Zolkó barátommal már régóta viszketett a talpunk egy jó kis bakancsos kirándulásra. Gyakran böngészgetem a térképet későbbi terveket szövögetve, a Hochalmspitze csúcsával már többször szemezgettem online, gondoltam ideje már személyesen is tiszteletemet tennem.

A Hohe Tauern kékkel bekarikázva

A Hochalmspitze (régebben Hochalpenspitze) 3360 m magasságával az osztrák Magas-Tauern (németül Hohe-Tauern, ahol Ausztria legmagasabb csúcsa, a Grossglockner is nyugszik) legkeletibb Ankogel-csoportjának legmagasabb pontja.

A Hochalmspitze-t nevezik a „Tauern királynőjének” (Tauernkönigin) is, a Tauern királya természetesen a Grossglockner. Gyakorlatilag egy kettős csúcs, a magasabb, nyugati csúcs az Apere, ez a csúcskeresztet viseli, és a Detmolder grat-on közelíthető meg. A kisebb keleti csúcs a Schneeige, a Rudolstadter weg vezet fel rá. A csúcsot négy gleccser fogja közre: északon a Grosselendkees, délen a Trippkees, keleten a Hochalmkees és nyugaton a Winkelkees.

A királynő és gleccserei

A túráról:

A gleccserek fokozatos visszahúzódása és az olvadó permafroszt miatt az útvonalak egyre inkább ki vannak téve a sziklaomlás veszélyének, ezért sisak, a ferrata miatt pedig beülőre feltétlenül szükség van, pedig nem technikás, viszont kitett, és lefelé bármelyik oldalon vasalt úton kell ereszkedni. A gleccser visszahúzódása miatt a nyugati Detmolder-grat mára nagyrészt a sziklákra helyeződött át, és sokkal kevésbé hajlamos a sziklaomlásra, mint a másik oldal, ezért nemcsak emelkedésre, hanem ereszkedésre is alkalmasabb, még akkor is, ha a hossz miatt az emelkedés időigényes. Mi is ezt az utat választottuk oda-vissza. Túratervező applikációk oda-vissza kb. 11 órásnak írták a kirándulást, bár az outdoor-on a túrajelleget átállítva magashegyi gyalogtúráról vasalt útra plusz két órával megdobta az időt!

P a parkoló, H a hütte, D a Detmolder-grat, R a Rudolstadter-weg

Ezt a ferrata-t az irodalom B/C nehézségre tartja (a túloldalt csak B-snek, de erről nem tudok nyilatkozni), de legalább kettő D-s rövid szakasz is van benne szerintem, ahol kb. 10-15 méteres függőleges, fogás nélküli falon kell elhaladni. Ezeken a szakaszokon egyedül a drótba lehet kapaszkodni, tehát combos, különösen felfelé. A szakirodalom pedig (ez számomra a bergsteigen.com) C és 1+ sziklamászásra tartja az egész útvonalat. Szubjektíven felfelé 1+, lefelé ugyanezen biztosítatlan szakasz inkáb II-es nehézségű, de ilyen csak egy kb. 10-15 méteres szakasz volt még a ferrata előtt. Az ösvény Ausztria egyik legmagasabban húzódó via ferrata-ja egyébként.

Már-már nyarat idéző gyönyörű szeptemberi időjárást fogtunk ki. Olcsó szállást kerestem, cserébe távol sikerült foglalnom, kb. 40 percre a kiindulási parkolótól. Emiatt plusz egy órával korábban kellett (volna) kelnünk, ezzel megágyaztunk az éjszakai túrázásnak. De sebaj, elvégre hoztunk fejlámpát, ugye Zolkókám? Csak nem ártott volna feltölteni a kakas csípje meg. Elég későn érkeztünk a szállásra, 22 óra is elmúlt. Távol minden civilizációtól, közvilágítástól, legvégén murvás kavicsos úttal, elég szürreálisnak hatott, ahogy a parkolóban angolul feliratozott két talicska fogadott, benne fejlámpával. Talicska a csomagoknak (vagy egymásnak?), mivel a házig nem lehet autózni. Kafka vagy Menzel történetbe illő jelenet volt, amint nyikorgó talicskákkal pislákoló fejlámpafény mellett kerestük a szállást a koromsötétben. Semmi fényszennyezés (rajtunk kívül), csak a csillagok. 3 épületből álló komplexumra leltünk az emelkedő ösvényen. A főépület mellett volt két kopott, sötét melléképület, az egyik oldalajtón halványsárga fény szűrődött ki, ami odavonzotta két főhősünket. Bepillantottunk az ablakon, és egy csontsovány, legalább 2 méter 20 centis alakot láttunk mocskos kötényben amint egy jól megtermett bárddal a kezében fütyörészve húst darabol egy asztalnál, az asztal mögött kipeckelt szájú turisták térdepeltek hátrakötött kézzel, még hátukon a hátizsák. „Akkor gondolom nem ez a mi szobánk” - mondtam és a másik épülethez mentünk.

Na, félre a marhaságot, a talicska, a melléképület és a halványsárga fény stimmel. Az volt a mi szobánk. Kipakoltunk, talicskát a falhoz támasztottuk, beköltöztünk. Elhúzódott a bevackolás, tusolás, vacsora, majd éjfélkor kerültünk ágyba, pedig korai kelést terveztem. Végül egyikünk sem húzott ébresztőt, így 6-kor riadtunk. Gyors reggeli, pakolás öltözés stb., vissza az autóhoz, majd egy óra autókázás után 8 óra körül érkeztünk a parkolóhoz, ahol zárt kaput találtunk, és táblát, hogy parkolás csak saját felelősségre.

A kb. 1600 méter magasságban lévő parkoló a Gösspeicher víztározóhoz tartozott, ahová egysávos jóminőségű aszfalt vezetett fel a Gössgrabennek nevezett völgyben, a Gössbach patakja mentén. Ez a Malta városról elnevezett Maltatal nyugati mellékvölgye, térerő sehol. Végül megfejtettük az egyébként egyszerű kapuzárat, és beálltunk az ingyenes parkolóba, ahol már több munkagép dekkolt. Zolkókám fázott a fáradtság miatt, meg egyébként is fázós, ezért kb 300 méterenként meg kellett állni, fokozatosan vedlette le rétegeit mint elszarusodó kígyóbőröket: először nagykabát. Azután kiskabát. Majd egy pulcsi. Végül a póló alól levette az aláöltözetet is. Van még?

Zolkókám vedlik, mellette a hüttéig vezető erdei út

Értékes perceket veszejtettünk, hiszen a vetkőzésekkor hátizsák le, azt kikötni, a ruhát belegyűrni, visszakötni, zsák vissza. Meg ha már megálltunk igyunk is. Amúgy ügyes srác, korábban már bizonyított, csak ráhoztam a frászt azzal, hogy majd gleccseren is megyünk, ezért téli túrára készült. Egyem is meg! A táj egyébként gyönyörű volt, a legelők még zöldek, rengetek patakon keltünk át, melyekkel a visszaúton sötétben meggyűlt a bajunk.

Pillanatképek még a hütte előtt

De ne siessünk ennyire előre! Áthaladtunk egy tehénkapun, majd tehenek között. Itt előadást tartottam barátomnak, hogy mit gondol itt Ausztriában mi a leghalálosabb veszély a mászóbaleseteket követően. Hát a tehéntámadások, hogy nagyobb legyen az izgalom éjjel a visszaúton, amit persze akkor még nem tudhattunk, hogy éjszakába fog csúszni kiruccanásunk. Pedig így szeptember végén 7 órakor már sötét van, de addig nem terveztem mászni. Mindenesetre nagyobb ívben kerültük az egyébként békés jószágokat. A 2215 méteren lévő hütte nyitva volt, idáig jó minőségű, kerékpározásra is alkalmas murvás-kavicsos út vezet fel, a túarút - persze rövidítésekkel - ezt keresztezve vezet a házig.

A hüttétől már jól látszik a gleccser és a csúcskereszt is (bár itt most felhőben), a szintkülönbség már csak 1100 méter, amit a maradék 4 km távon kell elfogyasztani.

A ház után egy elágazás jelzi a Steinerne Mandln keleti oldalt a Rudolstadter weggel, eredetileg ezt terveztük lemenetre. A gleccserből származó jónéhány patakot kereszteztünk, egykori gleccserküszöböket másztunk ki, majd egy végeláthatatlan kőtenger kezdődött, ami nagyon emlékeztett a román Retyezát kaotikus kőhalmazára.

A kőkupacok mélyén patak csörgedezett

Ezt a rendetlenséget! Beszéltük is, egyszer visszajövünk rendet rakni. Egyébként az út itt vezet, középtájon egy piros pötty jelzés látható. Sötétben nem szerettem volna itt bolyongani.

Egy 2900 méteren lévő nyeregben túratábla, itt megpihentünk, sisakot és beülőt, kesztyűket húztunk, pedig a ferrata csak odébb, kb. 3100 méteren kezdődött, de biztos ami biztos.

A térkép szerint egy darabig a gleccseren is kellett volna menni, de az annyit zsugorodott, hogy bőven elfértünk mellette.

Jött a fentebb említett 10-15 méter szintes sziklamászás, majd jöttek a vasak. Sokan ereszkedtek, utánunk senki nem jött, ez is azt mutatta késtünk. A lejövőket kérdeztem, milyen a másik oldal, egyöntetűen mindenki óva intett: az alig biztosított, jóval meredekebb, instabilabb, csúszós, kőomlásos, semmiképen nem ajánlják. Ezzel eldöntetett a lemenetünk.

A ferrata élvezetes, gyakorlatilag a csúcsra vezető gerinctúra, legtöbbször annak oldalában vezetett az út, talán a drótok lazaságát emelném ki, ami trükkösen több karerőt igényelt.

A drótösvény kb. 3 helyen szakad meg, mindehárom elég kitett helyen, ebből két helyen nem értettem miért nincs drót, de ez van. Valamit a szerencsére is bízni kell.

Az egész út lényegében hó és jégmentes volt, alattunk a mélységben a gleccser recsegett-ropogott, morajlott, beleláttunk a hatalmas, nyár végére felnyílt hasadékokba.

Már csak kb. 100 m szint. Ha belenagyítunk a kereszt széle éppen látható

15 óra előtt csúcskereszt, csúcscsoki, telefonálás haza, mert közben lett térerő, sőt 4G is. A csúcs „kialakítása” nagyon hasonlít a Glockira, a királyra, alig van hely, éppen elfér a kereszt, igazi csúcs, semmi parkplatz, ezért lehet ő a királynő, de semmi csajos design nem volt.

Kilátás a csúcsról. Jutifalatok

Az meg ott tán a király, 2 éve Szabó Attila barátommal a Stüdlgraton volt szerencsém hozzá, hála neki

Bíztam benne, hogy a lement gyorsabb lesz, de nem lett. Szinte egyből a csúcs alatt elfogyott mindkettőnk vize, összesen 4 liter víznek vertünk a fenekére. Hiába, nagy buli volt. Mire eltérük az első patakot a torkom galuskás lett és minden nyelés fájt, Zolkó szája felrepedt, belül kisebesedett, a feje is fájt, de nem a magaslattól. Menet közben egy sziklamélyedésben felgyűlt esővizet lefetyeltem, majd az első patakot megcsapoltuk, lesz, ami lesz. Erőre kaptunk, előbb említett tüneteink enyhültek.

Pillanatképek a lementről

Majd a legnagyobb, kb. középen lévő pataknál ránk esteledett. Annyira, hogy nem láttuk a túloldalon folytatódó ösvényt, ezért elindultunk a patak mentén lefelé, ahol kb. 150 méter szinttel lejjebb egy másik ösvényt, az 533-as utat (a térképen Buderusweg) mutatta az app. Koromsötétben botorkáltunk a patak mentén, ami a sötétben több ágra vált, és egy nagyobb küszöb, leszakadás peremén találtuk magunkat. Ezt újra ki kellett mászni, vissza az eredeti 519-es, itt már Schwarzburger wegre.

T az eltévedésünk, K a minket megállító küszöb. Sötétben nem mertünk kerülni, így vissza.

