunk, leszállás után azonnal nekivághattunk a városnak, nem kellett feladott poggyásszal bíbelődni.

A az Alibust, B az általunk választott városi buszmegállót jelöli

A reptér előtt közvetlenül az Alibusnak nevezett buszjárat indul, mely a központi vonatállomásra szállítja utasait. Erre 5 eu/ fő a jegy. Ehelyett a helyi tömegközlekedést választottuk: a reptérről az első utcán balra tartva az Umberto Maddalena útba torkollunk. A túloldalon fák árnyékában buszmegálló. Itt a 920-928 közti számozással ellátott EAV buszok egyikét elcsípve, a sofőrnél megváltott 2 eu/ fő jeggyel ugyanúgy a Porta Nolana nevezetű központi pályaudvarra jutunk.

N a Porta Nolana pályaudvar

Még annyi tanács, hogy a buszokat a buszmegállóban állva le kell inteni, maguktól nem állnak meg. A buszon csak készpénzzel lehet fizetni! A pályaudvaron leballagtunk a peronokhoz, ahol egy újságosnál jegyet váltottunk Sorrentoba. Ez 5 eu/ fő összeget kóstált. A jegy QR kódjával bejutva az L1 jelzésű, Sorrento-ba tartó Circumvesuviana vonatra szálltunk. Jól látható, egyértelmű kiírás kalauzolt. A vonat tényleg fa, valójában műanyagpados, klíma nuku, de legalább villamosított a vonal. Kb. 1 óra 20 perces zakatolás során a kertek alatt beleláttunk Nápoly és környékének bugyraiba, hátsó utcáiba. Kissé balkáni benyomást kelt, ezért szinte otthon éreztük magunkat. Sorrento a végállomás, így nem tudtuk elaludni. Itt elfoglaltuk szállásunkat.

Na Sorrento

Ez már más tészta, látszik, hogy dől a lóvé a túrizmusból: tiszta, igényes, felújított, de mégis középkori jellegű, sikátorszerű óvárossal, macskaköves utcákkal.

Sorrento, reggeli kocogás közben fotózva

Egykori görög gyarmat volt a hasonnevű félszigeten, hol a tenger hupikék, ott laknak ők a … A kb. 15 000-es kisváros borairól, festett agyagedényeiről és Limoncello citromlikőrjéről is híres. Utcáin citrom és narancsfák, illetve színpompás virágok. Az árak? A Balatonnál mindenképpen drágább. A legolcsóbb helyen is kb 3 eu/adag (gömb) a fagyi. Egy pizza kb 8-10 eu. A többi étel csak drágább. Helyi Conad vegyesbolthálózatban vásárolva azért jóval olcsóbban is ki lehet jönni.

Esti óváros

Kikötő

Naplemente Sorrentoban

Sorrento belváros

Sorrento kikötő

A helyi, hajókikötők közé szorított zsúfolt, unalmas strandok vulkanikus fekete homokkal borítottak. Valamirevaló beach kb. 2,5 km-re, a főút mellett nyugatra tartva érhető el: a félsziget egyik kiszögellésén lévő Bagni Regina Giovanna egy árnyékos köves-homok katlan, ahol a tengervíz egy sziklaablakon folyik be, illetve ezen át úszhatunk ki a nyílt tengerre.

B a Bagni Regina Giovanna strand, vagy inkább öböl

Bekarikáztam a két strandot

Nagyon meredek lépcsősoron közelíthető meg, de legalább van korlát. 12 éves kor alatt a megközelíthetőség miatt nem ajánlanám. Ráadásul alig van hely letáborozni, talán beljebb több tér van, de hullámzó derékig érő vízen kell átgázolni.

A Bagni Regina Giovanna és a sziklakapu, melyen a nyílt tengerre úszhatunk

A sziklakapu túloldala

A katlan teteje körbe túrázható, itt árnyék nincs, csak ezer fok, de napozni azt lehet. A katlan mögött a nyílt tenger felé kis sziklateraszok vannak, innen viszont nem lehet megközelíteni a vizet, annyira meredek, a sziklák élesek, és a hullámzás brutális. Visszamászva a katlantól nyugatra tovább egy "gyermekbarátibb" lépcsőn egy elég jó kis köves strandra ereszkedhetünk, ahol ugrálni is lehet az öböl jobb oldaláról. Visszább free wifi és Tana kiosk táblácska egy büfét takar, mely tovább felfelé szintén meredek lépcsősoron közelíthető meg, a hely hangulatos hippi fészek, igényes jazz zene szólt, kártyával lehetett fizetni, árnyékos olajfaligetben kihelyezett nyugágyakat a vendégek ingyen használhatják.

A Bagni Regina Giovanna mögötti strand és a lépcső. Ez volt a kedvenc sorrentoi beach-ünk.

A szemben lévő sziklateraszokról ugrálni is lehetett

S akkor a lényeg: az Amalfi-part.

Első jelentősebb települése Sorrento felől haladva Positano, a szakasz Salerno városáig tart, majdnem középen a névadó Amalfi településsel. Az UNESCO világörökség része, jelentsen bármit is ez. Gyakorlatilag a Sorrentoi-félsziget déli oldala, a Salernói-öböl északi része, ahol igen meredek mészkőfalak és mészkőhegyekre épült bájos települések jelentik a fő látnivalót.

