10.06. A Totes Gebirge kirándulásom harmadik, egyben utolsó napja. Kár. Már kezdtünk összeszokni magammal. Nem is rossz ez az egyedül túrázás. Kiadós svédasztalos reggeli után ismét kerékpárra pattantam, az első napi útvonalon ismét a Prielschutzhaust céloztam meg. A Schiederweiher tavacskát most világosban értem utol.

A háttérben az 1823 m magas Ostrawitz illegeti magát a víztükörben

A tó a Krumme Steyr patak felduzzasztásával született

Jóval gyorsabban haladtam, hiszen az első napon is a hüttéig ezt az útvonalat toltam.

Steyr még a felhők fogságában

Negyed 8-kor kezdtem, 9 körül már a ház mellett nyargaltam tova. Szikrázó napsütés, szinte semmi felhő, ajándék e késő őszi nap. A ház után kb. megint hasonló távon értem el a beszállót, mint amit a hüttéig megtettem. De a táj az csodálatosabb! Költészet! Isten nem fukarkodott az ecsettel, mikor megfestette ezt a csodálatos világot. Nem is tudom mivel érdemeltem ki, hogy mindezt láthattam.

Közeledik

Megint az Ostrawitz. Gyakorlatilag a Spitzmauer keleti lába

Ahogy közeledtem végig szemmel tartott

A törpefenyvek gyorsan elmaradoztak, és a kietlen táj kopársága ellenére - vagy éppen azért - szemet és lelket gyönyörködtető volt.

A Klinserscharte keresztje méltóságteljesen őrzi a Klinser kanyon (Klinserschlucht) bejáratát.

A kanyon két oldalán mint Skylla és Kharübdisz meredezik a Priel és jóbarátja a Spitzmauer. A 2000 m magasságban lévő beszállóig kőfolyáson kell felszerpentinezni, amit piros festékkel jól láthatóan felfestettek.

Azért jó közben a fotózás, mert annak ürügyén többször is meg lehet állni pihenni. Persze nem volt kinek ürügyet keresni, maximum saját magamnak. Az út kapcsok és drót, e két elem vegyülete, s esszenciája: a kövek. A sziklák, melyeket nem lehet megvesztegetni, sértegetni, nem érdeklik földi javak. Meg sem érdemlem, én a kis hangya, hogy ezt láthatom.

Mikor már nem leszek,

a sziklák akkor is itt lesznek.

És ha emlékeznek rám,

egy-két könnycseppet elmorzsolnak majd talán?

Néhány emelettel feljebb

Stodertaler pillanatképek

Nem hiszem. Emelkedett hangulatban sajnos gyorsan elfogyott a steig, és kiértem a 2200 méteren lévő nyeregbe. Innen a 2446 méteres csúcsra kezes lábas mászás következett, beépített segédeszközök nélkül. A csúcson kis emlékmű és csúcskönyv. Pár sort megint írnom kellett. 

Mindenhatóm! Most múlik, megérzem.

Megköszönöm, mert megmutattál magasságot és mélységet.

Megköszönöm mindenkinek, mikor megmart,

mert megtanulhattam jobb magányosan.

Melengető magányomban mélázok: Megérte?

Mikor majd meghalok, muszáj lesz megérje!

A visszaútnak a normalweget választottam, ami jóval hosszabb, de hasonlóan látványos. A pleisztocén alatt itt tuti az alpi jégtakaró rendetlenkedett. Már csak azt nem tudom hogy a rétegek a sziklákon a tengeri üledék rétegei, csak a kontinentális kőzetlemezek ütközése emelte ilyen magasságokba az egykori tengerfeneket, vagy a pleisztocén gleccserek hordaléka karcolta, karmolta bele a csíkokat. De hadd beszéljenek a képeim:

A kerékpárom hűségesen várt, felpattantam, és mental and physical well being birtokosaként direkt lassan, hogy jó sokáig tartson, hazatekertem. Valószínűleg, ha mindennapomat túrázással tölteném, vagy ebből élnék ennyire nem elégítene ki. Pont jó, hogy ennyit kell várni, spórolni rá, de nem hiszem, hogy meg lehet unni. Azt hiszem ez tart életben, mindig két túrázás közt vagyok.

Tippek:

*a biztos léptűeknek szett nem is szükséges, B-nehézségű útvonal, bár kitett

*jóval rövidebb, ha visszaútnak is ezt választjuk, de akkor lehet, hogy érdemes ferrata szettben lefarolni

*a ferrata után a csúcsra vezető út csúszós kőfolyás, itt örültem a túrabotoknak, néhol I. fokú sziklamászásnak éreztem

*forrásvíz szintén nincs a háztól a csúcsig