Ez újabb óra veszteség volt. Fejlámpára szerelkeztünk, mert már az orrunk hegyéig sem láttnuk, amikor Zolkó lámpája offolt. Nem töltötte fel. Imádtam! Jóvan fiam! Leülni, egyes! Végül a powerbankom erős lámpája mentett meg minket, meg az, hogy az utak karbantartói bőven festettek jelzést, így elértük a hüttét, ahol pihenőre szorultunk. Aztán jött az erdei szakasz, ahol egyre több friss tehénürülékbe botlottunk. Már csak az hiányzott, hogy megriasszuk az éjjel pihenő gulyát. Többször pásztáztam az erdőt, mindenhol teheneket hallucináltunk. Végül este 10-re elértük az autót. Még egy óra visszaút. Fájt mindenünk. Térerő híján le sem tudtunk jelentkezni az otthoniaknak, míg ki nem értünk a Maltatalba. Éjjel 11-re értünk vissza, nagyon fájt a botorkálás vissza a szobánkhoz.

Ezt nagyon elk*rtuk. Nem kicsit, nagyon. Most, hogy írom e sorokat - már itthon - tisztult le annyira a kirándulás, hogy kerekítettem ezt a bőlére eresztett beszámolót. Sikerült, soha nem fogom elfelejteni, szerintem Zoli barátom sem. Remélem nem ment el végleg a kedved a kalandoktól!

Tanulság? Van bőven, de csak olyasmi, amivel még egy amatőr is tisztában van, mi mégis elcsesztük:

• víz, víz, víz
• feltöltött lámpák, elemek
• soha ne térjünk le a kijelölt útról, különösen sötétben ne tegyük
• bár 6-8 fokot mutattak a csúcsra, ez a menetgőz mellett inkább 15-20 foknak hatott, felesleges volt a sok ruha, igaz Zolkó?
• nem technikás, de a szint miatt kimerítő, kezdjünk korán, különösen ősszel, mikor rövidülnek a nappalok
• végső esetben inkább adjuk fel időben a célt, bár a 15 órás csúcs úgy gondoltam még megteszi, nem kalkuláltam egy eltévedéssel
• rendszeres edzés mellett vágjunk bele ekkora túrába, vagy használjuk ki a közben lévő hüttéket, és osszuk két napra
• szerintem a parkolóban autóban éjszakázhattunk volna, semmi nem tiltotta, de nem tudhattuk, ez a tapasztalat még jól jöhet majd a Sauleck támadásakor

Ezen bejegyzést azoknak szánom, akik csak most próbálkoznak önálló szervezésben nyugatabbra barangolni, vállalva a tömegközlekedés kényelmetlenségeit. Valójában egy magamutogató blog ez, melyben a képeimmel szeretnék büszkélkedni. A fapados járat foglalást, kézipoggyász rejtelmeit, reptéri parkolást és becsekkolást nem részletezném (ez is olyan tömegközlekedési eszköz, mint a többi, magyar nyelvű applikációk állnak ehhez rendelkezésre).

Úticélunk Nápoly, pontosabban Sorrento és az Amalfi part volt. Napoli kb. 1 millió főt számlál, Campania székhelye, a pizza szülőhazája. Maga a város is számtalan látnivalót rejt, de ezt két éve a közeli Vezúvval együtt már bebarangoltuk. Mivel csak kézipoggyásszal utaztunk, leszállás után azonnal nekivághattunk a városnak, nem kellett feladott poggyásszal bíbelődni.

A az Alibust, B az általunk választott városi buszmegállót jelöli

A reptér előtt közvetlenül az Alibusnak nevezett buszjárat indul, mely a központi vonatállomásra szállítja utasait. Erre 5 eu/ fő a jegy. Ehelyett a helyi tömegközlekedést választottuk: a reptérről az első utcán balra tartva az Umberto Maddalena útba torkollunk. A túloldalon fák árnyékában buszmegálló. Itt a 920-928 közti számozással ellátott EAV buszok egyikét elcsípve, a sofőrnél megváltott 2 eu/ fő jeggyel ugyanúgy a Porta Nolana nevezetű központi pályaudvarra jutunk.

N a Porta Nolana pályaudvar

Még annyi tanács, hogy a buszokat a buszmegállóban állva le kell inteni, maguktól nem állnak meg. A buszon csak készpénzzel lehet fizetni! A pályaudvaron leballagtunk a peronokhoz, ahol egy újságosnál jegyet váltottunk Sorrentoba. Ez 5 eu/ fő összeget kóstált. A jegy QR kódjával bejutva az L1 jelzésű, Sorrento-ba tartó Circumvesuviana vonatra szálltunk. Jól látható, egyértelmű kiírás kalauzolt. A vonat tényleg fa, valójában műanyagpados, klíma nuku, de legalább villamosított a vonal. Kb. 1 óra 20 perces zakatolás során a kertek alatt beleláttunk Nápoly és környékének bugyraiba, hátsó utcáiba. Kissé balkáni benyomást kelt, ezért szinte otthon éreztük magunkat. Sorrento a végállomás, így nem tudtuk elaludni. Itt elfoglaltuk szállásunkat.

Na Sorrento

Ez már más tészta, látszik, hogy dől a lóvé a túrizmusból: tiszta, igényes, felújított, de mégis középkori jellegű, sikátorszerű óvárossal, macskaköves utcákkal.

Sorrento, reggeli kocogás közben fotózva

Egykori görög gyarmat volt a hasonnevű félszigeten, hol a tenger hupikék, ott laknak ők a … A kb. 15 000-es kisváros borairól, festett agyagedényeiről és Limoncello citromlikőrjéről is híres. Utcáin citrom és narancsfák, illetve színpompás virágok. Az árak? A Balatonnál mindenképpen drágább. A legolcsóbb helyen is kb 3 eu/adag (gömb) a fagyi. Egy pizza kb 8-10 eu. A többi étel csak drágább. Helyi Conad vegyesbolthálózatban vásárolva azért jóval olcsóbban is ki lehet jönni.

Esti óváros

Kikötő

Naplemente Sorrentoban

Sorrento belváros

Sorrento kikötő

A helyi, hajókikötők közé szorított zsúfolt, unalmas strandok vulkanikus fekete homokkal borítottak. Valamirevaló beach kb. 2,5 km-re, a főút mellett nyugatra tartva érhető el: a félsziget egyik kiszögellésén lévő Bagni Regina Giovanna egy árnyékos köves-homok katlan, ahol a tengervíz egy sziklaablakon folyik be, illetve ezen át úszhatunk ki a nyílt tengerre.

B a Bagni Regina Giovanna strand, vagy inkább öböl

Bekarikáztam a két strandot

Nagyon meredek lépcsősoron közelíthető meg, de legalább van korlát. 12 éves kor alatt a megközelíthetőség miatt nem ajánlanám. Ráadásul alig van hely letáborozni, talán beljebb több tér van, de hullámzó derékig érő vízen kell átgázolni.

A Bagni Regina Giovanna és a sziklakapu, melyen a nyílt tengerre úszhatunk

A sziklakapu túloldala

A katlan teteje körbe túrázható, itt árnyék nincs, csak ezer fok, de napozni azt lehet. A katlan mögött a nyílt tenger felé kis sziklateraszok vannak, innen viszont nem lehet megközelíteni a vizet, annyira meredek, a sziklák élesek, és a hullámzás brutális. Visszamászva a katlantól nyugatra tovább egy "gyermekbarátibb" lépcsőn egy elég jó kis köves strandra ereszkedhetünk, ahol ugrálni is lehet az öböl jobb oldaláról. Visszább free wifi és Tana kiosk táblácska egy büfét takar, mely tovább felfelé szintén meredek lépcsősoron közelíthető meg, a hely hangulatos hippi fészek, igényes jazz zene szólt, kártyával lehetett fizetni, árnyékos olajfaligetben kihelyezett nyugágyakat a vendégek ingyen használhatják.

A Bagni Regina Giovanna mögötti strand és a lépcső. Ez volt a kedvenc sorrentoi beach-ünk.

A szemben lévő sziklateraszokról ugrálni is lehetett

S akkor a lényeg: az Amalfi-part.

Első jelentősebb települése Sorrento felől haladva Positano, a szakasz Salerno városáig tart, majdnem középen a névadó Amalfi településsel. Az UNESCO világörökség része, jelentsen bármit is ez. Gyakorlatilag a Sorrentoi-félsziget déli oldala, a Salernói-öböl északi része, ahol igen meredek mészkőfalak és mészkőhegyekre épült bájos települések jelentik a fő látnivalót.

A Sorrentoi-félsziget déli partja, az Amalfi part. A névadó település lemaradt, jóval keletebbre van

A mögöttes félszigeten a Lattari-hegység legmagasabb pontja 1400 métert meghaladó, jól kiépített túraösvényhálózattal. Sorrentóból már egy másik busztársaság, a SITA járatai közlekednek Amalfi irányába. Persze a buszmegállók környékén helyi Taxik és önjelölt idegenvezetők agitálnak, hogy olcsón elszállítanak minket a kívánt célpontra, mi maradtunk eredeti tervünknél. Körülbelül óránként közlekednek ezek a járatok, a sofőr itt is csak készpénzt fogad el. Az átalunk kiszemelt Positanoig majd 5 eu/fő a jegy, ami a mi esetünkben virtuális biléta volt. Csúcsszezon lévén, mint heringek a konzervesdobozban, egymáshoz préselődve végig álltuk a kb. 1 óra 20 perces utat. Az Amalfi-strasse lélegzetelállító, miután az út eléri a partvonalat.

Positano "felsőváros". Közel a part, légvonalban kb 600 m. De legalább ennyi szint.

Positano

Már a név alapján is csak pozitív lehet. Az is volt. Végtelen lépcsősorok, szűk kanyargós sikátorok. Szegény halászfaluként kezdte, majd John Steinbeck (pl. Egerek és Emberek) Pulitzer és irodalmi Nobel-díjas amerikai írónak köszönhetően lendült fel a turizmusa, aki egy egész esszét szentelt a településnek. De több filmet is forgattak itt (pl. Only You 1994, Napsütötte Toszkána 2003, Nine 2009). Az itt megpihenő Rolling Stones zenekar itt írta 1969-ben a Midnight Rambler című dalát. Mellékesen pont ott jártunkkor nyaralt ott Jason Statham is, úgyhogy voltunk páran hírességek :-). De félre a gyenge tréfát.

Szinte csak a partmenti főútja autózható, illetve motorozható, parkoló bőven a település előtt található, amennyiben nem indulunk korán. Épp ezért, és persze az olcsóság miatt javasolt inkább busszal megközelíteni. Kompok is járnak, de azok jóval drágábbak. Leglátványosabb eleme a nyugati részén az egymás fölé épült színes házak „piramisa”, mely a keleti részről mutatja meg legjobban magát.

Positano piramisa

A piramis fentebbről, a keleti városrészből fotózva

A strandok zsúfoltak, a napernyős részeken és a part menti hotelek előtt általában privát beach-ek vannak, de röpke 50 eu és miénk egy kék ernyő. No nem örökre, csak egy napra. De vannak szabad strandok is. Az árakat tekintve Sorrentot übereli, egy gömb fagyi 5 eurónál kezdődik, de itt is van vegyesbolt. Beszéljenek inkább a képek:

Capri

Harmadik napunkon Capri szigetét látogattuk meg. Sorrento központi kikötőjében váltottuk meg borsos jegyünket, 42 eu/fő. Ebben az árban csak az oda-vissza transzfer szerepel. Nincs félóra az út, a hajón büfé is van, az árakat nem részletezem. A kb. 10 km2 területű sziget egy festői mészkőszikla, a Sorrentoi-félsziget csúcsának folytatásába esik. Legmagasabb pontja 589 m magas, ide felvonó is visz.

Capri a kikötőből

Tiberius (3. Római császár) császár ide vonult vissza idősebb korában, és közel tíz évig innen kormányozta birodalmat. A Gladiátor című filmben is megelevenedő Commodus császár ide száműzte nővérét, Lucillát. A napóleoni háborúk idején a sziget egy időre angol birtok is volt, mint egyfajta kis Gibraltár. További érdekesség, hogy Gorkij orosz drámaíró is élt itt, de Lenin is járt a szigeten. A szigeten több időt töltő további nevezetes személyiségek: Oscar Wilde angol drámaíró, a diftéria védőoltás kifejlesztéséért orvosi Nobel-díjat kapott német Behring. Capri toleráns menedékként szerzett hírnevet, vonzotta a gazdag meleg férfiakat és leszbikusokat, akik nyitottabb életet kerestek. Hát, most mi sem fáztunk.