A Sorrentoi-félsziget déli partja, az Amalfi part. A névadó település lemaradt, jóval keletebbre van

A mögöttes félszigeten a Lattari-hegység legmagasabb pontja 1400 métert meghaladó, jól kiépített túraösvényhálózattal. Sorrentóból már egy másik busztársaság, a SITA járatai közlekednek Amalfi irányába. Persze a buszmegállók környékén helyi Taxik és önjelölt idegenvezetők agitálnak, hogy olcsón elszállítanak minket a kívánt célpontra, mi maradtunk eredeti tervünknél. Körülbelül óránként közlekednek ezek a járatok, a sofőr itt is csak készpénzt fogad el. Az átalunk kiszemelt Positanoig majd 5 eu/fő a jegy, ami a mi esetünkben virtuális biléta volt. Csúcsszezon lévén, mint heringek a konzervesdobozban, egymáshoz préselődve végig álltuk a kb. 1 óra 20 perces utat. Az Amalfi-strasse lélegzetelállító, miután az út eléri a partvonalat.

Positano "felsőváros". Közel a part, légvonalban kb 600 m. De legalább ennyi szint.

Positano

Már a név alapján is csak pozitív lehet. Az is volt. Végtelen lépcsősorok, szűk kanyargós sikátorok. Szegény halászfaluként kezdte, majd John Steinbeck (pl. Egerek és Emberek) Pulitzer és irodalmi Nobel-díjas amerikai írónak köszönhetően lendült fel a turizmusa, aki egy egész esszét szentelt a településnek. De több filmet is forgattak itt (pl. Only You 1994, Napsütötte Toszkána 2003, Nine 2009). Az itt megpihenő Rolling Stones zenekar itt írta 1969-ben a Midnight Rambler című dalát. Mellékesen pont ott jártunkkor nyaralt ott Jason Statham is, úgyhogy voltunk páran hírességek :-). De félre a gyenge tréfát.

Szinte csak a partmenti főútja autózható, illetve motorozható, parkoló bőven a település előtt található, amennyiben nem indulunk korán. Épp ezért, és persze az olcsóság miatt javasolt inkább busszal megközelíteni. Kompok is járnak, de azok jóval drágábbak. Leglátványosabb eleme a nyugati részén az egymás fölé épült színes házak „piramisa”, mely a keleti részről mutatja meg legjobban magát.

Positano piramisa

A piramis fentebbről, a keleti városrészből fotózva

A strandok zsúfoltak, a napernyős részeken és a part menti hotelek előtt általában privát beach-ek vannak, de röpke 50 eu és miénk egy kék ernyő. No nem örökre, csak egy napra. De vannak szabad strandok is. Az árakat tekintve Sorrentot übereli, egy gömb fagyi 5 eurónál kezdődik, de itt is van vegyesbolt. Beszéljenek inkább a képek:

Capri

Harmadik napunkon Capri szigetét látogattuk meg. Sorrento központi kikötőjében váltottuk meg borsos jegyünket, 42 eu/fő. Ebben az árban csak az oda-vissza transzfer szerepel. Nincs félóra az út, a hajón büfé is van, az árakat nem részletezem. A kb. 10 km2 területű sziget egy festői mészkőszikla, a Sorrentoi-félsziget csúcsának folytatásába esik. Legmagasabb pontja 589 m magas, ide felvonó is visz.

Capri a kikötőből

Tiberius (3. Római császár) császár ide vonult vissza idősebb korában, és közel tíz évig innen kormányozta birodalmat. A Gladiátor című filmben is megelevenedő Commodus császár ide száműzte nővérét, Lucillát. A napóleoni háborúk idején a sziget egy időre angol birtok is volt, mint egyfajta kis Gibraltár. További érdekesség, hogy Gorkij orosz drámaíró is élt itt, de Lenin is járt a szigeten. A szigeten több időt töltő további nevezetes személyiségek: Oscar Wilde angol drámaíró, a diftéria védőoltás kifejlesztéséért orvosi Nobel-díjat kapott német Behring. Capri toleráns menedékként szerzett hírnevet, vonzotta a gazdag meleg férfiakat és leszbikusokat, akik nyitottabb életet kerestek. Hát, most mi sem fáztunk.

A sziget nagyon puccos, amolyan Andi világa: Armani, Vuitton, BVlgari, Gucci, Laurel és lányom elmondása szerint még híresebb és puccosabb boltok egymás hegyén-hátán, de ezek nem mondanak nekem semmit. Én még a Tisza cipők világában nőttem fel. Egy-egy kirakat előtt megálltam, néhány idétlen gönc pl. ffi nadrág 7800 euróba került. És rengeteg gondterhelt Andit láttam megpakolt táskákkal kifelé igyekezni. Eltartott kisujjukon is volt egy eltartott kisujj. Oldalt ásványvizekkel megpakolt túratáskámmal hajléktalannak tűntem. Déli oldalon finom homokos zsúfolásig telt strandok, a túloldalra is átnyúló település legmagasabb kb. 200 méteres magasságába felvonó visz, a Funicolare Telescope, de mi lábusszal mentünk a Via San Francesco lépcsőin.