A sziget nagyon puccos, amolyan Andi világa: Armani, Vuitton, BVlgari, Gucci, Laurel és lányom elmondása szerint még híresebb és puccosabb boltok egymás hegyén-hátán, de ezek nem mondanak nekem semmit. Én még a Tisza cipők világában nőttem fel. Egy-egy kirakat előtt megálltam, néhány idétlen gönc pl. ffi nadrág 7800 euróba került. És rengeteg gondterhelt Andit láttam megpakolt táskákkal kifelé igyekezni. Eltartott kisujjukon is volt egy eltartott kisujj. Oldalt ásványvizekkel megpakolt túratáskámmal hajléktalannak tűntem. Déli oldalon finom homokos zsúfolásig telt strandok, a túloldalra is átnyúló település legmagasabb kb. 200 méteres magasságába felvonó visz, a Funicolare Telescope, de mi lábusszal mentünk a Via San Francesco lépcsőin.

Részlet a Via San Francesco lépcsőkből. A kissrác nem az enyém!

Kilátás a lépcsők tetejéről

A táj szépségén kívül pozitívumként a rengetek ivókutat említeném. Igazából a déli oldal sziklalátványosságai: a Scoglio del Monacone, Punta di Tragara és a Faraglioni sziklák érdekeltek, ahová meredek lépcsősoron lehetett ereszkedni. Még fenn a lépcsők kezdeténél több nyelven tábla figyelmeztetett: a víz a szabadstrandokról csak sziklákon közelíthető meg, nincs homokos beach. Az ereszkedő (visszafelé persze emelkedő!) lépcsősor végig árnyékos, közben fel-felsejlenek a sziklaalakzatok:

Leérve a bal oldali partot szemeltük (volna) ki, de egy pultnál kedves hölgy állta utunkat lenéző segíthetek? kérdéssel. Mondom nem, köszönöm, csak a partra megyünk. Sajnos nem lehetett, csak belépő megváltása után, ami 50 eu/fő, majd kötelező ágyat és napernyőt bérelni, saját felszerelést nem engednek kipakolni. Na azt már nem. Rákerestünk a szabad beach-re, de a leereszkedéshez sziklamászó tudás ajánlott, pengeéles sziklák és szúrós bozótos, a vízbe innen sem lehetett volna leereszkedni, max ugrani, majd freesolo-ban visszamászni. Ránéztem a hőségtől elgyötört feleségemre s legkisebb leányomra határozott visszavonulót fújtam. Láttam mások is hasonlóan jártak. A lépcsősoron visszafelé cammogva megvitattuk a lefelé igyekvők melyike fogja kifizetni a borsos belépőt és bérleti díjakat. Lerítt, hogy az Andik kifogják. Ennek ellenére szép volt, de egy téli időszak megfelelőbb lett volna erre a kirándulásra. Legközelebb. S hátha szezonon kívül majd nem lesznek vámszedők se.

Délkelet-Magyarországról könnyen terveztük egy naposra kiruccanásunk. A hajnal 4 órás kelésnek megágyaztunk az online rovigneta vásárlással, és a románok Schengeni csatlakozásának köszönhető pikk-pakk határátkeléssel legalább 20 perccel rövidebb menetidővel számoltunk. Begyütt. Battonya után könnyedén siklottunk át közel 250 km kiváló minőségű román aszfalton. Az egy órás időeltolódás ellenére is 8 óra előtt néhány perccel már zártuk az autót Rausor üdülőtelep parkolójában. 2025.05.31 lévén, és a webkamerák hiányában nem tudtuk mekkora hóhelyzet fogad majd bennünket. Biztos, ami biztos semmi téli felszereléssel (hágóvas, jégcsákány, kamásli) nem készültünk. Lesz, ami lesz. Alea iacta est, elvetettük a kockát. Az erdei szakasz a szokásos volt: a tavasz/korai nyárnak megfelelő gyönyörű zöld aljnövényzet, madárcsicsergés és a Stevia patak bőséges vízhozama, csobogása.

Három hasonló erdei kaptató kapható

Egyáltalán nem unalmas erdei szakasz: fények és árnyékok

Éjszakai műszak után megpihenő baglyok álmos huhogása tette misztikussá az ősfenyvest, és adták át a műszakot a nappali brigádnak

1700 méteren a piros sáv jelzésű utunk a patak mellé került. Pontosabban a patakba… Inkább fordítva: a turistautat is birtokba vette a víz, de a kritikus helyeken mindig lehetett szépíteni, korrigálni, így száraz lábbal megúsztuk. Egy ideig.

Még a Lolaia nyereg alatt ki kell mászni ezt a nem túl meredek morénafolyosót

Hold volt, Hold nem volt. Hogyha a köd rá fátylat ereszt: lánnyá válik sírni kezd...

A Lolaia kaptató után a 2200 méteren lévő nyeregben már hófoltok voltak, ahol gyakran térdig süppedtünk, kamásli híján a bakancsunkba is jócskán jutott.

Puhul a hús a nyereg alatt...

a gleccserből a Stevia-tó maradt.

Tünci nyeregben érzi magát. Kilátás a Lolaia-nyeregből a Központi-Retyezátra

Átharántolva a Retyezát-csúcs keleti oldalára...

az összefüggő hótakaró utunkat állta.

A helyi erőket követve végül egy kb. I fokozatú sziklamászó úton küzdöttük le a hátralévő kb. 200 m szintet, amit néhány stand, beépített karabiner és nitt is jelzett.

Se kötél, se beülő. De akkor hogy sikerült megmászni?

"Hát ö gondolom nem gyalog"

Nekem ez futóterep, de izgultam tériszonyos feleségem miatt.

Ahol szelídült, ott cserében több volt a hó

Végül ügyesen, önállóan, pánik nélkül, gyakran négykézláb, de felértünk.

Aznap mi voltunk fenn a legöregebbek a hegyen. Hát legyen.

Lementre inkább a hosszabb, de biztonságosabb piros háromszög utat választottuk a Prelucelén keresztül.

Ezt a kupit! A gleccser jó munkát végzett.

Közben a Gura Apelor víztározó is megmutatta magát

Jó tempót diktált az asszony, 7 és fél óra alatt lezúztuk a 12 km távot és 1300 m szintet.

Magányos esztena a lemeneti úton, szomorú nótácskát dúdol

Tippek.

• a román Schengeni csatlakozással jelentősen rövidül az utazási idő, pláne ha online vásárlunk rovignetát
• május végén-június elején még bőven van fenn hó, legalább kamásli jó lett volna, de a hó állaga már nem igényelt hágóvasat, viszont, ha végig a kijelölt utat követtük volna jégcsákány kellett volna
• Ja, és naptejet vigyetek!

2025.05.02. Május elsején már bemelegítettem, az erre a napra eredetileg tervezett Kleiner Buchstein storno. Hirtelen kellett keresnem egy egész napos célpontot. Ez lett a Hexenturm. Igaz, ez nem Gesause, de az Ennstali Alpokhoz tartozó közeli Haller Mauern csoport tagja.

P a parkoló

Egy C nehézségű ferrata és egy normál út is vezet fel rá. Méricskéltem az applikációmban, de közvetlenül a csúcs oda-vissza is maximum fél napot venne igénybe, ezért nosza! Legyen tánc! Kerüljünk előtte keletre, és a Grabnerstein csúcstól a Hexenturmig húzódó gerincet terveztem be a 636 és a 36-os túraúton. Ezen a gerincen legalább a környék másik ferrátája, a B nehézségűnek tartott Jungfernsteig is benne lesz/lett. A szállásomtól kb 4 km-re lévő parkoló (a Buchauer Sattel előtt balra) kb. 850 m magasságban megfelelő kiinduló pontnak tűnt. Fizetős, lehet kártyával is, 6 eu/nap.

P a parkoló, Admont városától északkeletre található

Mindjárt egy legelőn kellett átvágni, majd a túraút lényegében egy igen jó minőségű kerékpáros/aprókavicsos úton vitt az 1400 méteren fekvő Grabneralm jelenleg zárt hüttéjéig. Az autóm izgatottan figyelte lépéseimet.

Innen ágazott ki keleti irányban a 36-os útvonal, ennek mentén található az utolsó forrás, feljebb már csak az van, amit magaddal viszel (az Admonter hüttét leszámítva). Az út az egykori Versuchsstall romjai mellett haladt el, ami talán egykor istálló lehetett, majd gyorsan az 1848 m magas Grabnerstein következett.

B-vel a B nehézségű vasalt utat jeleztem

Kilátás a 36-os túraúton

Csúcskereszt, csúcskönyv, csúcsalma, csúcsfotó. Idáig bárkinek ajánlható.

De a gerinc az Admonter hüttéig már jobb erőnlétet igényel: két-háromszor 100 méter szintkülönbséggel fűrészel az út, de a kényes részek drótozva vannak. Utólag azt mondom ez volt az egész túra legszebb része a bizarr sziklaformációival.

Képek a Jungfernsteig gerincéről és a nyuszifül

Az északi lejtőkön időnként hómezőket kellett keresztezni, de gyakorlott ferrátásoknak lényeges kihívást nem rejt az út, inkább AB-s.

Visszanézve láttam, hogy egy kilapított hóemberen gázoltam keresztül. Szegény.

Az Admonter hütte még zárva volt, de nem is akartam cicáskodni. Háttérben az Admonter warte keresztje

A jelzett-festett túratvonal felvisz a Mittagskogel és a Natterriegel gyephavas jellegű púpjaira, de bűvölve az applikációt egy szinte szintben szintező, színtelen ösvényt találtam, mely elvisz közvetlenül a beszállóhoz. Az előbb említett 2 csúcsot pedig majd visszafelé…ha túlélem. Rátértem erre a rövidítő csapásra. Jelzés sehol, alig kijárt, gyakran letévedtem, és a gyephavas hangacsomóiba kapaszkodtam szinuszgörbét rajzolva az ösvényre. Volt egy-két meredek mentésem, egy vzfolyást is keresztezni kellett. Úgy gondolom ugyanúgy elfogyasztott ez a rövidítés, mintha kimásztam volna a rendes útvonal két púpját. Jóvan fiam. Végül elértem a beszállót. Egy tábla jelezte a Hexenturm csúcsra vezető normalweget és az irodalomban C nehézségűnek besorolt ferrátát, de mivel a táblán szerepelt a Nur für geübte=” Csak haladóknak” figyelmeztetés gondoltam lesznek benne legalább I-II nehézségű sziklamászó betétek. Úgy is lett. De épp ezek tették élvezetessé. Lefelé sem veszélyes nem túl hosszú szakaszok ezek.

Képek a ferrátáról és közben a kilátásról

A közel függőleges falak jelentették a C nehézséget.

De a kezdeti ferrata után már csak séta a csúcsig, igaz gyakran kitett párkányokon. Tetszett. Nem túl nehéz, látványos.

A csúcskeresztnél

Ki/lelátás a csúcsról. Legalul a Natterriegel tömbje. Oda még át kell szaladni

Visszafelé eredetileg a normal utat terveztem, de már odafelé konstatáltam: tele van a katlan süppedős hóval, ráadásul legalább 200 m szintvesztéssel járna, amit azután újra ki kellene mászni, így a visszautat is a ferrátán tettem meg, de itt már használtam a karabinereimet. A csúcskönyvből kiolvasva idén én voltam a kereszt 2. látogatója. Büszke voltam magamra. Visszafelé beiratkoztam a Natterriegel és a Mittagskogel könyveibe is, majd az Admonter hüttétől a 636-os túrút visszavitt az autómhoz.

A távolabbi púpon voltam. Belenagyítva még kivehető a kereszt.

A Natterriegel és a Mittagskogel keresztjei. Annyi csúcskeresztet érintettem, hogy ezért a "keresztes hadjárat" elnevezés

Tippek:

• a fent említett gyephavasokig gyakorlatilag bárkinek ajánlható, csak erőnlét kérdése, de azért túrabot plusz jól tapadó túracipő ajánlott
• a közbeeső Admonterhüttében étel-ital szezonban biztosan van, bár kijelölt forrás már nincs. Csak píz kérdése.
• a ferrata tényleg C nehézségű, középtájon egy kb. 2000 méter magasságú tornyot kell kimászni, utána lényegében már csak gyaloglóterep
• a gerinc, melyen az út vezet néha 2 méteresre szűkül, tehát nem sziklapenge, de azért szédülésmentesség javallt.

Zárókép a Jungfernsteig gerincéről

Hosszú hétvége lévén mindenképpen kirándulást terveztem. Társ híján kevésbé havas, kevésbé lavinaveszélyes kirándulóterepet kerestem. 2025.05.01-én lent a völgyekben már tavaszodott, a vörösfenyő rügyek is kipattantak, a stabilan meleget kedvelő kakukkok is lelencgyártáshoz kerestek partnert. A lelkem sem vágyott már a tél megpróbáltatásaira. Így esett a választásom a stájer Enns-völgyi Alpokra. Azon belül is a Gesause hegység Enns folyótól északra eső részére, ahol a szálláshelyem is foglaltam. A déli részen 1-2 évvel ezelőtt már rendetlenkedtem, az egész hegységcsoport legmagasabb pontján, a Hochtoron már rontottam a levegőt. Most 3 célpontot néztem ki: a Tieflimauert az oda vezető Teufelsteig miatt; a Kis-Buchsteint (tavaly a nagytestvért másztam a Südwandband klettersteigen); és a Hexenturm csúcsát a Hexensteigen. Utánanézve nem tűntek nehéznek, max. C nehézség (legkönnyebb az A, legnehezebb az E-F) egy kivételével: a Kleiner-Buchstein gyakorlatilag a csúcs alatti 150 méteren II+-os sziklamászással közelíthető meg. És itt is kell lejönni! Gondoltam mit nekem a Matterhorn után, ezért kötelet nem is vittem magammal egyáltalán. De ne szaladjunk ennyire előre.

A háromból kettő célpont szinte szomszédok. N a Tieflimauerről lejöveteli normál utat jelezi 

Első túranapon bemelegítésnek a Tieflimauert szántam. Ez „csak” 1820 m magas csúcs a Buchstein-csoportban, a Kis-Buchstein szomszédságában, amit a következő napra terveztem a túloldalról. A Tieflimauerhez a Sankt Gallen és Mooslandl települések közti Schloss Kasseg kastélyszálló utáni erdészeti úton található kijelölt, legális és ingyenes parkolót választottam.

A parkoló és a megtett út

Ez a Mühlbach patak (kis szóismétlés) völgyében egy erdészházzal szemben található, ahol bővizű, kijelölt forrásvíz is található egy itatóvályúval, ami akár fürdésre is alkalmas lehet. Ráadásul egy esetleges éjszakázásra vonatkozó tiltótábla sincs kihelyezve, de a parkolótól disztálisan még kerékpárral is tilos behajtani, pedig az első 3 kilométeren jó minőségű aszfalton haladhatunk a 650-es turistaúton.

Újabb 1 km erdei túra után (tehát összesen 4 km elteltével) egy elágazás az Ennstaler hüttéhez kb. 10 perc kitérő, de kihagytam, pedig szép kilátást mutatott a térkép. Helyette jobbra a célom felé a 645-ös úton folytattam. Itt már mutatóban egy-két piszkos hófolt jelezte tél tábornok visszavonulóban lévő utóvédjeit, feljebb kissé összefüggőbben, de komoly akadályt már nem jelentettek a hómezők. Félelmetes mennyire kevés hó esett, vagy igen hamar olvadt el.

Pillanatképek a 650-es túraútról

Közben balra az utvonal mellett közvetlenül egy szép kilátóponton időztem kicsit, tovább jobbra egy barlangszerű kőlyuk, még tovább jobbra a csúcs 645a normál útja mellett haladtam el. Ez lesz a lejövetel. Nemsokára a C-s nehézségűnek mondott Teufelsteig beszállójához értem, itt felszerelést öltöttem (sisak, beülő, kantár), és nekiestem.

A fent említett 645-ös úton a ki/lelátó ponton készült felvételek

Számomra max B-s nehézségű volt a mindössze 300 m szintet leküzdő ferrata, így haladók akár felszerelés nélkül is bevállalhatják. Egyszer sem kellett akasztanom, végig biztonságos, jól kiépített út volt. Persze a vasak nélkül lehetett volna akár III-as sziklamászás, de így…Felértem, a csúcson már üldögélt egy férfi. Eléggé jellegtelen, kihagyható vasalt út ez, nem igazán éri meg csak erre túrát szervezni.

Képek a ferrátáról

A Tieflimauer csúcskeresztje, és némi kilátás a jutalom. A kötél valódi, a csúcskereszt tartozéka. Mintha valamivel impregnálták volna

És maga a Tieflimauer a másik oldaláról, a Kis-Buchstein felől fotózva. Innen azért elég jól adja

A lejövet is sima ügy, a szokásos helyenként csúszós kavicsösvény könnyen abszolválható. Túl hamar meg lett, és még csak dél volt. Tovább jobbra úgy saccoltam, hogy kb. 2,5 km, 1 órás út lenne a holnapra tervezett Kleiner Buchstein. Az út a beszállóig szinte szintben halad, bár pöttyözött, kitett szakasznak jelezte a térkép ezt a 645-ös utat az Otterriegelnek nevezett elágazásig. Rövid habozás után megindultam.

Ekkorra már úgy tűzött a nap, szél egy szál se, hogy a katlanban legalább 30 fokos meleg volt. Vízfogyasztásom nem várt módon növekedett. Végül is az eredeti Tieflimauer túrára jól terveztem, de ez a ráadás nem volt bekalkulálva. A térkép forrást már nem jelzett. Ebből baj lesz- gondoltam. De nem lett. Kegyetlen forró, gyakorlatilag a nyeregig végig egy 20-25 fokos kőfolyáson oldalaztam, gyakran kicsúszva a kőfolyásokon, de ezt leszámítva nem veszélyes. Inkább csak bosszantó hogy két lépés előre, egy vissza ütemben haladtam.

A kőfolyásos hegyoldal a 645-ös túraúton

Szemben és balra legalább gyönyörű háttérkép kísérte utamat.

Ahol ez a 645-ös út északra fordult, egy rövid sziklaszoroson áthaladva szelesebb, hómezőkkel tarkított világba csöppentem. Egy közvetlenül a gerinc alól induló hómezőből bőséges hólolvadék csordogált a sziklákon, ez mentett meg a kiszáradástól. Teletöltöttem ivókulacsomat és nyugodtabban folytattam.

Az Otterriegel elágazástól a Kis-Buchstein beszállójáig egy igen instabil, kesze-kusza száraz vízmosáson vezetett az út. A téli csata nyomán az erózió átrendezte a terepet, gyakran négykézláb lehetett csak haladni, és egyre összefüggőbb hómezőket kereszteztem, de a túrabotokon kívül egyéb segédeszközre nem volt szükség.

A Kis-Buchstein beszállójához vezető út szintén hómezőn haladt, majd csillogó nittek és halovány piros jelzések mutatták a beszállót.

Kb 150 m II+-os sziklamászás visz a Kleiner-Buchstein csúcsára, ez a normalweg!, és itt kell lejönni is. Beleálltam, de félúton visszaereszkedtem, mivel a lemenetet nem éreztem magamban. Jó lett volna egy kötél. Még ereszkedő standok is voltak az egyébként jól nittelt útban. Ide még vissza kell jönnöm egy kötél és egy társ kíséretében. Akár még idén. Visszakinlódtam magam csalódottan az Otterriegelhez, majd tovább már erdőben a 644-es úton az autóhoz.

A Buchstein alatti kilátás nyugatra 3x és 10x zoom-al. Legtávolabb talán a Dachstein és gleccsere, közvetlen előtte a Priel lehet a Totes Gebirge hegységgel.

Jóvanezígy. Itt lesz még ez a hegy később is.

Csak én egyben legyek. Inkább legyek gyáva, pisis.

Kattogtam rajta még egy darabon, de mégis,

Akárhogy is csűröm, társasjáték a mászás akkor is.

Délnyugatra 3x és 10x zommal pedig a St. Gallener Spitze lehet a Kis és a Nagy Buchstein között. Ez is hátra van még.

Néhány kép a lementről

Végül összesen 18 km, 11 óra kirándulás során 1830 m szintet gyűjtöttem be. A Hexenturm kalandról egy másik blogban számolok be.

Tippek:

* csak a szoki: legyen elég vizünk

* a Kleiner Buchstein csak és kizárólag sziklamászással közelíthető meg, igaz csak kb. 150 m szint mászás, de kötél és tudás elengedhetetlen nekünk gyávábbaknak

*vájtszeműeknek, gyakorlott ferrátásoknak csak magában a Teufelsteig nem éri meg (szerintem)

2025.04.10-12. között Bálint Zolkó barátommal nekivágtunk. Ezen két dátum közé beszorítottuk az oda-visszautat, és két rövidebb via ferrata-t.

A Hochschwabról, annak elhelyezkedéséről korábbi bejegyzésemben már írtam pár sort, így azt most kihagyom.

Zolinak ez volt a 2. komolyabb túrája, kirándulása. Az előző Nagy-Páring sikeres téli kimászása után gondoltam lássunk egy könnyebbet: a kb. 900 m magasságban lévő Bodenbauer (Sankt Ilgentől északnyugatra) parkolójából mindössze 1300 méteres szintet, és kb. 8 km távot jelentő Hochschwab csúcsára esett a választásunk. Ráadásul 2 éve már megmásztam télen, igaz a könnyű keleti oldalon, Seewiesen felől, most a nehezebb G’hackte (ez egy A/B-s ferrata, nyáron!) úton támadtunk. Ahogy azt Móriczka elképzelte: a fenti adatok térképen jól mutattak. Kb. a duplája jött össze mind a szint, mind a táv tekintetében, több hegylábat is keresztezni kellett.

P a fizetős parkoló Badenbauerben, kékkel a bejárt nyomvonalunkat színeztem

F a Fleischer bivak

Nyilakkal a visszautat jelöltem, S a kimászás a Trawiessattelbe

Láttam az időjárás előrejelzéseken, hogy az alap 40-50 km/h szellőt 70-80 km/h lökések fűszerezik, de csapadék nem várható, napsütés mellett a +2 C hőfokot -12 C-ra rontja a szél. Ez részben igazolódott csak: a szél nem volt hideg, de a sebesség tekintetében inkább fordítva zajlott: a 70-80-as szél időnként 50-re csendesedett. A desszertet pedig a borotváló szél által felkapott jégkristályok arcunkba csapódása adta, ami a napégette arcbőrünket „nyugtatgatta”. Legalább felszereléssel (pótkesztyű, kamásli, hágóvas, jégcsákány, forró tea, élelem) készültünk.

Reggel fél 6-kor keltünk, Kapfenberg városából kb. fél óra autóút után 7 órakor már zártam az autót. Bodenbauer parkolójáról annyit kell tudni, hogy behajtáskor kamera rögzíti a rendszámot, majd távozáskor kell az automatában megváltani a díjat (6 eu/nap), a rendszám alapján. Lehet kártyával is fizetni, de mobiltérerő már nincs, és az egész úton nem volt.

A túráról is végre néhány szót. Lenn a völgyben a sziklafalak szorításában igen kellemes volt az idő, szélnek lenn még nyoma sem volt, az első kilométeren már vetkőzni kellett. A hó foltokban 1300 méteren, összefüggően 1500 m felett jelent meg.

Látkép a parkolóból

Egy magányos turista lány előzött ránk sportcipőben, nem bírtuk utolérni. Útközben egy üzekedő kőszálikecske csapatba botlottunk. Mondtam is Zolkónak itt hasra ne essünk, mert a tesztoszterontól túlfűtött kecskebakok nem válogatnak! Meg vigyázzon az avarra, alatta mozgó köveken könnyű elesni, tavaly én is így jártam. „A kecskékkel? „– kérdi. „Menjünk fiam” - sóhajtottam, de nem kéjesen, inkább kedélyesen. Ezek a mai fiatalok!