Részlet a Via San Francesco lépcsőkből. A kissrác nem az enyém!

Kilátás a lépcsők tetejéről

A táj szépségén kívül pozitívumként a rengetek ivókutat említeném. Igazából a déli oldal sziklalátványosságai: a Scoglio del Monacone, Punta di Tragara és a Faraglioni sziklák érdekeltek, ahová meredek lépcsősoron lehetett ereszkedni. Még fenn a lépcsők kezdeténél több nyelven tábla figyelmeztetett: a víz a szabadstrandokról csak sziklákon közelíthető meg, nincs homokos beach. Az ereszkedő (visszafelé persze emelkedő!) lépcsősor végig árnyékos, közben fel-felsejlenek a sziklaalakzatok:

Leérve a bal oldali partot szemeltük (volna) ki, de egy pultnál kedves hölgy állta utunkat lenéző segíthetek? kérdéssel. Mondom nem, köszönöm, csak a partra megyünk. Sajnos nem lehetett, csak belépő megváltása után, ami 50 eu/fő, majd kötelező ágyat és napernyőt bérelni, saját felszerelést nem engednek kipakolni. Na azt már nem. Rákerestünk a szabad beach-re, de a leereszkedéshez sziklamászó tudás ajánlott, pengeéles sziklák és szúrós bozótos, a vízbe innen sem lehetett volna leereszkedni, max ugrani, majd freesolo-ban visszamászni. Ránéztem a hőségtől elgyötört feleségemre s legkisebb leányomra határozott visszavonulót fújtam. Láttam mások is hasonlóan jártak. A lépcsősoron visszafelé cammogva megvitattuk a lefelé igyekvők melyike fogja kifizetni a borsos belépőt és bérleti díjakat. Lerítt, hogy az Andik kifogják. Ennek ellenére szép volt, de egy téli időszak megfelelőbb lett volna erre a kirándulásra. Legközelebb. S hátha szezonon kívül majd nem lesznek vámszedők se.

Délkelet-Magyarországról könnyen terveztük egy naposra kiruccanásunk. A hajnal 4 órás kelésnek megágyaztunk az online rovigneta vásárlással, és a románok Schengeni csatlakozásának köszönhető pikk-pakk határátkeléssel legalább 20 perccel rövidebb menetidővel számoltunk. Begyütt. Battonya után könnyedén siklottunk át közel 250 km kiváló minőségű román aszfalton. Az egy órás időeltolódás ellenére is 8 óra előtt néhány perccel már zártuk az autót Rausor üdülőtelep parkolójában. 2025.05.31 lévén, és a webkamerák hiányában nem tudtuk mekkora hóhelyzet fogad majd bennünket. Biztos, ami biztos semmi téli felszereléssel (hágóvas, jégcsákány, kamásli) nem készültünk. Lesz, ami lesz. Alea iacta est, elvetettük a kockát. Az erdei szakasz a szokásos volt: a tavasz/korai nyárnak megfelelő gyönyörű zöld aljnövényzet, madárcsicsergés és a Stevia patak bőséges vízhozama, csobogása.

Három hasonló erdei kaptató kapható

Egyáltalán nem unalmas erdei szakasz: fények és árnyékok

Éjszakai műszak után megpihenő baglyok álmos huhogása tette misztikussá az ősfenyvest, és adták át a műszakot a nappali brigádnak

1700 méteren a piros sáv jelzésű utunk a patak mellé került. Pontosabban a patakba… Inkább fordítva: a turistautat is birtokba vette a víz, de a kritikus helyeken mindig lehetett szépíteni, korrigálni, így száraz lábbal megúsztuk. Egy ideig.

Még a Lolaia nyereg alatt ki kell mászni ezt a nem túl meredek morénafolyosót

Hold volt, Hold nem volt. Hogyha a köd rá fátylat ereszt: lánnyá válik sírni kezd...

A Lolaia kaptató után a 2200 méteren lévő nyeregben már hófoltok voltak, ahol gyakran térdig süppedtünk, kamásli híján a bakancsunkba is jócskán jutott.

Puhul a hús a nyereg alatt...

a gleccserből a Stevia-tó maradt.

Tünci nyeregben érzi magát. Kilátás a Lolaia-nyeregből a Központi-Retyezátra

Átharántolva a Retyezát-csúcs keleti oldalára...

az összefüggő hótakaró utunkat állta.

A helyi erőket követve végül egy kb. I fokozatú sziklamászó úton küzdöttük le a hátralévő kb. 200 m szintet, amit néhány stand, beépített karabiner és nitt is jelzett.

Se kötél, se beülő. De akkor hogy sikerült megmászni?

"Hát ö gondolom nem gyalog"

Nekem ez futóterep, de izgultam tériszonyos feleségem miatt.

Ahol szelídült, ott cserében több volt a hó

Végül ügyesen, önállóan, pánik nélkül, gyakran négykézláb, de felértünk.

Aznap mi voltunk fenn a legöregebbek a hegyen. Hát legyen.

Lementre inkább a hosszabb, de biztonságosabb piros háromszög utat választottuk a Prelucelén keresztül.

Ezt a kupit! A gleccser jó munkát végzett.

Közben a Gura Apelor víztározó is megmutatta magát

Jó tempót diktált az asszony, 7 és fél óra alatt lezúztuk a 12 km távot és 1300 m szintet.

Magányos esztena a lemeneti úton, szomorú nótácskát dúdol

Tippek.

• a román Schengeni csatlakozással jelentősen rövidül az utazási idő, pláne ha online vásárlunk rovignetát
• május végén-június elején még bőven van fenn hó, legalább kamásli jó lett volna, de a hó állaga már nem igényelt hágóvasat, viszont, ha végig a kijelölt utat követtük volna jégcsákány kellett volna
• Ja, és naptejet vigyetek!

2025.05.02. Május elsején már bemelegítettem, az erre a napra eredetileg tervezett Kleiner Buchstein storno. Hirtelen kellett keresnem egy egész napos célpontot. Ez lett a Hexenturm. Igaz, ez nem Gesause, de az Ennstali Alpokhoz tartozó közeli Haller Mauern csoport tagja.

P a parkoló

Egy C nehézségű ferrata és egy normál út is vezet fel rá. Méricskéltem az applikációmban, de közvetlenül a csúcs oda-vissza is maximum fél napot venne igénybe, ezért nosza! Legyen tánc! Kerüljünk előtte keletre, és a Grabnerstein csúcstól a Hexenturmig húzódó gerincet terveztem be a 636 és a 36-os túraúton. Ezen a gerincen legalább a környék másik ferrátája, a B nehézségűnek tartott Jungfernsteig is benne lesz/lett. A szállásomtól kb 4 km-re lévő parkoló (a Buchauer Sattel előtt balra) kb. 850 m magasságban megfelelő kiinduló pontnak tűnt. Fizetős, lehet kártyával is, 6 eu/nap.

P a parkoló, Admont városától északkeletre található

Mindjárt egy legelőn kellett átvágni, majd a túraút lényegében egy igen jó minőségű kerékpáros/aprókavicsos úton vitt az 1400 méteren fekvő Grabneralm jelenleg zárt hüttéjéig. Az autóm izgatottan figyelte lépéseimet.

Innen ágazott ki keleti irányban a 36-os útvonal, ennek mentén található az utolsó forrás, feljebb már csak az van, amit magaddal viszel (az Admonter hüttét leszámítva). Az út az egykori Versuchsstall romjai mellett haladt el, ami talán egykor istálló lehetett, majd gyorsan az 1848 m magas Grabnerstein következett.

B-vel a B nehézségű vasalt utat jeleztem

Kilátás a 36-os túraúton

Csúcskereszt, csúcskönyv, csúcsalma, csúcsfotó. Idáig bárkinek ajánlható.

De a gerinc az Admonter hüttéig már jobb erőnlétet igényel: két-háromszor 100 méter szintkülönbséggel fűrészel az út, de a kényes részek drótozva vannak. Utólag azt mondom ez volt az egész túra legszebb része a bizarr sziklaformációival.

Képek a Jungfernsteig gerincéről és a nyuszifül

Az északi lejtőkön időnként hómezőket kellett keresztezni, de gyakorlott ferrátásoknak lényeges kihívást nem rejt az út, inkább AB-s.

Visszanézve láttam, hogy egy kilapított hóemberen gázoltam keresztül. Szegény.

Az Admonter hütte még zárva volt, de nem is akartam cicáskodni. Háttérben az Admonter warte keresztje

A jelzett-festett túratvonal felvisz a Mittagskogel és a Natterriegel gyephavas jellegű púpjaira, de bűvölve az applikációt egy szinte szintben szintező, színtelen ösvényt találtam, mely elvisz közvetlenül a beszállóhoz. Az előbb említett 2 csúcsot pedig majd visszafelé…ha túlélem. Rátértem erre a rövidítő csapásra. Jelzés sehol, alig kijárt, gyakran letévedtem, és a gyephavas hangacsomóiba kapaszkodtam szinuszgörbét rajzolva az ösvényre. Volt egy-két meredek mentésem, egy vzfolyást is keresztezni kellett. Úgy gondolom ugyanúgy elfogyasztott ez a rövidítés, mintha kimásztam volna a rendes útvonal két púpját. Jóvan fiam. Végül elértem a beszállót. Egy tábla jelezte a Hexenturm csúcsra vezető normalweget és az irodalomban C nehézségűnek besorolt ferrátát, de mivel a táblán szerepelt a Nur für geübte=” Csak haladóknak” figyelmeztetés gondoltam lesznek benne legalább I-II nehézségű sziklamászó betétek. Úgy is lett. De épp ezek tették élvezetessé. Lefelé sem veszélyes nem túl hosszú szakaszok ezek.

Képek a ferrátáról és közben a kilátásról

A közel függőleges falak jelentették a C nehézséget.

De a kezdeti ferrata után már csak séta a csúcsig, igaz gyakran kitett párkányokon. Tetszett. Nem túl nehéz, látványos.