Közeledtünk a ferrata beszállójához, amikor egy sziklafal mögül váratlanul elénk toppant a turista lány, és figyelmeztetett, az út jeges, járhatatlan és óriási a szél. Mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk akkor csak jó szerencsét kívánt és hazaballagott. Zolkóval gyorsan hágóvasat és kabátot húztunk, mert bemutatkozott a szél.

Beöltözve

Jégcsákány elő, és nekiálltunk a G’hackte lejtőjének, ami kb. 35-40 fokos dőlésű, déli fekvésű kuloár. A hó ideális volt, tetején kásás, nem mély, az alja keményen eljegesedett hágóvastáplálék. Csak úgy harapta. Imádtuk. Igaz egyszer kicsúsztam (a hágóvas előszeretettel gyűjtötte a felszíni kásás havat, gyakrabban kell leütögetni, igaz Isi barátom?), de megfogtam a csákánnyal.

Kásás kuloárban kapaszkodtunk

Középtájon kaptunk egy kis láncos-drótos ízelítőt, de a vasak szégyenlősen bújtak a jég alá. Sebaj. Itt Zolkókám előretört, a 17 éves ifjú titán csak úgy taposta az 50 éves bácsinak az utat. Köszcsi! A teteje felé nőtt a meredekség, majd az út kivezetett a jobb oldali gerincre, ahol szinte végig kapcsok, drótok vezettek.

Láncokon ki a jobb oldali gerincre. Itt a szél lefújta a havat, cserébe elég bokatörő hágóvasban

Majd 2050 méteren a G’hackte csúcs oldalában elfogyott az út, és a vasak is. Itt egy hasonló meredekségű lejtőn kellett eloldalazni. Ez volt a legijesztőbb: alattunk szakadék tátongott, a hó/jég az óriási szélnek és az olvadásnak köszönhetően igen vékony, töredezett volt, és alatta nem talaj, hanem kavicsok, kövek gurultak, ha ráléptünk. Itt kicsúszást nem igazán lehetett volna megfogni, túl vékonyka volt a jég, a kavicsba pedig nem fog a csákány. El kellett volna a kötél, de így utólag nem bánom, hogy azért az 50 méterért nem cipeltem fel plusz 2 kg-t.

Harántolás a G'hackte oldalában. Bár az idegeink kötélből voltak, azzal nem tudtunk biztosítani

Kiérve a nyeregbe arcomra fagyott a mosoly: még kb 150 métert vissza kellett ereszkedni egy kisebb nyeregbe, majd kimászni a Fleischer bivakig. Itt a szél már nem símogatott, darálta a jégszemcséket, ingyen dermabrasio kérem. A bivak egy bádogkunyhó volt kb. 4 fő részére sürgős fekvőhellyel, pokrócokkal, de matrac, párna nincs. Benn – volt egy higanyos hőmérő – kellemes +2 C fok volt, ahogy jósolták. A szél csak rázta a viskót, de rövid pihenő után folytattuk az utat. Azt hittük ugyanazon a legrövidebb G’hackte úton, ahol feljöttünk, majd visszamászunk, de erről még annak mászása közben letettünk. Így maradt a kerülő: a csúcs után – ahová 12:30 körül érkeztünk meg, kb. 2 perc erejéig bírtuk élvezni a szelet – a Schiestlhaus winterraumjában ismét pihenőt tartottunk.

A maszk alatt őszinte mosoly. Ott vagyunk már?

A tsúts után

A Schiestlhaus

Először azt hittük zárva van. Egy látható helyen elhelyezett lapát segítségével felszabadítottuk a bejáratot, és tádám: könnyen nyílt, patent záródott. Már az első helyiségben is jó idő fogadott, a winterraum feliratnál benyitva tátottuk a szánkat: a fent leírt panorámablak a Kleiner-Hochschwab csúcsára nézett. Bent nem is számoltam, legalább 10-12 főnek matrac, párnák, takarók bőségesen, tisztaság, kb. 10-15 C fok, jó illat és egy önkéntes kassza: 5 eu/fő/éj felirattal. Pazar ebédet követően fájó szívvel léptünk ki a szélviharba.

Ereszkedés közben a szél jelentősen alábbhagyott, bár a csúcsra visszatekintve látszottak azok a boldog szép napok: még havat hord a szél.

Melyiken is voltunk? Az összesen.

Ereszkedés a Voistaler hütte völgyébe

Leereszkedtünk a Voistaler hütte felé tartó völgybe, de ott kaptuk a 3. pofont: a völgy aljáról (1750 m) egy hasonló, kb. 35-40 fokos lejtőn kell ismét kimászni a Trawiessattel kb. 1920 méteren lévő nyergébe. Ez fájt. Ez a fal már árnyékban volt, kőkeményre fagyott jéggel, ahol Zolkó csúszott meg egy kicsit, de ügyesen megfogta. A meredekség mellett a lépések rugdosása köbre emelte a nehézséget.

Kimászás a Trawiessattel nyeregbe (ez szóismétlés). "A széleslátószög miatt ennyire brutál, de azért nem piskóta"- mondta utólag combom.

Végül elértük az eredeti útvonalat, ahol feljöttünk. Itt ismét megcsodáltuk a G’hackte lejtőt, amit kimásztunk: oldalról nézve talán megközelíti a Glockner normál útjának beszállóját, a Banhof lejtő meredekségét.

Ego a nyeregben. Háttérben a felfelé út, a G'hackte lejtő. Innen - utólag - már nem is olyan vészes

Emelkedett hangulatban este 7 órára, 12 órás műszakot követően garminom összegezte a napot: 18 km, 2000 m szint, 3500 összkalória, és 5 liter becsült kiizzadt folyadék. Még anaerob tevékenységet is produkáltam. Gratuláltunk egymásnak, hazaautóztunk, és megettük az összes kolbászt, szalonnát, amit hoztunk, még egy kis zabkásával is leszorítottuk.

Néhány kép a lemenetről

Tippek:

• Egyedül ezen az úton télen soha!
• Forrással nem találkoztunk egyszer sem, úgyhogy víz legyen.
• Érdemes a Schiestlhaus winterraumjára tervezni, annyira kellemes, derékalj sem kell, csak hálózsák, hóolvasztáshoz gázfőző. Láttunk konnektorokat, de töltőt nem vittünk, úgyhogy nem tudom van-e áram.
• Nyaksál, síszeműveg esetleges nagy téli szél miatt.

Néhány tiktok videó link a mászásról.:

https://www.tiktok.com/@pallvikking/video/7493632718207503638?_r=1&_t=ZN-8vaHUYyrInO
https://www.tiktok.com/@pallvikking/video/7493157687505571094?_r=1&_t=ZN-8vaHfxjFsMo
https://www.tiktok.com/@pallvikking/video/7492746472996228374?_r=1&_t=ZN-8vaHl3iUE4s
https://www.tiktok.com/@pallvikking/video/7492542963294244118?_r=1&_t=ZN-8vaHqGKjXLa

2025.02.08. Két hónapja, közvetlen friss havazás után ellátogattunk a Páring hegységbe. Titkolt vágyam volt télen is feljutni a Nagy-Páring 2519 méteres csúcsára. Terveztem a korábban nyáron már teljesített főbb erdélyi csúcsok téli megmászását is, ami azért jó kis kihívás. A Szárkő, Retyezát, Nagy-Vist már megvolt, a téli Peleaga, Negoj, Moldován és a Nagy-Páring voltak/vannak még a bakancslistámon.

Bekarikázva a Páring-hegység. TA a transzalpin utat jelöli

Páring-hegység

A Déli-Kárpátok 2. legmagasabb hegysége a Fogaras és a Retyezát között, fenotípusában kb. a kettő keveréke: 90 %-ban gyephavas jellegű, a tengerszemeket körülölelő egykori gleccserkatlanok már alpesi jellegűek. Legmagasabb pontja ez a Nagy-Páring, Románia 5. legmagasabb csúcsa, csak a Fogarasi havasokban vannak nála magasabb hegyek. Relatív magasságban a legnagyobb Romániában 2103 méter szintkülönbségével, és a Kárpátokban a második a szlovák Gerlach után. Ritkán járt hegység ez, a két szomszédja árnyékában kevésbé kelti fel a turisták érdeklődését. Mondhatni ő a mostohatestvér, bár a keleti szélén húzódó transzalpina út (A királyok útja, 1939-ben épült, 148 kilométerével Románia leghosszabb panoráma útja, Erdélyt köti össze a Havasalföldön található Olténiával) ezt hamarosan felülírja. Északi határa a Kicsi-Zsil (Jiet) völgye, keleten a Kis-Olt (Oltet) völgye, nyugaton a Zsil völgye határolja, délen az Olténiai-Előkárpátok szelídebb lejtőiben folytatódik. Itt is megfigyelhető a Déli-Kárpátok asszimetriája: Erdély felé meredek leszakadások, délen Olténia felé hosszan elnyúló hegylábakkal szelídül (wiki).

 Télen sokkal nehezebb, komolyabb előkészületet igényel a téli Kárpátok (is): nem csak a hőmérséklet + szélerősség és az ebből fakadó hőérzet, hanem a lavinaelőrejelzések ismerete is elengedhetetlen. Általában vannak téli útvonalak (télen javasolt variáns), melyek kevésbé lavinaveszélyesek: ezek általában a hegylábakat, mellékgerincéleket követnek, ahol nyáron talán nincs is járható ösvény. A hegyek téli ruháján viszont „könnyedén”, rövidebb útvonalon felkapaszkodhatunk a kívánt magaslatra, illetve megfelelő hóállag mellett komolyabb kuloárok is rendelkezésre állnak (mint azt tettük tavaly a Retyezátnál is a Stevia katlan felől). Itt is a téli úttal (románoknál iarna) szemezgettem. Decemberben a friss kb. 1,5 m hó miatt hótalp nélkül nejemmel kb. az út feléig jutottunk.

Decemberi hómélység

Pillanatkép a decemberi sikertelen mászásról

További képek a decemberi túráról. Érzékelhetően több hó volt akkor

Ezt nem hagyhattam annyiban. Mostani (2025.02.08) túrámra Bálint Zoltán barátom is elkísért. Aggódtam: minden tapasztalat nélküli 17 éves túratársam most látott jégcsákányt, hágóvasat először. De havat már látott: kb. 3 hete januárban családilag, a kisebbik lányom Dorcsi + nejem társaságában rápróbáltunk a Retyezátra, ahová nagyobbik lányom Bogi helyett Zolkó is elkisért minket. Akkor a Stevia katlan felől a 2217 m magas Lolaia nyeregig jutottunk, túrabotokon kívül gyakorlatilag egyéb segédeszközünk nem volt, és onnantól nagyon el volt jegesedve a terep:

E két kép a családi kiránduláson készült a Retyezátban, ekkor a Lolaia nyeregig jutottunk

Tehát mondhatni eddig egyáltalán nem túrázott még Zolkókám, de a lelkesedése meggyőzött. Annyira, hogy gondoltam kockáztatom a túra sikerességét. Pedig a tervezett út a Jiet-völgyéből a csúcsra télen (is!) baráti: oda vissza 19 km, durván 1500 m szint, nálam kb. ez a téli limit.

Előző nap gyors hágóvas próbát tartottunk, röviden magyaráztam a jégcsákányról, a kicsúszásról, esetleges lavinákról: röviden összefoglalva: Vak vezet világtalant. De mégegyszer: a lelkesedés határtalan volt mindkettőnkben. Úgy mentünk főzni, hogy ő szeret enni, én meg már láttam szakácsot. Mindenesetre már nagyon éhes voltam. Előző nap kiutaztunk, egy retro túristaszállón megszálltunk Petrozsény külvárosában.