A csúcskeresztnél

Ki/lelátás a csúcsról. Legalul a Natterriegel tömbje. Oda még át kell szaladni

Visszafelé eredetileg a normal utat terveztem, de már odafelé konstatáltam: tele van a katlan süppedős hóval, ráadásul legalább 200 m szintvesztéssel járna, amit azután újra ki kellene mászni, így a visszautat is a ferrátán tettem meg, de itt már használtam a karabinereimet. A csúcskönyvből kiolvasva idén én voltam a kereszt 2. látogatója. Büszke voltam magamra. Visszafelé beiratkoztam a Natterriegel és a Mittagskogel könyveibe is, majd az Admonter hüttétől a 636-os túrút visszavitt az autómhoz.

A távolabbi púpon voltam. Belenagyítva még kivehető a kereszt.

A Natterriegel és a Mittagskogel keresztjei. Annyi csúcskeresztet érintettem, hogy ezért a "keresztes hadjárat" elnevezés

Tippek:

• a fent említett gyephavasokig gyakorlatilag bárkinek ajánlható, csak erőnlét kérdése, de azért túrabot plusz jól tapadó túracipő ajánlott
• a közbeeső Admonterhüttében étel-ital szezonban biztosan van, bár kijelölt forrás már nincs. Csak píz kérdése.
• a ferrata tényleg C nehézségű, középtájon egy kb. 2000 méter magasságú tornyot kell kimászni, utána lényegében már csak gyaloglóterep
• a gerinc, melyen az út vezet néha 2 méteresre szűkül, tehát nem sziklapenge, de azért szédülésmentesség javallt.

Zárókép a Jungfernsteig gerincéről

Hosszú hétvége lévén mindenképpen kirándulást terveztem. Társ híján kevésbé havas, kevésbé lavinaveszélyes kirándulóterepet kerestem. 2025.05.01-én lent a völgyekben már tavaszodott, a vörösfenyő rügyek is kipattantak, a stabilan meleget kedvelő kakukkok is lelencgyártáshoz kerestek partnert. A lelkem sem vágyott már a tél megpróbáltatásaira. Így esett a választásom a stájer Enns-völgyi Alpokra. Azon belül is a Gesause hegység Enns folyótól északra eső részére, ahol a szálláshelyem is foglaltam. A déli részen 1-2 évvel ezelőtt már rendetlenkedtem, az egész hegységcsoport legmagasabb pontján, a Hochtoron már rontottam a levegőt. Most 3 célpontot néztem ki: a Tieflimauert az oda vezető Teufelsteig miatt; a Kis-Buchsteint (tavaly a nagytestvért másztam a Südwandband klettersteigen); és a Hexenturm csúcsát a Hexensteigen. Utánanézve nem tűntek nehéznek, max. C nehézség (legkönnyebb az A, legnehezebb az E-F) egy kivételével: a Kleiner-Buchstein gyakorlatilag a csúcs alatti 150 méteren II+-os sziklamászással közelíthető meg. És itt is kell lejönni! Gondoltam mit nekem a Matterhorn után, ezért kötelet nem is vittem magammal egyáltalán. De ne szaladjunk ennyire előre.

A háromból kettő célpont szinte szomszédok. N a Tieflimauerről lejöveteli normál utat jelezi 

Első túranapon bemelegítésnek a Tieflimauert szántam. Ez „csak” 1820 m magas csúcs a Buchstein-csoportban, a Kis-Buchstein szomszédságában, amit a következő napra terveztem a túloldalról. A Tieflimauerhez a Sankt Gallen és Mooslandl települések közti Schloss Kasseg kastélyszálló utáni erdészeti úton található kijelölt, legális és ingyenes parkolót választottam.

A parkoló és a megtett út

Ez a Mühlbach patak (kis szóismétlés) völgyében egy erdészházzal szemben található, ahol bővizű, kijelölt forrásvíz is található egy itatóvályúval, ami akár fürdésre is alkalmas lehet. Ráadásul egy esetleges éjszakázásra vonatkozó tiltótábla sincs kihelyezve, de a parkolótól disztálisan még kerékpárral is tilos behajtani, pedig az első 3 kilométeren jó minőségű aszfalton haladhatunk a 650-es turistaúton.

Újabb 1 km erdei túra után (tehát összesen 4 km elteltével) egy elágazás az Ennstaler hüttéhez kb. 10 perc kitérő, de kihagytam, pedig szép kilátást mutatott a térkép. Helyette jobbra a célom felé a 645-ös úton folytattam. Itt már mutatóban egy-két piszkos hófolt jelezte tél tábornok visszavonulóban lévő utóvédjeit, feljebb kissé összefüggőbben, de komoly akadályt már nem jelentettek a hómezők. Félelmetes mennyire kevés hó esett, vagy igen hamar olvadt el.

Pillanatképek a 650-es túraútról

Közben balra az utvonal mellett közvetlenül egy szép kilátóponton időztem kicsit, tovább jobbra egy barlangszerű kőlyuk, még tovább jobbra a csúcs 645a normál útja mellett haladtam el. Ez lesz a lejövetel. Nemsokára a C-s nehézségűnek mondott Teufelsteig beszállójához értem, itt felszerelést öltöttem (sisak, beülő, kantár), és nekiestem.