Petrozsény (Petrosani, német Petroschen) Hunyad megye egykori szénbányászvárosa, durván 30 000 lakossal, melynek jelenleg kevesebb mint 10%-a magyar. A Petrozsényi-medencében fekszik kb. 600 m magasságban. 1997-től kezdődött meg a széntermelés csökkenése és a bányák bezárása, ami azt eredményezte, hogy míg 1997-ben a bányászvállalatok alkalmazottjainak száma majdnem elérte az 50 ezret, ma ez a szám alig éri el a 10 ezret (sajnos ismerős ez a story nekünk is). Már a római korban lakott település volt. 1916-ban támadta meg a román hadsereg, a települést egy bányászzászlóalj védelmezte, amely az utolsó szál emberig elesett a harcokban, de önként nem adta fel a várost. (wiki).

 Másnap helyi idő szerint 4:30-kor (ez otthon 3:30!) fájdalmas keltünk. Gyors reggeli, pipere. Előző este összepakolt csomagjainkat felmartuk, és kiléptünk. Arcon csapott a csontig hatoló, száraz, de legalább szélmentes -12 fok. Fagyosan lekapartuk a szélvédőt. El is felejtettünk előző este szólni, hogy mikor indulunk, csak annyit kérdeztek mi lesz a cél. Mikor megtudták, hogy a Nagy-Páring, annyit válaszoltak jó korán induljunk. Mindenesetre, egy didergő alak kijött utánunk az udvarra és kinyitotta nekünk a kaput. Nem véleményezték a vállalásunkat.

P a parkolónk, GS a Groapa Seaca (Szárazgödör-hágó turistaközpontja), kettős nyíllal a piros pötty jelzésünket jelöltem

Érzékletesebben a parkolónkról egy nyári Google maps képen, A az autó

Helyi idő szerint 6 órakor koromsötétben beleálltunk a piros pöttybe. Az út az első kb. 3-4 km-en át széles erdei ösvényen szinte szintben visz sűrű lucfenyvesben.  Az első 1,5 óra fejlámpa álmosító pislákolása mellett nagyon monoton volt. Metsző hideg, fejünk felett kíváncsi csillagok, kétoldalt komor fenyőerdő, és bal oldalt a Kis-Zsil szakadatlan csobogása.

Egy bagoly huhogásán kívül csak bakancsunk nyikorgása törte meg a csendet.

Csak úgy ropogott a csontkeményre fagyott hó. A medvék kíváncsian figyeltek.

               (írtam én)

A Lotru-vízerőműrendszerhez tartozó kis gátnál a széles erdei út elfogyott és kezdődött az első kaptató, itt már megvilágosodtunk: fejlámpa kikapcs. Jégpáncél. Hágóvasat nem húztunk a hidegben, ki akartuk beckelni az Agatát házig. Emiatt gyakran el kellett hagyni a jeges ösvényt és párhuzamos alternatív megoldásokkal, kidőlt fák között figyeltük a jelzést. Kb. 8 órára elértük a házat, tök üres volt. Télhez képest elég jó időt mentünk.

Refugiul Agatat kb. 1700 méteren, az erdőhatáron egy – az élelem után kutató medvék miatt - termetes vándorkőre épült gerendákból álló, személyzet nélküli ingyenes menedékkunyhó. Található benne kályha, emeletes ágy, takarók, szivacsmatracok, asztal, szerszámok. Az egy szobába és egy kisebb előtérbe 10 személy „kényelmesen” elfér. Mellett iható kijelölt forrásvíz.

A medvebiztos menedékház

Itt gyors reggeli, hágóvasakat húztunk, ami fagyos kézzel eléggé fájt. A háznál túratábla még 3 órát ír a csúcsig. Nyáron! 10-re felértünk egy kb. 2000 méteres dombtetőre, ahol egy fakereszt őrködött.

Zolkó és a fakereszt. Született hegymászó

Eddig 7,5 km. „Az utolsó 2 km-en innen még hátra van több mint 500 m szint!” - rikoltotta a vádlim és a combom. Decemberben az asszonnyal idáig jutottunk. Most Zolkóval összenéztünk: „Jóhogy! Ezért jöttünk!” Megvitattuk: legkésőbb 14 órára fel kell érjünk a csúcsra. Miért is? Azt nem tudom, a hegy nonstop fogadja a látogatókat, mindenesetre ehhez tartottuk magunkat. Egy-egy kb. fél kilométerenként felállított jelzőkarók által képviselt nyári útról minden jelzés nélkül jobbra, a csúcsra futó hegylábra tértünk, itt fut a téli változat.

Magányos jelzések

Hál’ Istennek nem mi voltunk az elsők, jól követhető nyomokat tapostunk. Az eddig csak helyenként be-be roppanó jeges felszínű hó innentől kezdve betonkeményre fagyott, helyenként porhóval feltöltött mélyedések látták vendégül többek közt Zolkó térdét is.

A téli variáns beszállója

A az Agatát menedékkunyhó, pontozottal a téli útvonalat, kettős nyíllal a piros pötty turistautat jelöltem

A hegyláb gyakorlatilag egy kényelmesen járható biztonságos kb. 2-3 m széles gerinc volt, hópárkányok veszélye nélkül. A srác előtt le a kalappal, erőnlétben és mentálisan is ott volt. Született tehetség, nagyon ráérzett a jégcsákányra és a hágóvasra is. Eddigi „mestereimnek”, akiktől lopva tanultam (Szabó Attila, Kovács „Isi” István, Bácskai Gusztáv) üzenem: Van még remény! Lesz utánpótlás!

Kimásztunk a mellékgerincre, ahol a téli út halad

Pillanatképen a mellékgerincről

Közben alattunk a Rosile-tó alussza téli álmát

Elérjük a főgerincet

Jeges sziklák között végül kiértünk a főgerincre. Olténiát felhőpaplan takarta, míg az Erdélyi-medencében százágra sütött a nap. Itt már összeölelkeztünk, gratuláció, meglapogattuk egymás hátát, emelkedett hangulatban elérzékenyülten láttuk: jobbra pár szár méterre a csúcskereszt.  Itt, ahol felértünk a főgerincre, egy emlékkereszt fokozta a gombócot a torkunkban: egy hegymászótársunk, ismeretlen román srác zuhanhatott itt le: neve alatt 1991-2023!!! Respect a srácnak, a hegyeknek, az életnek. Memento mori. Elballagtunk a csúcskeresztig, mértékletesen megebédeltünk, csúcsfotók. 13 órára, egy órával a tervezett idő előtt felértünk. 9.5 km. Télen ez nem rossz. Nekem.

A főgerinc túloldalán Olténiának "befellegzett"

"Ám a hősök élete nem csak játék és mese"

Lemenetre a csúcs alatti, a téli útvonal gerincétől nyugatra lévő katlant választottuk, ahol egy kb. 30 fokos lejtésű lejtőn sarkaztunk, itt hivatalosan semmilyen ösvény nem található. Nagyképűen magyarázom Zolkónak, hogy ha betonkemény részhez ér, vagy oldalazzon, vagy lefelé faroljon, amikor kicsúsztam. Na legalább megmutattam hogyan kell a jégcsákánnyal fékezni hágóvasban.

Néhány kép a lemenetről

Este 18 órára leértünk. 12 óra menetidő, 19 km táv, összesen több mint 1500 m szint. Azért az utolsó 5 km-en már nem volt őszinte a mosolyunk. Ránk esteledett. Setétben kezdtünk, setétben végeztünk, keretes szerkezet. A félhomályban már minden kanyar után az autót hallucináltuk. De csak meglett. Megérte.

Üzenem a fiataloknak: „Legyetek bátorak”! Életünk 70 %-a rabszolgaság, amivel a piacról megélni képtelen politikusainkat tartjuk el (mondom ezt szolgálati jogviszonyban úgy, hogy közvetlenül életemben egy deka GDP-t nem termeltem), de a fennmaradó 30 %-ot ne sajnáljátok magatoktól. Ennyi jár!

A Hochschwab az Osztrák-Mészkő-Alpok azon csoportja, melyet Eisenerz, Mariazell, Kapfenberg, Leoben és Trofaiach városokat összekötő utak fognak közre. Az Alpok viszonylatában alacsony hegységnek számít, de látványos déli leszakadásaival, fehér mészkőfalaival és viszonylag nagy kiterjedésével elsőrendű és könnyű kirándulóterep. Múlt héten 2024.10.05-08 között meglátogattam.

Nem utolsó sorban hozzánk viszonylag közel található, Budapestről autópályán Sopron érintésével 4-5 óra alatt elérhető. A gerincek széles füves platókban „tetőznek” néhány szakaszt leszámítva, ilyen kivétel a Feistringstein is. Seewiesen faluból indulva a hegység keleti irányban a Seetal nevű látványos mészkőfalakkal határolt völggyel ketté nyílik, ennek déli falát adja a Feistringstein gerinc.

Kékkel jelöltem az útvonalat

Kl.F=Kleiner Feistringstein, F=Feistringstein, V=Via ferrata (Google Earth-ből fotózva a Seetal felől)

A címben használt „ritkán” jelző hamarosan elhagyható lesz, talán e cikknek köszönhetően is, mindenesetre több dolog arra utal, hogy a kiépítése most zajlik: Először is az általam használt mapy.cz applikáció online verzióján még nem végig jelzett a gerinc útvonala, ellenben a frissített offline térképeken már igen, de festett turistaút nincs, csak jól kitaposott ösvény néhány jelzéssel az erdei szakaszon. Másodsorban a nehezebb sziklás szakaszokon csillogó, láthatóan frissen felszerelt drót és láncos szakaszok biztosítják az utat, néhány lánckupac pedig még a felszerelésre várakozott a kövek között. A gerinc északi oldala végig vad csipkékkel és merész falakkal szakad le a Seetal irányába, a déli oldal kezdetben még menedékes erdei terep.

Lelátás a Seetal felé

Seewiesen faluban 900 méter magasságból – ha délről támadunk akkor még a Mariazell felé tovább haladó szerpentinek előtt – a Seetal felé egy murvás út indul a völgyben, a bejáratnál egy kicsiny kápolna és információs táblák őrködnek.

A Seetal kápolnája

A völgy bejáratától kb. 100 méterre délre az aszfaltút mellett szokásos sárga túratábla a Dürrsee felé indul, ezen kezdjük utunkat. Egy szép kaszálón áthaladva fahídon kelünk át a lassú folyású Seebach-on, majd elengedjük a Dürrsee balra tartó útvonalát, és tovább haladunk a Hackentörl/Schiesslingalm irányába. További 500 m táv és kb. durván 200 m szint után egy tágas erdei úton indul a jelzetlen gerincünk alig észrevehető ösvény formájában.

A jobb oldali kis csapást kell követnünk

Néha ehhez hasonló jelzések megerősítenek: jó nyomon vagyunk.

Ezt kell követnünk unalmas bozótosban, közben mindkét oldalon lentebb erdei út kíséri léptünket. 1,5 km megtétele után kb. 1400 méter magasságban végre elérjük a látványos sziklás szakaszt, innentől már a gerincet követjük.

Pazar látvány a Seetal felé, a völgyben található ingyenes parkoló kb. 1 km-re található Seewiesentől, a Hochschwab csúcstámadáshoz ott érdemes parkolni

Az út többé kevésbé a gerincet követi, néhol csalunk csak a kitettebb szakaszokat a déli menedékesebb oldalon kerülve.

Drót és néhány fogás könnyíti a felszökést a Kis-Feistringsteinre

A Kis-Feistringstein csúcskarabinere

Seewiesen szerpentinjei 10x optikai zoommal

A Kis-Fesitringstein csúcson csak egy óriáskarabiner, a fő csúcson kereszt és csúcskönyv a jutalmunk. A legnehezebb rész a Kleiner Feistringstein 1710 méter magas csúcsáról való leereszkedés egy füves nyeregbe.

A kép alsó harmadában a füves nyereg a Kleiner Feistringstein alatt. Itt nincs beépített segédeszköz, talán ez lehetett az egyetlen II nehézségi fok, de farolva abszolválható. A kép többi részén az út legélvezetesebb része.

A gerinc jól járható, annyira nem kitett, kényelmes a haladás

A hátralévő rész a Feistringsteinre szinte ajándék

Közben a völgy felé HALO-ztam, mintha angyalt látnék, de nem jött válasz

Közeledve az utolsó gerincszakasz felé a felhők utat engednek

Visszatekintve a Kleinerre szépiában is jól mutat

Már csak néhány lépés/fogás a csúcskereszt

A csúcsról szemben a Seetal északi magasabb fala, ő már megadta magát a télnek

Kilátás északi irányban

Kilátás déli irányban, valószínűleg a szélkerekek kergették el a felhőpaplant

Ezután jön a ferrata, amihez teljes felszerelés (sisak, beülő, kantár) elengedhetetlen hiszen C-s falon ereszkedünk le egy meredek szakadékba és B-s falon mászunk ki a másik oldalon.