A fent említett 645-ös úton a ki/lelátó ponton készült felvételek

Számomra max B-s nehézségű volt a mindössze 300 m szintet leküzdő ferrata, így haladók akár felszerelés nélkül is bevállalhatják. Egyszer sem kellett akasztanom, végig biztonságos, jól kiépített út volt. Persze a vasak nélkül lehetett volna akár III-as sziklamászás, de így…Felértem, a csúcson már üldögélt egy férfi. Eléggé jellegtelen, kihagyható vasalt út ez, nem igazán éri meg csak erre túrát szervezni.

Képek a ferrátáról

A Tieflimauer csúcskeresztje, és némi kilátás a jutalom. A kötél valódi, a csúcskereszt tartozéka. Mintha valamivel impregnálták volna

És maga a Tieflimauer a másik oldaláról, a Kis-Buchstein felől fotózva. Innen azért elég jól adja

A lejövet is sima ügy, a szokásos helyenként csúszós kavicsösvény könnyen abszolválható. Túl hamar meg lett, és még csak dél volt. Tovább jobbra úgy saccoltam, hogy kb. 2,5 km, 1 órás út lenne a holnapra tervezett Kleiner Buchstein. Az út a beszállóig szinte szintben halad, bár pöttyözött, kitett szakasznak jelezte a térkép ezt a 645-ös utat az Otterriegelnek nevezett elágazásig. Rövid habozás után megindultam.

Ekkorra már úgy tűzött a nap, szél egy szál se, hogy a katlanban legalább 30 fokos meleg volt. Vízfogyasztásom nem várt módon növekedett. Végül is az eredeti Tieflimauer túrára jól terveztem, de ez a ráadás nem volt bekalkulálva. A térkép forrást már nem jelzett. Ebből baj lesz- gondoltam. De nem lett. Kegyetlen forró, gyakorlatilag a nyeregig végig egy 20-25 fokos kőfolyáson oldalaztam, gyakran kicsúszva a kőfolyásokon, de ezt leszámítva nem veszélyes. Inkább csak bosszantó hogy két lépés előre, egy vissza ütemben haladtam.

A kőfolyásos hegyoldal a 645-ös túraúton

Szemben és balra legalább gyönyörű háttérkép kísérte utamat.

Ahol ez a 645-ös út északra fordult, egy rövid sziklaszoroson áthaladva szelesebb, hómezőkkel tarkított világba csöppentem. Egy közvetlenül a gerinc alól induló hómezőből bőséges hólolvadék csordogált a sziklákon, ez mentett meg a kiszáradástól. Teletöltöttem ivókulacsomat és nyugodtabban folytattam.

Az Otterriegel elágazástól a Kis-Buchstein beszállójáig egy igen instabil, kesze-kusza száraz vízmosáson vezetett az út. A téli csata nyomán az erózió átrendezte a terepet, gyakran négykézláb lehetett csak haladni, és egyre összefüggőbb hómezőket kereszteztem, de a túrabotokon kívül egyéb segédeszközre nem volt szükség.

A Kis-Buchstein beszállójához vezető út szintén hómezőn haladt, majd csillogó nittek és halovány piros jelzések mutatták a beszállót.

Kb 150 m II+-os sziklamászás visz a Kleiner-Buchstein csúcsára, ez a normalweg!, és itt kell lejönni is. Beleálltam, de félúton visszaereszkedtem, mivel a lemenetet nem éreztem magamban. Jó lett volna egy kötél. Még ereszkedő standok is voltak az egyébként jól nittelt útban. Ide még vissza kell jönnöm egy kötél és egy társ kíséretében. Akár még idén. Visszakinlódtam magam csalódottan az Otterriegelhez, majd tovább már erdőben a 644-es úton az autóhoz.

A Buchstein alatti kilátás nyugatra 3x és 10x zoom-al. Legtávolabb talán a Dachstein és gleccsere, közvetlen előtte a Priel lehet a Totes Gebirge hegységgel.

Jóvanezígy. Itt lesz még ez a hegy később is.

Csak én egyben legyek. Inkább legyek gyáva, pisis.

Kattogtam rajta még egy darabon, de mégis,

Akárhogy is csűröm, társasjáték a mászás akkor is.

Délnyugatra 3x és 10x zommal pedig a St. Gallener Spitze lehet a Kis és a Nagy Buchstein között. Ez is hátra van még.

Néhány kép a lementről

Végül összesen 18 km, 11 óra kirándulás során 1830 m szintet gyűjtöttem be. A Hexenturm kalandról egy másik blogban számolok be.

Tippek:

* csak a szoki: legyen elég vizünk

* a Kleiner Buchstein csak és kizárólag sziklamászással közelíthető meg, igaz csak kb. 150 m szint mászás, de kötél és tudás elengedhetetlen nekünk gyávábbaknak

*vájtszeműeknek, gyakorlott ferrátásoknak csak magában a Teufelsteig nem éri meg (szerintem)

2025.04.10-12. között Bálint Zolkó barátommal nekivágtunk. Ezen két dátum közé beszorítottuk az oda-visszautat, és két rövidebb via ferrata-t.

A Hochschwabról, annak elhelyezkedéséről korábbi bejegyzésemben már írtam pár sort, így azt most kihagyom.

Zolinak ez volt a 2. komolyabb túrája, kirándulása. Az előző Nagy-Páring sikeres téli kimászása után gondoltam lássunk egy könnyebbet: a kb. 900 m magasságban lévő Bodenbauer (Sankt Ilgentől északnyugatra) parkolójából mindössze 1300 méteres szintet, és kb. 8 km távot jelentő Hochschwab csúcsára esett a választásunk. Ráadásul 2 éve már megmásztam télen, igaz a könnyű keleti oldalon, Seewiesen felől, most a nehezebb G’hackte (ez egy A/B-s ferrata, nyáron!) úton támadtunk. Ahogy azt Móriczka elképzelte: a fenti adatok térképen jól mutattak. Kb. a duplája jött össze mind a szint, mind a táv tekintetében, több hegylábat is keresztezni kellett.

P a fizetős parkoló Badenbauerben, kékkel a bejárt nyomvonalunkat színeztem

F a Fleischer bivak

Nyilakkal a visszautat jelöltem, S a kimászás a Trawiessattelbe

Láttam az időjárás előrejelzéseken, hogy az alap 40-50 km/h szellőt 70-80 km/h lökések fűszerezik, de csapadék nem várható, napsütés mellett a +2 C hőfokot -12 C-ra rontja a szél. Ez részben igazolódott csak: a szél nem volt hideg, de a sebesség tekintetében inkább fordítva zajlott: a 70-80-as szél időnként 50-re csendesedett. A desszertet pedig a borotváló szél által felkapott jégkristályok arcunkba csapódása adta, ami a napégette arcbőrünket „nyugtatgatta”. Legalább felszereléssel (pótkesztyű, kamásli, hágóvas, jégcsákány, forró tea, élelem) készültünk.

Reggel fél 6-kor keltünk, Kapfenberg városából kb. fél óra autóút után 7 órakor már zártam az autót. Bodenbauer parkolójáról annyit kell tudni, hogy behajtáskor kamera rögzíti a rendszámot, majd távozáskor kell az automatában megváltani a díjat (6 eu/nap), a rendszám alapján. Lehet kártyával is fizetni, de mobiltérerő már nincs, és az egész úton nem volt.

A túráról is végre néhány szót. Lenn a völgyben a sziklafalak szorításában igen kellemes volt az idő, szélnek lenn még nyoma sem volt, az első kilométeren már vetkőzni kellett. A hó foltokban 1300 méteren, összefüggően 1500 m felett jelent meg.

Látkép a parkolóból

Egy magányos turista lány előzött ránk sportcipőben, nem bírtuk utolérni. Útközben egy üzekedő kőszálikecske csapatba botlottunk. Mondtam is Zolkónak itt hasra ne essünk, mert a tesztoszterontól túlfűtött kecskebakok nem válogatnak! Meg vigyázzon az avarra, alatta mozgó köveken könnyű elesni, tavaly én is így jártam. „A kecskékkel? „– kérdi. „Menjünk fiam” - sóhajtottam, de nem kéjesen, inkább kedélyesen. Ezek a mai fiatalok!

Közeledtünk a ferrata beszállójához, amikor egy sziklafal mögül váratlanul elénk toppant a turista lány, és figyelmeztetett, az út jeges, járhatatlan és óriási a szél. Mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk akkor csak jó szerencsét kívánt és hazaballagott. Zolkóval gyorsan hágóvasat és kabátot húztunk, mert bemutatkozott a szél.

Beöltözve

Jégcsákány elő, és nekiálltunk a G’hackte lejtőjének, ami kb. 35-40 fokos dőlésű, déli fekvésű kuloár. A hó ideális volt, tetején kásás, nem mély, az alja keményen eljegesedett hágóvastáplálék. Csak úgy harapta. Imádtuk. Igaz egyszer kicsúsztam (a hágóvas előszeretettel gyűjtötte a felszíni kásás havat, gyakrabban kell leütögetni, igaz Isi barátom?), de megfogtam a csákánnyal.

Kásás kuloárban kapaszkodtunk

Középtájon kaptunk egy kis láncos-drótos ízelítőt, de a vasak szégyenlősen bújtak a jég alá. Sebaj. Itt Zolkókám előretört, a 17 éves ifjú titán csak úgy taposta az 50 éves bácsinak az utat. Köszcsi! A teteje felé nőtt a meredekség, majd az út kivezetett a jobb oldali gerincre, ahol szinte végig kapcsok, drótok vezettek.

Láncokon ki a jobb oldali gerincre. Itt a szél lefújta a havat, cserébe elég bokatörő hágóvasban

Majd 2050 méteren a G’hackte csúcs oldalában elfogyott az út, és a vasak is. Itt egy hasonló meredekségű lejtőn kellett eloldalazni. Ez volt a legijesztőbb: alattunk szakadék tátongott, a hó/jég az óriási szélnek és az olvadásnak köszönhetően igen vékony, töredezett volt, és alatta nem talaj, hanem kavicsok, kövek gurultak, ha ráléptünk. Itt kicsúszást nem igazán lehetett volna megfogni, túl vékonyka volt a jég, a kavicsba pedig nem fog a csákány. El kellett volna a kötél, de így utólag nem bánom, hogy azért az 50 méterért nem cipeltem fel plusz 2 kg-t.