A ferrata ebbe a kis kanyonba ereszkedik le, a kép alján a drót kezdete kivehető

Végül a gerinc déli oldalán a Zlackensattelen át a 865-ös túraúton visszajutunk a kiindulási ponthoz. Összesen 14 km, 1100 szint.

Majdnem azt a címet adtam e bejegyzésnek, hogy "Egyiptomi napok a Hochschwabon" a következő képek miatt, de nem voltam benne biztos, hogy élnek e még ott elefántok:

A Kleiner-Feistringstein a túloldalról szomorú elefántra emlékeztetett. Az orrmányán sikerült leereszkednem, lehet az volt a baja. A szemébe is beleléptem.

A szemben lévő falon Ré alszik

Ehnaton eretnek fáraó profilból, a jellegzetes megnyúlt koponyájával

Lent a völgyben pedig egy Szfinxre lettem figyelmes

A Klettersteig topo-ja:

feistringstein-klettersteig-buergeralm-topo.jpg (2483×3508) (bergsteigen.com)

Tippek:

• nem kell korán kelni, kb. félnapos kirándulás
• úgy kalkuláljunk, hogy ivóvíz, hütte nincs az útvonalon
• a Zlackensattelből érdemes kiugrani a közeli Höchstein csúcsára is, ahol ismét egy csúcskeresztet és egy csúcskönyvet zsebelhetünk be
• minimális sziklamászógyakorlattal akár egyedül is biztonsággal teljesíthető, a gerincen minden izeg-mozog és omlik, jól válasszunk fogást

Semmit nem aludtam. Annyira fulladtam, hogy féltem elaludni. Néha elbóbiskoltam, de mindig felriadtam arra, hogy zihálok. Gyakran felültem és szándékosan hyperventilláltam, kockáztatva a hypocapniát. Állandóan az órát lestem, hajnali 4 órás indulást terveztünk, 3-kor már kelni kell. Rápillantva a mutatókra csak a frászt hoztam magamra: Úristen már éjfél, már csak 3 óra van hátra; úristen már hajnali kettő, hogy fogom én ezt bírni. Mértem egy szaturációt is okosórámmal: 87%!!! Pánik, stressz, és persze a fulladás. Pedig nyitott ablak mellett aludtam a Hörnlihütte 2. emeletének 24-es szobájában 3260 m magasságban. Átfutott a fejemben, hogy a hütte által ingyen osztogatott hiking teában van valami gyógynövény, ami ezt okozhatja, de gyorsan elhessegettem ezt a marhaságot. Hát hiába volt a két nappal ezelőtti Ortler mászás és a 3318 méteren a bivakban alvás?

Hörnlihütte, a hegy vámszedője

Egyszer csak ismerős telefonos ébresztőhangra riadtam, de nem az enyém volt, pedig pont nekem is ez van beállítva ébresztőhangnak. Ugrás ki az ágyból, bevetés. Összekaptam motyómat, irány lefelé. Attila már felöltözve téblából, nyugtázom ő is hasonlóan aludt, de a lelkesedése megvan. Érdekes, most nem fulladok. Gyors reggeli, kómásan kétszer is átpakolom a zsákomat, hogy minden meg van-e, mert nem bízok magamban. Mint aki delirál.

Most egy porcikám sem kívánja azt, ami előttünk áll. Hát hülye vagyok én, hogy kínzom magam, és még fizetek is érte? Hátizsákom legalább pehelykönnyű, nem úgy, mint az Ortleren. Elég volt 2 liter víz, néhány csoki és magvak, meg a hágóvas. A földszinten őrületes a tolongás, a fizetős partik már az ajtónál dübörögnek. Kiáramlunk a hüttéből, mint Petőfi Tiszája. Kómásan olyan szerencsétlenül öltöztem fel, trógernek érzem magam. A teraszon összekötözködünk a kötéllel, legalább ezt sem kell cipelni. A kezem elgémberedett, alig mozognak ujjaim, Attilának kell bekötni a karabinerbe. 4 óra 23 perckor uccu a tömeg után szinte loholva. A kialvatlanságtól és a stressztől didergek, pedig nincs hideg, vacognak a fogaim. Haza akarok menni, anyukámat akarooom!

A beszálló falhoz érve sorban állás közben tyúklépésekkel közeledünk a fal felé a korom sötétben, a fejlámpák fényénél olyan a hegy, mint a karácsonyfa. Mi vagyunk a csokidíszek, amiből majd kénye-kedvére válogathat a hegy. Földöntúli jelenet: tolongunk a vágóhídhoz. Szakvizsga műtét előtt éreztem valami hasonlót. Csak ott más élete volt a tét, nem az enyém. Itt mindkettőnké.

Valaki piros ruhában nagyon bénázik, percek telnek el, látom nem tudja mit kezdjen a kötéllel, alig van ereje a kapcsokon felmászni. Erre a részre emlékeztem: ritmusosan elhelyezett kapcsok között trükkös hézagok vannak, ahol egyszer csak a sziklában kell fogásokat és lépéseket keresni, miután a fokok elaltatták aggodalmadat. Most ketté szakad a tömeg, a piros ruhás után már senki nem látszik, pedig a guide-ok tudják az utat még sötétben is, nem kellene lemaradni. Egyszerre sajnálom is és dühöt is érzek, de senki nem teszi szóvá. Egyszer csak a falnál vagyok, delíriumomból arra eszmélek, hogy feszül a kötelünk, Attila már a falban van. „Akkor elkezdődik” – gondoltam. Megragadtam a fémkapcsokat és nekiindultam. Gyorsan bemelegedtem, már nem fáztam. Feljebb már a hajnal első sugarai 3500 m körül találtak.

Hirtelen jó érzés fogott el. Mint mikor nagyon csúnya másnaposságból gyógyulsz és érzed, tuti megmaradsz. Rátapadtunk egy párra, nagyon kellemes ritmusban haladtunk. Gyorsan korrigáltuk, ha eltévedtünk. Mindig szóltam Attinak, hogy pl. már a Venediger, a Glockner vagy az Ortler magasságában vagyunk már. Néhányan ránk előztek, de lényegében tartottuk a pozíciónkat a Solvay alatti III-as részig.

Itt mi előztünk, míg ismét a piros ruhás alakba nem botlottunk, egy 70 év körüli idős úr volt guide-al. Rögvest elszállt a haragunk, hogy megint feltartja a sort, és respect fogott el bennünket. Legalább rápihentünk a közvetlen ház alatti és feletti legnehezebbnek mondott részre.

A 4000 m magasságban lévő háznál büszkék voltunk magunkra: 2,5 óra alatt elértük (persze vannak UFO-k, akik Zermattból ennyi idő alatt a csúcson vannak!!!). Rövid pihenő és reggeli után megnyugodva láttuk, az öreg itt feladja. Ez is szép teljesítmény az ő korában.

Magasztos fennkölt hangulatban, mint aki szentélyben lépked folytattuk, immár számunkra ismeretlen terepen: tavaly csak eddig, a Solvay hüttéig jutottunk. Valamivel nehezebb, de rövidebb szakasz következett, mint a Solvay alatti etap, mindkettőt III mínusz nehézségűnek mutatta a topo. Néhány rafkós guide ezt kikerülve balra harántolt alattunk kuncsaftjával és feljebb csatlakoztak be a helyes ösvénybe, ahol – mivel ők hivatásosak – „engedem hadd menjen, szaladjon kifelé belőlem gondoltam egyetlen. Nem vagy itt jó helyen, nem vagy való nekem”. Ezután az eddigiekhez hasonló II nehézségű közel függőleges mászás jött kusza kőhalmokon, de itt eltévedni már nem lehetett.

Mászás közben a kilátás

A vállnál, ahol látszólag szelídül, jött egy kb. 20 fokban lejtő eljegesedett szakasz, ahol még hágóvas nélkül átszerencsétlenkedtünk, de végül vasat húztunk, utólag derült ki feleslegesen. 08:35-kor (tehát a Solvay után kb. 1,5 óra elteltével) 4200 méteren egybehangzóan feladtuk. Az nem elég, hogy az egy nyomtávú jégen még előznek, a hátralévő függőleges 200 m falon lévő egyetlen kenderkötélen is hasonló mutatványokat láttunk: a felfelé haladókra ráelőznek úgy, hogy a csúcsról az elsők már megkezdték a visszaereszkedést ugyanezen kötélen. Óriási káosz, hatalmas kőhullások és ordibálás különböző nyelveken, és nem örömujjongásnak hallatszottak. Na ezt már nem! Vár rám otthon két kislány, és még megannyi hegy. Emellett dögfáradt voltam 6,5 óra intenzív koncentrációt igénylő mászástól, itt már fáztam is mert valaki bekapcsolta a szelet, és hát az ereszkedés jóval több időt igényel. Bár ott fönn a ritka levegőn nem számoltunk, de utólag helyesen matekoztunk: onnan a csúcs kb. még 2 óra fel, 3 le addig a pontig, ahol feladtuk.

Point of return. Jóvanezígy

Nem éreztem keserűséget, csak megnyugvást, azt hiszem emiatt egyikőnkben sem maradt szálka, ugye Attila? Szép kirándulás volt, hatalmas élmény. Végül szótlanul 14 órára visszaértünk a Hörnlihez. Gratuláltunk egymásnak, és elterültünk a teraszon, mint a hobók. Erre még gyúrnom kell. Vagy csak nem kell kinyírni magunkat előtte két nappal egy Ortlerrel. Nem tudom, még emésztgetem magamban, keresem a tanulságot.

Néhány kép az ereszkedésről:

Tippek:

*ld. Matterhorn 1.0-nál (Tasch kemping tökéletes, a kemping transzfere Zermattba olcsóbb, mint tömegközlekedni, az utolsó transzfer 14-kor indul, felvonóval rövidíthünk Zermattból Schwarzenseeig egy irányba 16 000 ft-ért)

*az akklimtaziáció kérdésén még dolgoznom kell, utólag azt mondom kár volt kifizetni a Hörnlihüttét a kötelező félpanziójával, mert egyszerűen nem tudtam pihenni. Ennyi erővel kint is bivakolhattam volna (ami persze tilos).

*nincs iható csapvíz a Hörnlihüttében, de vacsi után (kb. 20 órakor) korlátlan hiking tea a recepció előtt, ha valaki netán betévedne a wc miatt, a falon a free wifi kódja

*reggeli hajnali 4-kor kezdődik, de az asztalhoz először csak a guide-ok ülhetnek, földi halandók 4:20-kor csüccsenhetnek reggelizni, de ha valaki betéved hajnali 4-kor pl. a wc miatt, akkor a műzli + joghurtok állva is elfogyaszthatók már korábban abban a nagy kavarodásban

*kövi mászáskor megpróbálok az első mászók közé furakodni, remélem tudom tartani a tempót, hogy elkerüljem a forgalmi dugót a csúcsnál

*kockázatos, de a Solvay alatti III-as szakaszig nem fogok bekötözködni, ha lesz legközelebb

*és itt is ismét leírom: a lefelé út legalább 1,5x annyi idő, mint a felfelé, és pl. többórás műtéteket megszégyenítő őrült koncentrációt igényel,

R a visszafordulásunk pontja

Minden évben van egy nagy dobásom. Már magamhoz, átlag turistához mérten beszélek nagy dobásról. A Matterhorn mászás tavaly csak a feléig, a 4000 m magasságban lévő Solvay hüttéig sikerült lassúságunk és erőnléti + magaslati problémák miatt. Ezt megelőzően – de egy lendülettel – az Ortlert terveztük akklimatizációs mászás gyanánt. Korábban szemezgettem vele, és most itt volt az alkalom, ráadásul az autókázást is ketté osztotta durván félúton. Persze pihenőnek – így utólag – semmiképpen nem mondanám. Sőt, főműsorszámnak nyugodtan beillik. Nem véletlenül tartják tiszteletbeli 4000-esnek. Ennyi jeget, ennyi gleccserhasadékot még a Mont Blanc-on sem láttam. Mászótársam - Attila – a kirgiz Leninhez hasonlította, de azért ezt szorozzam meg tízzel, hogy el tudjam képzelni ott mi van.