Harántolás a G'hackte oldalában. Bár az idegeink kötélből voltak, azzal nem tudtunk biztosítani

Kiérve a nyeregbe arcomra fagyott a mosoly: még kb 150 métert vissza kellett ereszkedni egy kisebb nyeregbe, majd kimászni a Fleischer bivakig. Itt a szél már nem símogatott, darálta a jégszemcséket, ingyen dermabrasio kérem. A bivak egy bádogkunyhó volt kb. 4 fő részére sürgős fekvőhellyel, pokrócokkal, de matrac, párna nincs. Benn – volt egy higanyos hőmérő – kellemes +2 C fok volt, ahogy jósolták. A szél csak rázta a viskót, de rövid pihenő után folytattuk az utat. Azt hittük ugyanazon a legrövidebb G’hackte úton, ahol feljöttünk, majd visszamászunk, de erről még annak mászása közben letettünk. Így maradt a kerülő: a csúcs után – ahová 12:30 körül érkeztünk meg, kb. 2 perc erejéig bírtuk élvezni a szelet – a Schiestlhaus winterraumjában ismét pihenőt tartottunk.

A maszk alatt őszinte mosoly. Ott vagyunk már?

A tsúts után

A Schiestlhaus

Először azt hittük zárva van. Egy látható helyen elhelyezett lapát segítségével felszabadítottuk a bejáratot, és tádám: könnyen nyílt, patent záródott. Már az első helyiségben is jó idő fogadott, a winterraum feliratnál benyitva tátottuk a szánkat: a fent leírt panorámablak a Kleiner-Hochschwab csúcsára nézett. Bent nem is számoltam, legalább 10-12 főnek matrac, párnák, takarók bőségesen, tisztaság, kb. 10-15 C fok, jó illat és egy önkéntes kassza: 5 eu/fő/éj felirattal. Pazar ebédet követően fájó szívvel léptünk ki a szélviharba.

Ereszkedés közben a szél jelentősen alábbhagyott, bár a csúcsra visszatekintve látszottak azok a boldog szép napok: még havat hord a szél.

Melyiken is voltunk? Az összesen.

Ereszkedés a Voistaler hütte völgyébe

Leereszkedtünk a Voistaler hütte felé tartó völgybe, de ott kaptuk a 3. pofont: a völgy aljáról (1750 m) egy hasonló, kb. 35-40 fokos lejtőn kell ismét kimászni a Trawiessattel kb. 1920 méteren lévő nyergébe. Ez fájt. Ez a fal már árnyékban volt, kőkeményre fagyott jéggel, ahol Zolkó csúszott meg egy kicsit, de ügyesen megfogta. A meredekség mellett a lépések rugdosása köbre emelte a nehézséget.

Kimászás a Trawiessattel nyeregbe (ez szóismétlés). "A széleslátószög miatt ennyire brutál, de azért nem piskóta"- mondta utólag combom.

Végül elértük az eredeti útvonalat, ahol feljöttünk. Itt ismét megcsodáltuk a G’hackte lejtőt, amit kimásztunk: oldalról nézve talán megközelíti a Glockner normál útjának beszállóját, a Banhof lejtő meredekségét.

Ego a nyeregben. Háttérben a felfelé út, a G'hackte lejtő. Innen - utólag - már nem is olyan vészes

Emelkedett hangulatban este 7 órára, 12 órás műszakot követően garminom összegezte a napot: 18 km, 2000 m szint, 3500 összkalória, és 5 liter becsült kiizzadt folyadék. Még anaerob tevékenységet is produkáltam. Gratuláltunk egymásnak, hazaautóztunk, és megettük az összes kolbászt, szalonnát, amit hoztunk, még egy kis zabkásával is leszorítottuk.

Néhány kép a lemenetről

Tippek:

• Egyedül ezen az úton télen soha!
• Forrással nem találkoztunk egyszer sem, úgyhogy víz legyen.
• Érdemes a Schiestlhaus winterraumjára tervezni, annyira kellemes, derékalj sem kell, csak hálózsák, hóolvasztáshoz gázfőző. Láttunk konnektorokat, de töltőt nem vittünk, úgyhogy nem tudom van-e áram.
• Nyaksál, síszeműveg esetleges nagy téli szél miatt.

Néhány tiktok videó link a mászásról.:

https://www.tiktok.com/@pallvikking/video/7493632718207503638?_r=1&_t=ZN-8vaHUYyrInO
https://www.tiktok.com/@pallvikking/video/7493157687505571094?_r=1&_t=ZN-8vaHfxjFsMo
https://www.tiktok.com/@pallvikking/video/7492746472996228374?_r=1&_t=ZN-8vaHl3iUE4s
https://www.tiktok.com/@pallvikking/video/7492542963294244118?_r=1&_t=ZN-8vaHqGKjXLa