Egy kis történelem: az Észak-olasz Trentino-Alto-Adige régió északi része az úgynevezett Dél-Tirol (Südtirol), amit az I. Világháború után az osztrák Tirol tartományból csatoltak Olaszországhoz, pedig az itt hömpölygő Adige/Etsch folyó (Olaszország második legnagyobb folyója a Pó után) mentén húzódott a történelmi nyelvi határvonal az egy tömbben élő német és az olasz ajkú lakosság között. Így hatalmas német ajkú terület került olasz fennhatóság alá.

A felduzzasztott Adige és a Reschensee, az elárasztott Alt Grau tornyával

Ma is többségében germánok lakják Mussolini erőszakos betelepítései ellenére is. Ez a szomszédjaink Trianonja (még ha területében és lélekszámában nem is akkora trauma). Ügyesen méricskéltek történelmi vegykonyháikban a győztesek, számtalan aknát, későbbi konfliktusforrás magvait elhintve húzták meg a határokat. Ezekre az etnikai kérdésekre mind a mai napig lehet populista politikát felhúzni, „hála” az okos győzteseknek. Na ennek a Dél-Tirolnak a legmagasabb pontja az Ortler. Kirándulásom alkalmával csak az jött le, hogy az itt élők kétnyelvűséget (a ladinnal együtt három), és valószínűleg kettős támogatást nyertek meg, mert gazdag, pompás régiót láthattam. Az egykori BAS „felszabadítási szervezetnek” és terrorista akcióiknak egyszeri átutazóként nyoma sem volt, köszönhetően többek között a különleges autonómiát biztosító későbbi egyezményeknek. Még az 1980-as évekig előfordultak robbantásos terrorakciók, de egyre inkább neonáci háttérrel. Most szeretet és béke honolt, legalábbis a felszínen. De nem a múltat kapargatni utaztunk oda.

Egy kis földrajz: a Keleti-Alpokhoz sorolt Ortler csoport a Tauerntől délre, a Dolomitoktól nyugatra, Bernina csoporttól keletre húzódik. Az egész régió legmagasabb pontja a 3905 m magas Ortler. Nagyobb részt dolomit és mészkő, kisebb részt pala alkotja. Északi oldala gleccserektől fehér egész évben, nyáron hatalmas felnyílt hasadékokkal.

Augusztusi pillanatkép a Normál úton. Emeletes háznyi jéghegyek

Itt halad a Normál út, de ez is tartalmaz II-III nehézségű mászóbetéteket és egy kicsiny via ferrata-t, valamint láncos részeket. Ezen normál úton több lehetőségünk van megszállni:

• a 3318 m magasan fekvő egyszerű Lombardi bivak, egy fémkunyhó, ahol hivatalosan 9 keskeny ágyikó van matracokkal, párnákkal és pokrócokkal, de valójában 2-3 ember igen szűkösen fér el benne. Mi itt szálltunk meg egy éjszakára a csúcs után az akklimatizáció végett. Igazából szükségmenedék, áram, WC nincs, vízért a gleccserhez kell leereszkedni kb. 100 métert

A Lombardi bivak egy gleccserből kiemelkedő törmelékkúpon

• a 3029 m magasan fekvő, magénkézben lévő Payerhütte, iható csapvíz itt sincs, szállás 40 eu/fő/éj a lágerben, de felárért vannak kisebb szobák, félpanziós ellátás. Opcionálisan megközelíthető a lenti Tabarettahüttéből E nehézségű via ferrata-n

A Payerhütte, a háttérben az Ortler magasodik

• a 2556 méteren fekvő, szintén magénkézben lévő Tabarettahütte, közelben forrásvízzel, itt a szállás „csak” 21 eu/fő/éj a lágerben, de felárért vannak kisebb szobák, félpanziós ellátás

Tabarettahütte a Bivak mellől fotózva

A keleti gerincen vezet a Hintergrat III-IV nehézségű mászóút, itt jelzések egyáltalán nincsenek, de az ösvény jól kijárt, követhető, a kritikus pontokon nittelve van. Itt a 2661 méteren fekvő Hintergrathütte/Refugio Coston az egyetlen ésszerű szállás, a csúcstámadás előtti éjszakát mi is itt töltöttük.

A Hintergrathütte

A magánkézben lévő hütte kellemes hangulatú, 30 eu/fő/éj az ára ellátás nélkül egy 20 ágyas hálóteremben. Matraccal, ágyneművel, párna + takaróval felszerelt ágyaik vannak, de felárért vannak kisebb szobák, félpanziós ellátás. Ivóvíz szintén nincs, a gleccserből csöveken át érkezik a H2O. Mi ebből főztünk, bajunk nem lett. Egy turistát faggatva egy napja főzés nélkül itta, és nem volt baja. Igaz a wc-ből jövet dicsekedett vele. Üveges mentes 1 literes vizet 6,5 euróért vásárolhatunk, vagy visszaereszkedünk 100 métert a ház előtt található tengerszemekhez, ahol a lejjebb lévő kisebb tavacska alatt patak csordogál. Fürdőszoba a ház mögött kívülről közelíthető meg, ahol a hideg gleccser víz van két mosdókagylóba becsatornázva. Koedukált. Közös WC-k a ház mögött és emeletenként voltak, WC papírral, kéztörlővel és folyékonnyal szappannal felszerelve. Áramot dízel generátor szolgáltat – minden bűzével és hangjával – 19:30-tól este 22 óráig, konnektorok a folyosókon.

A parkolónkat bekarikáztam; S a Sospeso híd; H a Hintergrathütte, kék pontok a Hintergrat utat jelölik; B a bivak, P a Payerhütte, T a Tabarettahütte

A Sulden tó. A túlparton mászótársam Attila

Sulden/Solda település túlfelén a tó után több ingyenes parkolót találni. Ezek egyikéből kezdtük utunkat kb. 15 kg-os zsákjainkkal. Benne a teljes mászófelszerelés (sziklamászáshoz és gleccserjáráshoz is), ruhák, némi élelem és ivóvíz, valamint a csúcs utánra tervezett akklimatizációs bivakolás miatti súlyfelesleggel (hálózsák, gázfőző). Ezzel fogjuk mászni a III-IV-es fokozatú betéteket, úgy, hogy közben egymást is biztosítani kell. Sebaj, teher alatt nő a pálma (vagy reccsen ketté suttogta egy hang ott hátul). A Hintergrathüttét a jelzett 2a és 2 számú túraúton értük el, közben elhaladtunk a látványos Suldenbach vízesés és a Sospeso híd mellett.

Ponte Sospeso

A házzal szemben a Monte Zebrú-ról alászálló függőgleccser tette még festőibbé a tájat. Ez a látvány a teraszról

Direkt nem keltünk korán, hiszen a bivakra terveztünk. Reggel 5:40-kor már hétágra sütött a nap, az egész lágerben csak ketten maradtunk, mindenki más elstartolt. Utólag jöttünk rá, hogy délutánra elég süppedősre olvadt jégen nagyobb a beszakadás esélye, ezért lehetett a nagy sietség. Végül 6:40-kor csöpp hátizsákjainkkal a jelzetlen Hintergrat ösvényére léptünk.

Az ember, a hátizsák és a hegy

Pillanatképek a beszállóról. A kavicsok alatt gleccser lapul

Az első hómező. Itt még nem húztunk hágóvasat

A háztól nézve egy hegyláb mögé sétáltunk a Gletscherwegen, majd jobbra megindultunk felfelé. Nagyon sokáig köves-kavicsos szürke hegyoldalban meneteltünk, átszerpentinezve egy hólejtőn, majd megérkeztünk az első sziklafalhoz. Ezt a topo II nehézségű „vályúnak” mutatta.

Az első komolyabb kunszt. Kb. II nehézség.

Ezt kimászva jött az első, enyhe emelkedésű jégmező, ahol már hágóvasat húztunk, de ezután leszereltük a vasakat, jött a III-as nehézségű Signalkopf, amit a bal oldalán kerültünk.

Az első jégmezőt már vasakban kóstoljuk

A Signalkopf

Enyhe ereszkedés után egy nehezebb III-IV-s szakasz következett, majd a 35-40 fokos jéglejtő. Ezen lépcsőszerűen kijárt lépéseket követve eljutottunk a számomra feketeleveshez, ahol utolértünk egy párost a hajnali csapatból. Attila már fentről biztosított, de a nagy zsákkal egy helyen tényleg csak a szentlélekbe kapaszkodva tudtam kimászni. Rossz volt, hogy nem láttam testről, vagy standból biztosít-e, mert ha az előző, akkor itt lezuhanva magammal rántom őt is. De meglett baglyokat megszégyenítő huhogások közepette. Innen már látszott a csúcskereszt, ami ösztönzőleg hatott.

A csúcs alatt

Lelkem mélyén legbelül a Matterhorn árnyéka vetült rám, így nem volt felhőtlen a mászás. A csúcs alatt igen törmelékes-omladékos szakasz következett (de lehet, hogy a gerinc rossz oldalán másztunk) majd felértünk. A csúcskereszt belsejében lévő rubint mindig is meg szerettem volna érinteni. Jól sejtettem, hogy ha bizonyos szögben éri a nap, akkor a túloldalán hajnövesztőként hat annak áthatoló sugara. Legalábbis a szemöldökömet, orrszőrzetemet és a hátam bekecsét tekintve. A sapkát a hideg szél miatt nem vettem le. Majd legközelebb.

Rövid pihenő után hátrasimítottam szemöldökömet és irány a bivak. Röpke 600 m ereszkedés gleccseren. Kásásra olvadt a felszín, az óriási hasadékok aljában morajlott az olvadék. Néhol bizonytalan jégnyelveken keltünk át, vagy csak ugráltunk át a repedések felett. Alföldi szememnek különleges világ volt ez.

Tényleg ott voltunk?

A bal felső sarokban a páros akiket megelőztünk megkezdi az ereszkedést a gleccseren

Esti panoráma

A bivak egyedül a miénk volt, a bádogkunyhó katlanszerűen felmelegedett, éjszaka pedig ellenkezőleg. Másnap a hajnal első sugaraira keltünk, a hegyen a fejlámpák imbolygó fényeinél már az első mászók a csúcs alatt bolyongtak, mint a szentjánosbogarak. A normál út sem egyszerű, II-III nehézségű betéteket, láncos ereszkedőket és egy rövid kb. B-s nehézségű ferratat tartalmaz, jelzés nincs. Egy ereszkedő gyűrűre hallgatva egyszer el is tévedtünk, rossz kuloárba ereszkedtünk le, ahonnan nem tudtunk szépíteni, így ezt ki kellett mászni. A hütte után már csak gyalogtúra várt ránk az Ortler árnyékában.

Képek a lementről:

A rövid ferratas szakasz

Láncos ereszkedés, hasonlított a lengyel Sas-útra

A Payer hütte és kékkel bekarikázva a bivakunk

És leértünk Suldenbe

Topo:

https://www.bergsteigen.com/fileadmin/userdaten/tour/topo/6681/hintergrat-ortler-hochtour-klettern-topo.png

Tippek:

*hüttékkel jól ellátott terület, a terheket csökkenthetjük, ha van cash

*a Hintergrat könnyebbnek tűnt, mint a Stüdlgrat (Glockner), a IV szakaszokon elkél a kötél

*a bivak tiszta, jó illatú, de max. 3 főnek ajánlott, szűkös, mint egy hullakamra

*a Normal úton figyeljük a kijárt nyomvonalat, ezen ereszkedve nehéz észrevenni a gleccserről a ferrata kezdetét

*a Normal úton csak a Tabaretta hütte alatt láttam forrást

*gleccservízhez nem árt izotóniás tabletta és fertőtlenítő, bár forralással nem lett bajunk

*a Normal úton nagyon fontos a jártasság gleccserjárásban, a hasadékok átkelésekor mindig figyeljük egymást